Kulcsfogalmak az Adományhoz
Nabokov a 20. század egyik legnagyobb írója. Hogy az Európa Kiadó életműsorozatot szentel neki, az a mai magyar szellemi élet egyik legfontosabb eseménye lehetne, ha még lenne ilyen. Mármint szellemi élet. Meg esemény. Ha ezek helyét nem vette volna át a bulvár, a bornírt műveletlenség és a kérkedő bunkóság. Ami ellen Nabokov minden mondata szól. Nem kívánatos személy tehát a mai világban. Életműve formabontóbb, mint a nála formabontóbb(nak tűnő) szerzőké. Minden műben mást csinál, bár mindig azonos marad, akkor is, amikor az orosz irodalomba próbál meg egyre kijjebb kerülve bekapcsolódni, akkor is, amikor az angol nyelvű irodalom sztárja lesz. Mindig mást csinál és másként mást, mint korábban, ahogy a magyar irodalomban tette Mészöly Miklós. Most egy nagytanulmány helyett néhány kulcsfogalom felsorakozatásával szeretném körbejárni ezt a szívemnek olyan kedves művet (milyen az irodalmi szív, vér helyett ízlés áramlik benne, és összehúzódásai az idő ritmusát követik?):
OROSZ IRODALOM Megkockáztatom, hogy már kétszáz éve a világ legjelentősebb irodalma az orosz. Puskin fellépése óta olyan tömegben ontja a nagy írókat, hogy arra nincs racionális magyarázat. És épp ebben tér el az alapvetően racionális alapozottságú európai irodalmaktól. Van benne valami monumentálisan és anyagszerűen irracionális, metafizikus. Amint az orosz irodalom belépett az európai irodalomba, létrejött a világirodalom. Amint Nabokov kilép az orosz irodalomból, újra létrejön a világirodalom egy életművön, sőt egy irodalmon belül. Ez a könyv még oroszul íródott, és egy fiatal emigránsnak az irodalomba, az orosz irodalomba, az emigráns orosz irodalomba való belépéséről, vagyis a pályakezdéséről szól. Belépni az emigrációs orosz irodalomba annyit tesz, mint kilépni a semmibe. Ez a hely Berlin.
EMIGRÁCIÓ A magyar irodalomba csak nehezen szervesült az emigráció irodalma, és tulajdonképpen máig megértetlen, elhelyezetlen, elutasított. A fogalom is, és az őt alkotó életművek és írók is. Van-e biztos helye Bakucz József, Fáy Ferenc, Horváth Elemér, Kibédi Varga Áron, Tűz Tamás költészetének a magyar irodalmi kánonban? Még Határ Győző is alig látható. Ennek részben az az oka, hogy a határon túli irodalom fogalmával interferál az emigrációé. Pedig ezt a két jelenséget nem lehet egy kalap alá venni. Nabokov egyik legfontosabb mondanivalója ennek a fenoménnak a megmutatása: „Az értelmiség tömeges kivonulása, amely a bolsevik forradalom első éveiben a szovjet-oroszországi exodus jelentős részét képezte, ma valami mitikus törzs vándorlásának tűnik; e törzs madárjeleit és holdjeleit most előkapartam a sivatagi homokból. Ismeretlenek maradtunk az amerikai értelmiség számára (akik a kommunista propaganda bűvöletében mindössze alávaló generálisokat, olajmágnásokat és szikár, lornyettes hölgyeket láttak bennünk).” 8. o. Vajon az oroszok ma másképp látják? És az amerikaiak? Hogy látjuk mi mindezt? Az orosz irodalmat. És az emigrációs magyart.
BERLIN Minden idők egyik világfővárosa. A 20-as években nagy orosz város. Külön könyvesboltokkal, kávéházakkal, lapokkal és viszonyokkal. Ezek között a díszletek között él a regény hőse, akinek a gyerekkori emlékei egy túlfinomult arisztokratáéi, apja híres lepkegyűjtő (ezt a szenvedélyt Nabokovtól tanulta el a hőse), fiatalkori emlékei egy Berlini bohéméi. Az 1918 és 33 közötti Berlin külön fenomén, légköre számos embert vonzott ide, Audent, a nagy angol költőt, épp úgy, mint a nácikat, akik aztán amint módjuk volt rá, sürgősen kiirtották a világpolgárságot, a sokszínűséget, az élhetőséget a városból, úgyhogy, ha kicsit jól akarták érezni magukat, akkor kénytelenek voltak mulatni Münchenbe utazni. Az emigráns persze kijjebbről látja ezt a várost, a légkör egyelőre óvó és nem gyilkos. Nem Bergman: Kígyótojásának színhelyén járunk, bár egyfajta álomszerűség rokonítja a két mű világát, Berlinjét. Ez a könyv a térképen meg nem jelölhető orosz Berlinben játszódik. Még a grunewaldi erdőnek is megvan a maga saját topográfiája, a főszereplő ellenpólusa itt lesz öngyilkos egy filozófiai és lélektani baleset következtében. Egy másik ellenpólusával és barátjával itt folytat életre szóló poétikai barátkozást képzeletben, miközben a ruháit, melyeket egy fa odvába rejtett, amíg úszik és napozik, ellopják. Ez a nagy jelenet minden kezdő író számára példaadó lehet. Hogyan kell azon dolgoznunk, miféle tudatossággal és ösztönösséggel, hogy készülődő pályatársainkat, a legfontosabb riválisainkat saját (szellemi) életünk részéve tegyük. Rövidebben szólva: hogyan győzzük le irigységünket.
ELEGANCIA Nabokov eleganciája arisztokratikus. Bölcs ember ő, de a bölcsességével nem kérkedik művében, a stílusa virtuóz, bár ezt a fordítás nem mindig teszi pontosan megítélhetővé. A mű vége nem vég, hanem egy izgalmas, de szükségszerű pillanatban berekeszti a művet a szerző. Soha jobbkor nem tehette volna. Van egy önálló betétesszé a könyvben, melyet a cenzorok előszeretettel hagynak ki. Ebben az esetben is, mint oly gyakran, a politikai és az esztétikai cenzúra egybevág. Ami felháborító esztétikailag, abban egy politikai erénycsősz is fog hibát találni. És fordítva. A KÖLTŐ FEJE BELÜLRŐL Pályakezdő költőknek különösen ajánlott olvasmány! És pályakezdő versolvasóknak. Fjodor egy pillanatban végiggondolja a kötetének verseit. Nem elemzi őket, hanem átéli súlyukat, fontosságukat, egzisztenciális lényegüket. A kötetet persze nem is ismerhetjük, a regény világának része, de idáig még olvasással se hatolhatunk el. Ám onnan, ameddig eljutunk, belátható az olvasáson belüli világ gazdagsága. Hangulatokat, képzeteket jelenít meg Nabokov, melyek a szerző (a regényen belüli szerző) fejében a szövegekhez kapcsolódnak. A végiggondolásnak ez a pillanat jó néhány oldalt kitesz a szövegben, és a legeredetibb prózák közé tartozik, amit valaha is olvastam!
A MŰFORDÍTÁS És épp ezeken a fent említett legérzékenyebb szöveghelyeken vall kudarcot a magyar fordítás. Pap Vera-Ágnes prózája máskülönben gördülékeny és finom, néhány stilisztikai buktatót leszámítva, melyeket a kiadónak ki kellett volna fésülnie a szövegből. De a versbetéteknek külön fordítója van, akinek igazán nem sok elképzelése van arról, hogy mi a különbség az értelmetlen szöveg és a vers között, továbbá talán nem is olvasta a főszöveget, melybe illeszkedniük kéne a verseknek. Ezek ugyanis Nabokovnál nem ritkán verstani elmélkedések illusztrációiként következnek, ám e, magyarul nem is mindig értelmezhető, prozódiai tételeknek egyszerűen nem felelnek meg a példák. Sajnos elterjedőben van egy olyan fordítói és kiadó gyakorlat, hogy a verseket nem kell költőknek fordítaniuk.
A VERS Ennek a regénynek az egyik főszereplője maga a fenomén, melyről sokat gondolkozik hősünk. Mi a vers? Jó lenne tudni. Van egy olyan aktuális meghatározásom, hogy az, ami a legjobban hiányzik a mai (magyar) (köz)életből. A vers a megértés, megenyhülés, elgondolkodás fóruma. A türelemé. Minderről Nabokov és hőse rengeteget tud, és ezt nem is unalmasan tárja elénk. Ez persze nem meglepő, mert a verset olvasni nem tudók (disz-funkcionális)analfabéta táborának véleményével ellentétben a vers nem unalmas. A vers az egyik legkevésbé unalmas dolog a világon. Már ami a jó, a nagy verset illeti, és nem az iskolai ünnepélyek illusztrációjául íródott, szépen hamis szövegeket. REGÉNY Ez a könyv alaposan újraértelmezi azt, hogy mi a regény. Mondhatnánk, minden jó (és mellesleg magára adó) regény újraértelmezi a fogalmat. Közhely ez, amit egyre kevesebben gondolnak komolyan. Az ilyen regény nem a cselekmény köré épül, hanem fogalmak, gondolatok, sőt, ezúttal versek és más rajta kívül eső szövegek köré. Van benne egy betétregény, mely tulajdonképp tanulmány, ahol a tanulmány-jelleg miatt olyan tanácstalanul tekintünk a fikcióra, mint az, aki a Dunából egy kis pecabottal bálnát fogott ki.
ÁLOM A regényekben a szerző úgy bontja ki a képzelet adta lehetőségeket, ahogy bármelyikünk, amikor álmot lát. A regény az álom ellenőrzött keretek közé szorítása. És épp emiatt az álomi eredete miatt felejtjük el olyan könnyen, amit olvastunk. A cselekményt, a szereplők nevét. A széppróza lassított, szabályozott álom, de a feledésnek kitettség alig sújtja kevésbé, mint vad testvérét, az álmot. A 20. század két orosz író-óriása, Nabokov és Bulgakov egyértelműen tudatosítja és kiaknázza az irodalom álomszerűségét. Bulgakov a Menekülés c. zseniális drámájában nem jeleneteket, hanem álmokat ír. Nabokov az Adományban olyan mélyre merészkedik szereplőjének, a költőnek a tudatába, mintha álmok között járnánk. Ott vagyunk a költő fantáziájában, amikor eljövendő sikereiről, amikor könyvének értékéről fantáziál. Az alkotó belső hiúságát és ennek a hiúságnak a szépségét nála jobban senki nem ismeri, vagy ismerni nyilván ismeri, de nem vette rá a fáradságot, hogy megjelenítse.
TÖBBNYELVŰSÉG Az elegancia és az irodalmi előkelőség megmutatkozik Nabokovnak abban a hihetetlen udvariasságában, hogy több nyelvben és kultúrában is egyként otthonosan mozog. Pályájának második felében angolul ír, illetve maga teszi át műveit angolra, fordítja és megújítja őket. Bár ő a saját legideálisabb fordítója, mint megtudjuk ezt a művét még fia, Dimitrij fordította angolra. Persze a könyvnek ez olyan útja, melyen a magyar olvasó nem kell, hogy kövesse, mert az ő olvasmánya az orosz eredeti alapján készült. Az egynyelvűségben való bennragadás, mely a 19. századi szellemi irányzatok vadhajtásaként lett egyre általánosabb, szűklátókörűséghez vezet. Persze ma már annak is örülünk, aki legalább egy kultúrában otthonos, de ez csak részeredmény. Nabokov regénye az otthontalanságban való otthonlevésről és az otthon való otthontalanságról is szól. Hogyan rajzolódik körül a saját szellemi hazánk térképe? Nabokov ennek bemutatásával vesződik művében. A főszereplő apja, a híres lepkeszakértő felfedező utakat tesz a világ távoli tájaira. Ez Nabokov önarcképe is. Egész életében fájdalmasan kereste, hogy hol is lehet otthon. Mindenütt megteremtette magának az otthonosságot, de gyökértelen maradt, mint egy lepke. Ám mindennek szépségét megörökítette munkáiban, melyek légiesen könnyűnek tűnnek, de lehet, hogy pont az övék az a szárnycsapás, amely a világ másik felén a történelmet is megváltoztathatja.
Vladimir Nabokov: Adomány. Európa Kiadó, Bp. 2010.
Facebook-hozzászólások