Négy film a Titanic filmfesztiválon

A gyerekek jól vannak

Lisa Chodolenko rendezőnő legújabb filmje a vígjáték kategóriába lett besorolva. Tény, hogy a remekül időzített, humoros jeleneteknek köszönhetően bőven van alkalmunk a nevetésre, mégis inkább a komolyabb, drámai vonalat érdemes kiemelni. A napsütötte Dél-Kaliforniában él egy látszólag kiegyensúlyozott és boldog család: Nic (Annette Bening), a szigorú és racionális orvosnő, Jules (Julianne Moore), az engedékeny és érzékeny tájépítő, valamint két kamasz gyermekük, a 18 éves, egyetemre készülő Joni (Mia Wasikowska) és a 15 éves Laser (Josh Hutcherson). Igen, valóban egy leszbikus 'házaspár' két csemetével alkotja ezt a családot. Minden szépnek és jónak mondható, egészen addig a pillanatig, míg Laser ráveszi nővérét arra, hogy derítse ki, ki is valójában a biológiai apjuk (ugyanis a testvérpár ugyanattól a spermadonortól származik).

Az 'apáról', Paul-ról (Mark Ruffalo) kiderül, hogy milyen nyitott, jó fej, laza és életművész figura, még menő étterme is van. A bonyodalmak és konfliktusok egyre jobban befészkelik magukat a család mindennapi életébe, ugyanis Paul, mint apai ösztöneinek tudatára ébredt katalizátor tudattalanul is hozzájárul a megszokott rend és harmónia felbomlásához. Ő az, aki motorozni viszi Joni-t, holott a motorozás tiltólistán van, ő az, aki Laser-rel csak úgy 'lóg', lényegében szabadságot és egy kis 'levegőt' ad a két kamasznak. A két anyu persze aggódik és fenyegetve érzik magukat a 'betolakodó' által, ezért gyorsan meg is hívják magukhoz vacsorára, hogy lássák, kivel is állnak szemben. Még több problémát vet fel az, hogy Paul megbízza Jules-t kertjének átalakításával, ám a hölgy egyszer csak azzal szembesül, hogy elcsábították, és egy férfi (!) karjában, ágyában hempereg. Az affér persze kitudódik, az idillinek tűnő családban a hangulat fagyossá és keserűvé válik, mindenki a férfit hibáztatja.

Ezek alapján könnyen mondhatnánk azt, hogy ez a téma unalmas, már láttuk ezerszer, de mégis van benne valami nagyon emberi és szívhez szóló. Függetlenül attól, hogy egynemű párról van szó, a rendezőnő egyetemes problémákat, témákat boncolgat – a házasság és a család mint intézmény, a váratlanul belépő harmadik fél – egész intelligensen és őszintén. Érzékletes képet kapunk arról, hogy valójában milyen törékeny és könnyen kibillenthető egy házasság, hogy milyen nehéz hosszú idő után is 'észrevenni' a másikat és nem belesüppedni a mindennapi rutinba, és még sorolhatnám. A színészek kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, a párbeszédek mentesek az elcsépelt sablonoktól, a vicces jelenetek, a fájdalmas könnyek és a filmzene pedig csak fokozzák a filmélményt. Szó sincs remekműről, hisz a befejezés és a férfi 'sorsa' kissé összecsapottnak, kidolgozatlannak tűnik, de mindenképp elgondolkodtató és ugyanakkor szórakoztató alkotás A gyerekek jól vannak. 7/10.

A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right)

színes, feliratos, amerikai vígjáték, 106 perc, 2010 (16)

rendező: Lisa Cholodenko

forgatókönyvíró: Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg

zeneszerző: Carter Burwell, Nathan Larson, Craig Wedren

operatőr: Igor Jadue-Lillo

producer: Gary Gilbert, Jordan Horowitz, Jeffrey Levy-Hinte, Celine Rattray, Daniela Taplin Lundberg

vágó: Jeffrey M. Werner

szereplő(k): Annette Bening (Nic), Julianne Moore (Jules), Mark Ruffalo (Paul), Mia Wasikowska (Joni), Josh Hutcherson (Laser), Yaya DaCosta (Tanya), Kunal Sharma (Jai), Eddie Hassell (Clay)

Ölésre ítélve

A Hullámtörők-díjért versenyző filmek szekciójában található egy lengyel-norvég-ír-magyar koprodukció, melynek rendezője a legendás lengyel Jerzy Skolimowski. Az alkotás több szempontból is gondolatébresztő és nyugtalanító: adott egy férfi, akinek múltjáról, identitásáról, motivációjáról szinte semmi nem derül ki, csak a stáblista olvasásakor tudjuk meg, hogy ő Mohammed. A helyszíneket illetően sem lehetünk biztosabbak semmiben. Lényegében találgat a néző és a következőre jut: három, Afganisztánban állomásozó amerikai katonát megöl a sarokba szorított (anti)hős, aki menekülni kényszerül, de kilépve a sivatagban található, biztonságot nyújtó barlangokból, egyből nyomára akadnak és elfogják. Könyörtelen kínzásoknak vetik alá, majd elszállítják egy feltehetően európai (talán lengyel?) fogolytáborba, ám útközben egy közúti balesetet kihasználva ismét menekülőre fogja a főszereplő, a tét pedig még mindig az életben maradás.

A történet pikantériája az, hogy a menekülő férfit rendkívül hitelesen alakító Vincent Gallo mindvégig egy árva szót sem szól, mégis gesztusaival, űzött tekintetével és fájdalmas zihálásával, ordításával, sírásával kifejező tud lenni. Lehet, hogy ő egy tálib terrorista, de lehet, hogy csak egy civil, aki rosszkor volt, rossz helyen? A megszokott, forró sivatagból kiszakadva, magára maradva küzd az ellenséggel (katonákkal, kutyákkal, természeti elemekkel) egy számára teljesen szokatlan terepen, a fagyos, zord, hóval borított erdőben. Tudja, hogy ha elkapják, biztos halál vár rá, így a hihetetlenül erős életösztön küzd benne. De vajon ez mire készteti az embert, még ilyen reménytelen helyzetben is? Arra, hogy öljön, hogy hangyákat, fakérget és egy szoptatós anya tejét fogyassza, vagyis minél beljebb menekül az erdőben, annál inkább elembertelenedik. Mégis, túlélésével mit akar bizonyítani? Talán egy magasztosabb, egyetemesebb cél elérésének lehetőségét? Tény, hogy nagyon finoman, burkoltan aktuális politikai mondanivalót is tartalmaz a film, mégis a hangsúly egy férfi hosszadalmas, sebesülésekkel teli szenvedéstörténetén és az élet igenlésén van.

A színészi játék és a tartalom mellett mindenképp emlékezetes a látványvilág. A gyönyörűen fényképezett tájakban és közeli felvételekben felfedezhető valamiféle érzékeny költőiség, líraiság, ahogyan a kisember megpróbál utat találni a dermesztően hideg és ellenséges erdőben. Érdekes az a momentum a film vége felé, amikor a férfi átmenetileg menedékre, melegségre és kedvességre talál egy süketnéma hölgynél. Az Ölésre ítélve végig nyersen és realista módon ábrázolja a történéseket, a szereplő testi-lelki agóniáját, de a sok bizonytalanság mellett az időnként beugró kontrasztos emlékképek (vagy hallucinációk) zavarossága és a kiszámítható, suta befejezés kissé visszavesz az amúgy nagyszerű filmélményből. Kár, mert így csak 7,5/10.

Ölésre ítélve (Essential Killing)

színes, lengyel-norvég-ír-magyar thriller, 83 perc, 2010

rendező: Jerzy Skolimowski

forgatókönyvíró: Eva Piaskowska, Jerzy Skolimowski

operatőr: Adam Sikora

producer: Eva Piaskowska, Jerzy Skolimowski

vágó: Lemhényi Réka

szereplő(k): Vincent Gallo (Mohammed), Emmanuelle Seigner, Stig Frode, Henriksen

Nicolai, Cleve Broch

Perrier vérdíja

Adott egy nem túl kellemes alapszituáció: Michael McCrea (Cillian Murphy), a tipikus dublini lúzer tízezer euróval tartozik a város könyörtelen gengszterének, Perriernek (Brendan Gleeson), és csupán pár óra áll rendelkezésére, hogy törlesszen. Esetlen barátunk hiába próbálkozik Tökfejnél (Liam Cunningham), az alvilági uzsorásnál, aki pénz helyett 'alkalmi munkát' ajánl – Michael el is fogadja, ám pechjére felültetik. Az idő egyre fogy, a pénznek nyoma sincs, erre megjelenik két mafla behajtó, hogy 'megsürgessék' főszereplőnket, ám a szomszéd lány (Jodie Whittaker) váratlanul megmenti Michael-t, és kezdetét veszi az eszeveszett menekülés. A helyzetet tovább bonyolítja a semmiből előkerülő, haldokló apa-figura, Jim (Jim Broadbent), aki szentül hiszi, hogy ha elalszik, akkor eljön érte a Kaszás.

A film tempója szinte végig feszes, pörgős, csak kapkodjuk a fejünket – lövöldözés, vérfürdő, erőszak, autós üldözés, harci kutyák, drogdílerek és a számtalanszor elhangzó 'fuck' szócska. Hogy a finomlelkűeket megnyugtassam, a sok durva momentum mellett előbukkannak érzelmes, elgondolkodtató jelenetek is, amelyekben a hangsúly inkább a főszereplő lelkivilágán, homályos múltján, valamint a szüleivel és a szomszédlánnyal való, problémamentesnek távolról sem nevezhető viszonyán van. Miért távolodott el szüleitől Michael? Milyen okokból keresi fel őt éppen most az apja? Brendával csak szimplán jó szomszédok, vagy ennél többről van szó? Hab a tortán, hogy a filmet narráló 'személy' nem más, mint a Kaszás, aki azon morfondírozik, hogy vajon mennyiben vagyunk mi, egyének jelentéktelenek vagy jelentősek. Képes lesz-e a zűrös Michael végre jó útra térni és jó emberré válni?

A válaszokat a türelmes néző mind megkaphatja, ám a végkifejletig vezető út (értsd: történetvezetés) meglehetősen rögös, kusza és véres. De ezt könnyűszerrel feledteti a színvonalas színészi játék, a fanyar humor, a rendkívül vicces-vaskos dublini akcentus és a kiválóan összeválogatott zene. A Perrier vérdíja című krimi-vígjáték majd' 90 percen át nyújt izgalmakat és szórakozást, kissé hajazva a korábbi Guy Ritchie-féle alkotásokra, ám azoktól messze elmaradva, így tehát a végeredmény: 7/10.

Perrier vérdíja (Perrier's Bounty)

színes, ír-angol vígjáték, 88 perc, 2009

rendező: Ian Fitzgibbon

forgatókönyvíró: Mark O'Rowe

zeneszerző: David Holmes

operatőr: Seamus Deasy

producer: Elizabeth Karlsen

vágó: Tony Cranstoun

szereplő(k): Cillian Murphy (Michael McCrea), Brendan Gleeson (Darren Perrier), Gabriel Byrne (a kaszás hangja), Jim Broadbent (Jim McCrea), Domhnall Gleeson (Clifford)

Eljő a napunk

A francia rendező, Romain Gavras provokatív kisfilmjében, melyet a rapper M.I.A Born free című számához készített, egy disztópiát (negatív utópiát) ábrázol. Olyan világot, amelyben a vörös hajúakat begyűjtik és lemészárolják. Ha figyelmesen nézzük a klipet, feltűnik egy graffiti, mely az IRA egyik jelmondatát – „Eljő a napunk” – hirdeti, s ezzel Gavras előreutal első játékfilmjének címére és motívumaira is, gondolok itt a vörös hajszínre, a kirekesztettségre vagy az erőszakra.

Ebben a 'francia Harcosok klubja'-ként is emlegetett alkotásban egyik (anti-)hősünk a kamasz Remy (Olivier Barthelemy), akit állandóan kigúnyolnak, anyjával és húgával viharos a kapcsolata, és még virtuális 'barátnőjéről' is kiderül, hogy valójában egy Marilyn Manson-utánzat, így nem csoda, hogy az esetlen és bizonytalan fiú a folyamatos atrocitások elől inkább elmenekül otthonról. Ekkor kerül képbe másik (anti-)hősünk, a fásult, megkeseredett lelki tanácsadó, Patrick (Vincent Cassel), aki a szökevény nyomába ered és szárnyai alá veszi Remy-t, mondván, majd ő megedzi és férfit nevel belőle.

A két rőt hajú idegen együtt vág neki az 'identitáskereső' útnak, amely minden, csak nem egyenes, s a végállomás (vagyis a szabadság és megértés földjének vélt, vörös hajúakkal teli Írország) helyett inkább a leágazások, a mellékutak az érdekesek. A cinikus Patrick rendszerint provokálja a frusztrált fiút azért, hogy ráébressze egyedülállóságára, hogy hatalmat adjon a kezébe, s ezen törekvése olyannyira jól sikerül, hogy egy idő után feltör Remy-ből minden agresszió, aminek következtében választott fegyverével, a nyílpuskával ártatlan emberekre is veszélyt jelent. Csupa abszurd és szürreális kaland követi egymást, még Patrick-ról is kiderül, hogy eléggé perverz és romlott, példa erre a spontán szállodai orgia és az ominózus jakuzzis jelenet.

A két, egymás számára csak látszólag idegen karakter szép lassan rádöbben arra, hogy hontalanok hazájukban, nincs saját nemzetük, nyelvük, hadseregük – mindez egy olyan európai országban, amelyről inkább az öntudat és büszkeség jutna az eszünkbe. Emellett hangsúlyos szerepet kap az az absztrakt gondolat, amely a vörös hajszín közösségformáló és összetartó mivoltát tételezi, s így ezzel nem csak politikai, hanem faji és morális kérdések is felvetődnek. Milyen alapon ítélkezünk embertársainkról? Miért bújunk előítéleteink mögé? De a sértett fél féktelen bosszúja ugyanúgy helytelen és elvetendő, mint az őt érő támadások és gúnyolódások sora. Van-e megoldás erre a mai napig aktuális problémára? Remy és Patrick úgy gondolja, hogy a sok vörös hajú ír között békére lelhetnek, nem közösítené ki őket senki, de így persze feladnák azt, ami egyedivé és különlegessé teszi őket. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer „eljő végre a nap”, amely a megértés, az elfogadás, az egymás iránti tisztelet és szeretet napja lesz, de addig is párszor érdemes megnéznünk Gavras megdöbbentő őszinteséggel és nyersséggel átitatott, lebilincselő színészi alakításokkal gazdagított filmdrámáját. 9/10.

Eljő a napunk (Notre jour viendra)

színes, feliratos, francia filmdráma, 90 perc, 2010 (18)

rendező: Romain Gavras

forgatókönyvíró: Romain Gavras, Karim Boukercha

zeneszerző: Sébastien Akchoté

operatőr: Andre Chemetoff

producer: Vincent Cassel, Éric Névé

vágó: Benjamin Weill

szereplő(k): Vincent Cassel (Patrick), Olivier Barthelemy (Rémy), Justine Lerooy (Natacha), Vanessa Decat (Vaness), Boris Gamthety (Serge), Rodolphe Blanchet (Joël)

video