Anilogue és animáció

Liszka Tamással, a 2003-ban indult Anilogue fesztivál rendezőjével, a SzimplaFilm alapítójával, és olyan nagysikerű animációs filmek producerével, mint a Nyócker! és az Oscarra jelölt Maestro, beszélgettünk az animációs filmek sajátosságairól, a bennük rejlő művészi lehetőségekről, illetve az Anilogue-ról a 2010-es fesztivált követően.

Úgy tudom, filozófiát is tanítottál. Hogy vezet az út innen az Anilogue-hoz?

Igen, a Karinthy Gimnáziumban tanítottam a nemzetközi érettségi tagozaton a filozófián belül ismeretelméletet illetve tudáselméletet. Ugyanezt egy rövidebb ideig Norvégiában is. De a 2000-es évek elején felhagytam a filozófiával, és elkezdtünk ezekkel a vetítésekkel foglalkozni. Előbb csak a Szimplakertben, majd a Milllenárison rendeztünk ingyenes kertmozit. Érdekes, hogy kiderült egy csomó moszkva téri hajléktalanról, akik oda jártak – mert ez volt az egyetlen kulturális rendezvény, amire szívesen látták őket –, hogy hihetetlenül sok olyan van köztük, aki kívülről tudja az egész magyar filmtörténetet, csak az életük úgy alakult, hogy kint voltak 10 évig, és semminek nézik őket.

Szerettünk volna minél több animációs filmet vetíteni, s minél újabbakat, de rájöttünk, hogyha azt mondjuk, hogy van egy ingyenes kertmozink, ahol gyakorlatilag VHS-ről vetítünk vörös téglafalra, oda senki nem fog adni filmet. Úgyhogy elkezdtünk mesélni arról, hogy ez valójában egy nagy animációs fesztivál. Az volt a legviccesebb, hogy úgy alakult ki a fesztivál, hogy elkezdték kérdezgetni a külföldi stúdiók, hogy „Igen, és …és versenyprogram van? – Igen-igen, van. Persze hogy van. – És zsűri is van? És meghívják a rendezőket? – Igen, igen, hogyne...” Pár hét alatt ezekből a kérdésekből össze is állt az egész. Ez egy nagyon speciális fesztivál, mondtuk, mert nyolc héten keresztül tart és mindig csak péntek és szombat esténként van egy-egy vetítés a mozinkban.

A következő években búcsút kellett mondanunk a Millenárisnak, és pont ennél az asztalnál – akkor még más volt a vezetősége az Urániának, mint most – azonnal rákaptak az ötletre, hogy szeretnénk itt egy animációs fesztivált összehozni. Mára szerintem megérett a fesztivál, van saját karaktere, amivel különbözik mondjuk a kontinens hasonló témájú fesztiváljaitól, bár nyilván hatalmas átfedés van a filmekben, mert mindenki ugyanabból az éves animációs filmtermésből dolgozik.

Ki volt a kedvenc szerződ, illetve melyik a kedvenc filmed a 2010-es fesztiválon?

Nagyon szerettem Chintis Lundgren-nek a Nagy szürke gébics című filmjét. Lundgren ráadásul nem is animátor, ez az első animációs filmje. Egy festőről van szó, aki kipróbálta magát animációban.

Állócsillag, akit minden évben vársz?

Azért minden évben elég nehéz egy új animációs filmet letenni az asztalra, két-hároméves periódusokról van szó. De nem véletlen, hogy Theodor Rogue már másodszorra van itt nálunk, az előző filmjét is itt mutatta be a magyar közönségnek előszőr és akkor is tartott prezentációt a munkájáról, ahogy most is. Őt személyesen is nagyon szeretem, a filmjeit is nagyon szeretem, az egész művészi attitűdjét nagyon szeretem, ahogy mindig valami más formai újdonsággal áll elő, de mindegyikben ott van az érzékeny érdeklődése a képzőművészet és az animáció közötti terület iránt. Amikor T. R. itt volt, Budapesten is, Bécsben (itt tartják az Anilogue testvérfesztiválját – a szerk.) is reggeltől estig galériákba járt, kivéve amikor zsűriülésre kellett mennie, vagy a saját filmjét kellett bevezetnie. Pont az a fajta animációs rendező, aki tényleg túlmutat a saját szakmájának a korlátain.

Milyen fejlődési lehetőséget látsz az Anilogue előtt?

Szeretném, ha több vendéget tudnánk idehívni, különös tekintettel a fiatal rendezőkre. Ez pénzkérdés. Illetve szeretném professzionálsabban megszervezni, hogy specializált emberek végezzék az összes feladatot – egyelőre kellenek tűzoltók, mert vannak rendkívüli helyzetek, amiket meg kell oldani. Ez nem feltétlenül pénzkérdés.

Szereted a hollywoodi kompjúteranimációs alkotásokat?

Hát...nem.

Nem lenne értelme mégis egy kicsit ellesni a receptet a Pixar fimektől?

Sok kicsi figura összefog, és az összefogás erejével megmentik a világot. Ez a hollywoodi recept. Talán nincs is olyan Pixar-film, amibe ne az lenne a végkifejlet, hogy a sokféle állat végül is összebarátkozik, pedig nagyon különbözőek, és amikor közös erővel mennek neki, akkor bármit elérnek. Persze jó ritmusa van, lehet belőle tanulni, kell is, mindenből, ami működik, de attól tartok, hogy ez a fajta ritmus nagyjából egyféle történet elmesélésére alkalmas. Abból lehet ezt látni, hogy van egy-két olyan filmes iskola, animációs egyetemi tanszék Európában, Franciaországban és Németországban főleg, ahol kifejezetten arra hegyezik ki az oktatást, hogy a tanítványaik diploma után mehessenek a Dreamworks-höz, Pixarhoz dolgozni. Nagyon profi embereket képeznek ki, de szakmunkások alapvetően, és ennek következtében az ő diplomafilmjeik – elég sokszor szerepelt nálunk ilyen, szerintem ilyet is kell látni, tényleg Jégkorszak-stílusban készültek, egy kicsit más figurákkal, egy kicsit más történettel, de alapvetően ugyanarra a sémára. Gyakorlatilag egy demó arról, hogy mi is tudjuk ezt, de nem több, és a kreativitásnak látszata sincs ebben.

Csak jó, hogy a nagy stúdiók törik az utat az animációnak…

Igen, ennyiben jó, hogy van egy ilyen iparág, de annyiban nem, hogy az európai animációs szakmát is arra kényszerítik, hogy megpróbáljanak ide sorolódni. Nagyon sok animációval foglalkozó kollega arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos európai, kissé kísérletezőbb animáció úgyse fog működni, viszont ki tudjuk tanulni a Pixaros-Disney-s stílust, és majd csinálunk hasonló dolgokat. Erre hatalmas rendezvények vannak. Jártunk Stockholmban (2010) szeptemberben, ahová 200 európai szakember jött el, akiknek nagyrésze nem filmes, de az animációs bizniszből él.

Ugyanez vonatkozik a japán animációra is? Ugye, az a másik nagy hullám.

A japán animáció azért más, mert ott eltartja saját magát az anime. Tehát a japán animációnak semmi kedve nincs kimenni a tengeren túlra. Az európai animációs rendezőknek, producereknek az a nagy álmuk, hogy a saját országukon, vagy legalábbis a régiójukon kívülre is, ne adj' Isten, Oscar-közelbe jussanak, a japánokat viszont ez a legkevésbé sem érdekli, ők jól elvannak ott. Nem is adnak ki szívesen filmet a kezükből külföldre, mert Japánban nincs olyan, hogy torrenten letöltenék a filmeket, költenek az emberek a filmvásárlásra, meg kis műanyagfigurákra. Nagyon megnézném, hogyan lehetne nálunk a Nyócker!-figurákat a Tescóban árulni... Bár végülis, nem elképzelhetetlen.

A magyar animációval kapcsolatban, amikor Cannes-ban kint voltál, mint a kiváltságos meghívott producertehetségek egyike, mit tapasztaltál, tudnak valamit arról, kik vagyunk, mik vagyunk?

Két dolgot szoktak tudni, amikor elhangzik ez a hangsor, hogy magyar és animáció. Kecskeméti rajzfilm, a régi hagyományok: Jankovics Marcell, Gémes, Dargay, mert az animációnak erre az aranykorára szoktak emlékezni, bár inkább csak a szakmai körökben. A fiatalabb, üzleti-forgalmazók pedig, akik a kurrensebb dologban vannak benne: "Volt ez a film: Nyocka...nyocker... – valami, azt ismerem" – ilyenkor bemutatkozom, az mindig jó érzés. Nagyon nehéz áttörni ezeket a falakat. A Nyócker! valami hihetetlent vitt végbe, tényleg mindenki meglepődött, hogy ilyen messzire eljutott. Hasonló meglepetést csak a Maestro-val tudtunk okozni magunknak. Persze megpróbáltuk beindítani a rakétákat az Oscar felé, de hogy ott ülünk tényleg a Kodak Theater – ben… (itt rendezik az Oscar gálát – a szerk.)

Vannak dolgok, amik után az ember azt hiszi, hogy hónapokig ilyen lesz az életünk, és nem csak a miénk, hanem az egész magyar animációé, de nem. Egy pár évig még emlékeznek rá, de ha nem tudsz újat produkálni, és nem tudsz folyamatosan porondon lenni, akkor csak néhány „lilahajú” rajongó marad körülötted – de ez a szórakoztatóipar alapvető jelensége.

Milyen kapcsolatot látsz filozófia és animáció közt?

Kétféle híd van közöttük. Az egyik egy viszonylag rövid és egyszerű gyaloghíd vagyis, hogy az animáció azt jelenti: valamibe lelket helyezni. Ezt vissza lehet vezetni Platónig. A szélesebb útvonal a kettő között pedig maga a filmelmélet, esztétika-filmelmélet, aminek belterületei vannak. Az animációnak és mondjuk a társadalomfilozófiának nem feltétlenül van köze egymáshoz, de mondjuk az esztétikának és az animációnak nyilván van. Viszonylag kevesen foglalkoznak az animáció elméletével. Inkább egy általánosabb filmelméletbe teszik bele, és az animációspecifikus munkák inkább csak történelmi, animációtörténeti felsorolásban merülnek ki.

Mi az a minőség, ami az animációs filmekben megvan, de az élőszereplős filmekből hiányzik?

Egy élőszereplős film úgy kezdődik, hogy megírod a forgatókönyvet, elhívod a stábot, beindítod a kamerát. Az animációs film meg úgy kezdődik, hogy van egy üres lapod, és gondolkozol, hogy mi hova kerüljön. Semmi sem adott, nem tudom kiválogatni, hogy a Csányi Sándor vagy a Nagy Ervin kell nekem erre a szerepre, ez a helyszín kell nekem, vagy az a helyszín, mert ezeket mind megteremti a rajzfilmes magának. Sőt, azt a világot, amiben a rajzfilm játszódik fizikai törvényekkel is felruházhatja. Teljesen máshogy működhet a gravitáció, másképp működhet a dramaturgia, egészen absztraktig el lehet menni. És az a csodálatos a percepció működésében, hogy rajzolok egy pálcikafigurát, és a néző elhiszi, hogy ez tényleg egy szereplő, és ha tíz másodpercig mozgatom ezt a figurát, akkor már azt is érteni fogja a néző, hogy milyen karakter a másikhoz képest. Annyira minimál szinten, pontocskákból, vesszőcskékből ki lehet fejezni teljesen új dolgokat vele, hogy ha valaki igazán ért az animációhoz, akkor harminc másodperc alatt már teljesen átveszi az uralmat a nézői percepció fölött, és egy háromszögről elhiteti, hogy egy hegy, ami átváltozik házzá, és olyan metamorfózisokat is magától értetődővé tud tenni a nézők számára, amiket elmagyarázni szóban órákig tartana. Nagyon sok vizuális trükköt, szabályt hihetetlen gyorsan megtanulnak a nézők, ezért minden egyes filmben újra ki lehet találni őket, nem kell konvenciókat kialakítani. Ez egy hihetetlenül nagy szabadság. Ezért könnyű elszúrni.

Milyen buktatókra gondolsz?

Annak ellenére, hogy az animáció film, az alkotók alapvetően mégis csak egy szobában ülnek, többnyire egyedül, és festegetnek. Ez egy magányos művészeti tevékenység, és pont emiatt nagyon sokszor a daramaturgiai érzék hiányzik az animátorokból, mert túlságposan képzőművésszé válnak a munkafolyamat miatt. Ezzel tudom megmagyarázni, hogy mért van az, hogy nagyon sokszor egy jó ritmusú, izgalmas vizualitású filmben a sztori azért mégis csak „gyengusz”.

Mondjuk a MOMÉ-n most már tényleg nagyon komolyan veszik a daramaturgia oktatást, a filmforgatókönyveket, a filmtörténetet. De ha nekieresztünk egy rajzfilmrendezőt, hogy csináljon egy filmet, akkor mindig a képiség oldaláról, mindig a metamorfózisok oldaláról nézi, és nem feltétlenül a cselekmény ritmusa érdekli, a filmidővel gyakran nehezen tud bánni. Pont emiatt sokan bele is zárkóznak ebbe a szakmaiságba, hogy az animáció ilyen, és ha valakinek nem tetszik, az nem érti az animációt. A kisebbségbe tartoznak azok az animációs filmesek, akik minden filmet láttak a filmtörténetből, kortárs irodalmat olvasnak, kortárs képzőművészettel foglalkoznak és a zenéhez is értenek, tehát a társművészetek felé is éppen olyan nyitottak.

De mivel ennyire a saját szabályrendszere alapján dolgozik az animáció, a nézőnek mindig adaptálódnia kell. Nem nehezebb így átélni a történetet? Talán érzelmileg könnyebben azonosul az ember az élőszereplőkkel.

Biztos, mert ez nagyon fárasztó. Főleg, mikor rengeteg animációt meg kell néznem, mondjuk egy ilyen nagyobb fesztiválon. Rövidfilmeket sokkal nehezebb nézni élőszereplősnél is, de animációsnál meg aztán pláne. Nagyon megdolgoztatják a szemet, a nézői reflexeket, és sokkal fárasztóbb az egy egységre jutó animáció, mint az élőszereplős, ahol lehet pihentetni a szemet egy úszó felhőn. Itt viszont fel kell ismerni a felhőt, ami amúgysem véletlenül van odarajzolva. Ha odarajzoltak egy felhőt, annak kell, hogy legyen valamiféle szerepe. Minden jel, mindent meg kell fejteni.

Olyan, mintha idegen nyelven beszélnénk, nem?

Pontosan, legközelebb be is építem ezt a hasonlatot.

Mik a fejlemények az Egill háza táján?

Kész a 3D-animatic. (Az animációs filmek kidolgozatlan, nyers verziója – a szerk.) A lehető legfurcsább dolgot találta ki az Áron (Gauder Áron a film rendezője – a szerk.), pont ezért szeretem. Itt egy elég komplex, ezer éves izlandi saga, ami lehetne akár fotórealisztikus is, de mi inkább az egészet felépítjük 3D-ben, és aztán visszadolgozzuk úgy, mintha kézzel rajzolták volna meg, de ez már valójában számítógéppel működik. Tehát egy külön programozócsapat lehetővé tette az Áron nyers, vad, elég kontúros stílusának, a több száz figurának a szimulációját, amit mondjuk kézzel megrajzolni tíz évig tartana ezer embernek. Ezt 3D-ben lemodelleztük, és a végeredmény hihetetlenül kidolgozott. Azt várjuk ettől a filmtől, hogy tényleg olyan látványvilága lesz, amilyen semminek nem volt eddig.

Köszönjük a beszélgetést!

video