Mellékes hatás, kockázatok nélkül

„A legjobbfajta amerikai kísérleti színház.” Értő kritikusai így határozzák meg a koreai származású, Shakespeare-tanulmányokon edződött fiatal drámaíró-rendező, Young Jean Lee brooklyni társulatának működési területét. Lee is hangsúlyozza, hogy Amerikában, amerikaiaknak, Amerikáról készít színházat, noha igyekszik univerzális, mindenhol érthető nyelven elbeszélni azt. A Kortárs Drámafesztiválon előadott darabjuk, A szállítmány sem exportra készült tehát. Viszont ha mi – honi befogadók – vagyunk a címzettek, nem árt empátia-receptorainkat az amerikai beszédmódra hangolnunk. A darab témája és nyelvezete inspirálta hasonlattal: ’Üdv a gettóban! Rúgjátok le a színházjáró makkoscipőt, huppanjatok bele a hip-hop kultúra kanonizálta fűző nélküli Superstarba, oszt élvezzétek az aktuális avantgárd-szemetet!’ De előtte tisztázzunk még valamit. Young Jean Lee egy interjúban arról beszél, hogy az Államok legtehetségesebb forgatókönyvíróit felszippantja a filmipar. Hiába a többszáz éves angolszász színjátszó tradíció, a bársonyfüggöny nem kelhet versenyre a vetítővászonnal. Sem társadalmi, sem gazdasági hatósugarát tekintve. A tengerentúli színházlátogató réteg jellemzően az idősebb korú, jómódú, középosztálybeli, fehér lakosság köréből kerül ki. Így elsősorban nekik írt darabot a fekete kultúráról egy fiatal koreai nő. Elsőre izgalmasnak és kockázatosnak tűnhet. Ha alaposabban szemügyre vesszük, megbizonyosodhatunk róla, hogy mégsem annyira az.

Szóval kísérleti színház. Tegyünk hát tétova kísérletet leírására és értelmezésére. A szállítmány című előadás szerkezetileg öt másként elbeszélt, jól elkülönülő részre bontható, mely darabkák végső soron egymásra felelgető, koherens egésszé kapcsolódnak össze. A nyitány recsegő gitárzenére előadott break-balettje szavak nélkül is beszédes. Az utca törzsi táncát már szolidabban járó, viszont gyökereit el nem eresztő, attól végleg el nem szakadó, félig integrált gettókultúrát idézi fel. Másképpen a mainstreambe saját szubkultúrájának kifehérítésével megérkező, ám identitását továbbra is kereső amerikai fekete népesség szellemes mozdulatsorral történő leírását adja a jelenet. A második részben a köztünk élő rasszizmus témáját körüljáró, a stand up komédia, a slam poetry és a spoken word határán lavírozó one man show-t látunk felháborítónak és hitelesnek szánt, művi-ordenáré nyelvbe hempergetve. A szemfelnyitás helyett ezen a ponton én csak szemfényvesztést érzek, így hát kívül maradok a kreálni kívánt meaculpa-körön. Az őszinteséghez ugyanis véleményem szerint több kell, mint egy utcai prédikátor patikamérlegen kimért vulgár-gettó dumája. A harmadik rész egy stilizált-sztereotipikus, fekete, külvárosi környezetben játszódó moralitástörténet arról, hogy a hírnévhez a drogokon és a fegyvereken át vezet az út, a csúcson viszont végtelen magány vár. Vagyis az amerikai álom társadalmi mobilitás-ígérete az utca népének gyakran zsákutca. Ezt követi a görög sorstragédiákat megidéző kar éneke, végül pedig egy tragikomikus szülinapi parti eljátszása. Ez utóbbi jelenet az elviselhetetlenül könnyű léttel küzdő, frusztrált középosztálybéli fehér ember hazug és görcsös világát mutatja be. Fekete színészek előadásában. A jól képzett, jól kereső, de magányos, neurotikus és végtelenül cinikus értelmiséget. A nem túl meglepő csattanóval véget érő történetük a píszí mögött lappangó rasszizmust leplezi le. Az író-rendező önironikus gesztust is csempész bele, hiszen egyik hőséhez hasonlóan ő is a Berkeley-re járt. Persze az ostor szándéka szerint kifelé is csattan, hiszen a brooklyni közönség hasonló státuszú, mint a jelenet szereplői.

A játszók csont nélkül veszik a műfaji-tematikai váltásokat, teljes mértékben uralják mozdulataikat, gesztusaikat és a szituáció követelte dialektust. Játékuk pontosságát dicséri, hogy figuráikat a közönség végig veszi, olvassa. És ezen áll vagy bukik az idegenbe hozott darab sikere. Annál is inkább, hogy a színpad szinte végig teljesen díszlettelen marad. Az üres tér és a semleges ruha (nem is jelmez: egyszerű, elegáns öltöny) pedig a színészi játékra irányítja a figyelmet. Az utolsó jelenetben feltűnő tárgyi környezet viszont azonmód hangsúlyossá válik. A (fehér) színpadi munkások által komótosan kanapéval, asztallal, zsúrkocsival, könyvespolccal és székekkel berendezett színpad az addig teljesen szabad tér korlátok közé kényszerítését jelenti. A tágas, őszinte, viszont kőkemény fekete utcáról a szűk, hazug, ugyanakkor tét nélkül élő fehér középosztály otthonába érkeztünk meg. A farkas és a kutya ősi példabeszéde dereng fel. Az éhes, csóró szabadon siránkozhat, a jóllakottnak viszont éppen jóllakottsága fogja be a száját.

Az író-rendező épp annyira karikírozza alakjait, hogy komikus párbeszédeik mögött megsejthessük sorsuk nehézségét, a rájuk kimért – változtathatatlannak ábrázolt – végzetet. Érezzük, hogy róluk szól a mese. Róluk, nem rólunk. Ezért is tartom szerencsétlennek, megalapozatlannak és elhibázottnak, hogy egy fél mondattal a magyarországi etnikai viszonyokra is utalást tesz a darab. Nyilván ez a turné során mindenhol cserélődő, az összekacsintás gesztusára apelláló formula. Úgy vélem viszont, hogy a yuppie-színes bőrű szakadék nem konvertálható a magyar társadalmi helyzetre. Így aztán célt téveszt a tréfa.

Még mindig azon töröm a fejem, hogy mire a kísérleti színház címke? Lee kisasszonyra kell hivatkoznom. Tőle tudjuk, hogy az átlag amerikai színházlátogató idősödő, biztos anyagi hátterű WASP. (Fehér, angolszász, protestáns) Elsőre úgy tűnhet, hogy ennek a rétegnek a blaxploitation problematikája és durva nyelvezete színpadi, intellektuális környezetbe állítva bátor újítás lehet. Mint ahogy a fekete színészek által eljátszott fehér figurák szerepeltetése is. A blaxploitation a hatvanas évek sikeres hollywoodi zsánere. Hatvannyolc gondolati holdudvarából nőtt ki. Elnevezése a black és az exploitation szavak összevonásából jön, ennek megfelelően a feketék kizsákmányolásáról szóló és zömmel a városi fekete lakosság számára készült műfajt jelent, mely a kilencvenes évekre – köszönhetően a többi között Quentin Tarantino lelkiismeretes munkájának – hevesen reflektált motívummá, közkinccsé vált az amerikai kultúrában.

Vagyis igen régi nóta ez. A hatvannyolcas, fortyogó, túlképzett, „forradalmi” hevület fűtötte maoista ifjak beszéltek először nyíltan az Egyesült Államokban élő feketék jogairól. De hát annak már több mint negyven éve. Számoljunk csak. A szellem akkori barikádjain feszítő, lángoló szemű fiatalság mára tisztességben megőszült halántékú, nyugdíjkorhatár körüli középosztálybeli tipikus színházlátogatóvá öregedett. Olyan szépkorúvá, aki szívesen látja viszont fiatalsága álmát egy távol-keleti (a kultúra demokratizálásának vágya) rendezőnő (a feminizmus diadala) gondozásában. Hogy az előadást követően Jack Daniels-t szopogatva eldörmögjön a csúnya-csúnya társadalmi igazságtalanságokon. Szóval nem túl nagy üzleti kockázat egy efféle darab színrevitele. Nesze neked kísérleti színház…

A szállítmány

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 9. Kortárs Drámafesztivál

Young Jean Lee Társulata (USA)

Írta és rendezte: Young Jean LEE

Szereplők: Jordan BARBOUR, Mikeah Ernest JENNINGS, Douglas Scott STREATER, Prentice ONAYEMI, Amelia WORKMAN

Díszlet: David Evans MORRIS

Jelmez: Roxana RAMSEUR

Fény: Mark BARTON

Hang: Matthew TIERNEY

Koreográfia: Faye DRISCOLL

A fénytervező munkatársa: Raquel DAVIS

Hangtechnika: Jason SEBASTIAN

Színpadmeste: Aaron ROSENBAUM

Produkciós vezető: Caleb HAMMONS

Bemutató: 2010. december 3.