A harcos

Milyen egy sportfilm? Először is nem árt, ha valós történeten alapul. A főszereplőben (vagy a kitörni vágyó csapatban) ott a tehetség, de valamilyen (lelki) problémával küszködik, amit rendbe kell hoznia, hogy feljuthasson a csúcsra. Meg kell tanulnia küzdeni, hinni magában, hogy a győztes csata után kiszólhasson a közönségnek: soha nem szabad feladni. Ősrégi, bejáratott filmtípus, amivel szemben a Dühöngő bika lenyűgöző egyediséggel magasodik.

 

 

A harcos esetében sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy mivel állunk szemben. A film részben Micky Ward története, aki sorozatban veszíti el bokszmérkőzéseit. Harminc éves, nem sok lehetősége maradt a kiugrásra. A felemelkedést bemutató útja szabványos sportfilm-vázra épül. Mintha csak a Rocky történetét látnánk. Mark Wahlberg (ritkán nyújt figyelemreméltó alakítást, ezúttal nem rossz) Stallone karakteréhez hasonlóan egy végtelenül egyszerű, jóhiszemű fickót játszik, aki még a nőkkel is ugyanolyan nyeglén viselkedik. A szinte népmesei hősök miatt a két filmben ugyanaz a hatalmas szív dobog. Csak éppen A harcosnak jobb a forgatókönyve, jobb a rendezése, és sokkal-sokkal jobb színészek játszanak benne.

Azonban ez nem egyedül Ward története. Drogfüggő féltestvére, Dicky Eklund (Christian Bale Oscart kapott alakításáért) szintén tehetséges boxoló volt, de a nagy lehetőséget nem tudta megragadni – a film az ő lezüllését és megtisztulását is bemutatja. Bale közel annyi játékidőt kap, mint a voltaképpeni főszereplő, ráadásul a balhés, ripacskodó Eklund szerepe jóval intenzívebb, összetettebb. Igazságosabb volna tehát, ha két fő karakterről beszélnénk. Ahogy Wahlberget elhalványítja Bale lehengerlő játéka, úgy eleinte a filmbeli Ward is képtelen kiszabadulni Dicky árnyékából: tőle tanult mindent, és családja, valamint az egész kisváros is bátyja régi, igen halovány dicsőségében fürdik, ő mindig csak a kisebbik fiú maradhat.

 

 

Újabb merész csavar a hagyományos sportfilmekhez képest, hogy a hősnek a legnagyobb akadályt szerető családja okozza. A jó szándék ellen nem lehet védekezni – mondják, és Ward rettenetes helyzete mélységesen átérezhető, hisz mindenki a javát akarja, de a családja látványosan rosszul menedzseli pályáját. Anyjuk (Melissa Leo szintén mellékszereplői Oscart kapott) zsarnoki és gyöngéd egyszerre, de a szaporodó gondokról megrögzötten elfordítja tekintetét. A lánytestvérek hada bólogató, nagyhangú osztagként követi, és a kissé mamlasz, inkább önmagát emésztő Ward pedig egyszerűen képtelen kiállni magáért. Hol van a lojalitás határa a családunkkal szemben? David O. Russel rendezőt ez a kérdés érezhetően jobban izgatja a bokszmérkőzéseknél. A családi veszekedések annyira hitelesek, a légkör annyira fojtogató, annyira ismerősen csengenek az érvek, hogy rendhagyó módon, feszültségben felveszik a versenyt a bunyós jelenetekkel.

Az egyenesbe kerüléshez kell valami kapaszkodó, ami a sportfilmekben rendszerint egy nőben manifesztálódik, aki tényleg hisz a hősben – itt egy újabb Rocky-párhuzam. Ezt a funkciót a babaarcú, de felvágott nyelvű Charlene (Amy Adams) látja el, aki diplomás létére csaposként dolgozik. Amellett, hogy amolyan „védőügyvédi” feladatot lát el Ward mellett annak családjával szemben, az ő alakján keresztül az amerikai porfészek minden kilátástalansága átérezhető. Bale-ről eddig is tudtuk, hogy akkora energiákat szabadít el a vásznon, mint egy nukleáris töltet, de ami meglepő, hogy Amy Adams a kezdeti naivából az évek során milyen széles skálán játszó színésznővé érett. Képes lerázni magáról Bale árnyékát, mi több, a két karakter békekötése az egyik legsikerültebb szcéna.

 

 

A boxfilmek, valljuk be, mindenkinek a könyökén jönnek ki. A drogos szál és a családon belüli elnyomás kiemelése mellett a rendező szokatlanul nyers realizmussal, karcos miliőfestéssel frissíti fel a zsánert – törekvéseit hatalmas kritikai (hat Oscar-jelölés) és közönségsiker koronázta. A film sikeresen repít vissza a nyolcvanas évek végére, és nem szépít a lepukkant ivók, drogbarlangok, a rendőri túlkapások bemutatásakor sem. A rendező célja, hogy a lehető legjobban bevonja a nézőt, aki így hajlamosabb szemet hunyni a történet alapvető kiszámíthatósága fölött. A realizmust ügyesen erősíti apró technikai fogásokkal. Beépíti egy dokumentumfilm forgatását a történetbe, mellyel azt a hatást kelti, hogy valós eseményeket látunk, illetve megszólaltatja az „utca emberét” is, hogy jobban megismerjük a kisvárosi környezetet. Ugyanakkor nem csupán show-ról van szó, a dokumentumfilm dramaturgiai funkciót is kap. Az önreflexió eszközévé válik, amikor a kamera külső szemlélőként rögzíti a vallomásokat, majd az elkészült műsorral kíméletlenül feltárja a válságot, melyet a család kétségbeesetten próbált palástolni, és így a változások motorjává válik.

A rövid bokszjeleneteket a régi tévéadásokat idéző felvételek hozzák közelebb a nézőhöz, sőt, a realista ábrázolással odáig merészkedik a film, hogy a visszaemlékezésekben felbukkanó híres boxmérkőzést a valódi Dicky Eklund és a nagyágyú Sugar Ray Leonard között eredeti felvételekkel eleveníti fel. Ward mérkőzései alatt pedig gyakorlatilag ugyanazt a tévéközvetítést látjuk, amit a szurkoló család otthon a képernyő előtt; velük együtt drukkolunk. Az ilyen apró finomságoknak, no meg a csipetnyi, de mindig jókor felbukkanó humornak köszönhetően észre se vesszük, mit forralnak ellenünk az alkotók. Csak a legvégén, mikor a lábaink már izegnek-mozognak a nagy, mindent eldöntő mérkőzés alatt, és kezünk ökölbe szorul, és a levegőt boxolja az izgalomtól, csak akkor kapunk a fejünkhöz. És mikor a győztes a levegőbe emeli a kezét, és a kép megmerevedik, elmosolyodunk. Boldogok vagyunk, hogy sikerült neki. Másrészről viszont magunkon mosolygunk: „Atyaég! Hihetetlen, hogy ismét lépre mentem ennek az ősrégi trükknek!” Mert hát csapdába estünk, ugye. Működnek még a régi, bejáratott fogások.

 

A harcos (The Fighter)

színes, feliratos, amerikai életrajzi dráma, 115 perc, 2010

rendező: David O. Russell

forgatókönyvíró: Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson

zeneszerző: Michael Brook

operatőr: Hoyte Van Hoytema

producer: Dorothy Aufiero, David Hoberman, Todd Lieberman, Paul Tamasy

vágó: Pamela Martin

 

szereplők:

Mark Wahlberg (Mickey Ward)

Christian Bale (Dicky Eklund)

Amy Adams (Charlene Fleming)

Melissa Leo (Alice Ward)

 

video
See video

Facebook-hozzászólások