Mezítláb a Titanicon
Fabienne Berthaud a rendező. Csak a vetítést követően kerestem rá, mivel hazafelé foglalkoztatott a gondolat, hogy valóban női alkotóval állunk-e szemben, ahogy azt sejtettem. Ugyanis a Mezítláb olyan jellegzetes módon közelít a szabadság kereséséhez, amely ízig-vérig női filmmé teszi.
A cím a Ludivine Sagnier (a Swimming Pool óta eltelt 7 év nem volt kegyes hozzá) alakította félbolond Lily-hez köthető, aki sajátos harmóniában él a természettel. Mintha csak egy „farkasok nevelte”, neveletlen gyereket látnánk, amint mezítláb barangolva csodálkozik rá környezetére. Amikor édesanyja meghal, felborul a külvilággal kialakított kényes egyensúlya, így „civilizált” nővére, Clara (a szépséges német szobor, Diane Kruger) leutazik Párizsból, hogy gondját viselje. A testvéreknek meg kell tanulniuk elviselniük egymást, miközben a kissé fásult Clara is magára talál a friss, vidéki levegőn. Vajon ő is leveti a cipőjét a végén?
A két testvér világának szembeállítása elég egyértelmű eszközökkel történik. Míg Clara egy szürke belvárosi lakásban csüng naphosszat a telefonon, addig Lily büntetlenül hódolhat szeszélyeinek. Ha úgy tartja kedve, állattetemeket töm ki, vagy hever a fűben a varázslatos környezetben, melyet az operatőr olyan lebegő, kifakult fotókat idéző képekkel mutat be, melyek annyira divatosak mostanában a fiatal lányok albumaiban. A természet jelentősége egy női „találd meg önmagad” témában bomlik ki, vagyis az eljutás a természethez egy önmagunkhoz hű, ösztönösebb állapotra rímel. Ez az ösztönös lény időnként elbűvölő, ugyanakkor destruktív is egyben. Lily érzéseit, véleményét mindenféle megfontolás nélkül kimutatja, kimondja, még akkor is, ha azzal megsért valakit. Csak mulat a felháborodókon, és nem tűri a kispolgári képmutatást. Rendetlen, szertelen, habzsolja, amit csak megkíván, legyen az sütemény, vagy férfi.
Az ilyen útkeresésről szóló filmekben visszatérő vendég a szexualitás kérdése, mely úgy tűnik, a női szabadság kifejeződésének alapvető felülete. Szex pusztán a testi gyönyör kedvéért, a helyzet hangulatának engedve (utána rendszerint néhány szál cigaretta dukál). Eleinte Lilynek ez a tulajdonsága okozza a legnagyobb megrökönyödést, majd ahogy lassan kiderül, hogy hová fut ki a történet, a szex válik a nővér felszabadulásának betetézőjévé is, aki határátlépésével végül alkalmassá válik arra, hogy az anya halálával kibillent egyensúlyt helyreállítsa húga életében. Előre sajnáltam Clara visszafogott modorú, nagyvárosi férjét, mikor egy epizód erejéig belép a képbe egy csavargó macsó kis csapatával…
A színészek jól passzolnak a karakterekhez. Kruger alkatánál fogva is olyan „karót nyelt” benyomást kelt, tehát kézenfekvő választás volt a nővér szerepére, aki mintha csak a napsütésre várna, hogy végre kivirágozhasson – nem mellesleg az ember nem tudja róla levenni a szemét. Sagnier is jópofa a sérült lányként, szabadosságát itt is kiemeli romlott, mégis gyermeki lényének már más filmekben, például a már említett Ozon-alkotásban is kamatoztatott ambivalenciája.
Előnyére válik a filmnek, hogy nem szépíti a dolgokat, Berthaud, aki a forgatókönyvet is jegyzi, tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz együtt élni egy Lilyhez hasonló sérült, öntörvényű személlyel, és kendőzetlenül megmutatja, milyen az, amikor még a szerető nővér is (túlzás nélkül) legszívesebben megfojtaná. Másrészt viszont a színlelésre képtelen lány olyan ártatlan, mint egy csecsemő, így könnyű megbocsátani neki, és némi szimpátiát is ébreszt maga iránt a nézőben botrányos megnyilvánulásaival. De ez nem elég. Mindennek ellenére nem képes együtt érezni vele, világlátásával nem azonosul, csak tudomásul veszi azt. Igazság szerint a Mezítláb ott vérzik el, hogy nézőjének lábáról nem tudja levarázsolni a képzeletbeli cipőt, hogy örüljön Lily teljes diadalának. Enélkül pedig lehetnek akármilyen találóak az egyes jelenetek, a film egésze nem lesz eléggé érdekfeszítő, és a befejezés is, bár világos a rendezői szándék, egyoldalúnak és falsnak hat. Nem elég átgondolt, és nincs is igaza.
Mezítláb (Pieds nus sur les limaces / Lily Sometimes)
színes, francia filmdráma, 87 perc, 2010
rendező: Fabienne Berthaud
forgatókönyvíró: Pascal Arnold, Fabienne Berthaud
zeneszerző: Michael Stevens
operatőr: Fabienne Berthaud, Nathalie Durand
producer: Bertrand Faivre
vágó: Pierre Haberer
szereplő(k):
Diane Kruger (Clara)
Ludivine Sagnier (Lily)
Denis Menochet (Pierre)
Brigitte Catillon (Odile, Pierre anyja)
Jacques Spiesser (Paul, Pierre apja)
Anne Benoît (Mireille)
Jean-Pierre Martins (Jonas)
Gaëtan Gallier (Dan)
Facebook-hozzászólások