A Magyarhangya bemutatja: A prímszámok magánya
A Magyarhangya az egészestés film előtt Zomborácz Virág Valami kék című rövidfilmjével kedveskedett a közönségnek. A markáns hangú alkotó egy megesett lány vidéki esküvőjére repít néhány percre, melyből a szótlan menyasszony legszívesebben elmenekülne. Zomborácz olyan találóan mutatja be a szörnyű szintetizátoros zenével aláfestett, részeg taplók által tönkretett lagzit, hogy az a mindent átitató morbid humor nélkül túlzottan lehangolóvá válhatott volna. A rossz értelemben vett „művészfilmes” rögzüléseket egy durva fordulat erőltetése miatt ugyan nem vetkezi le, de a Valami kék mégis a néző bőre alá bújik, és a film után maradó „irritáció” kíváncsivá teszi, hogy mi lesz a rendező következő dobása.
De következik is az első állomása a Magyarhangya vetítéssorozatának, melyben a hagyományos filmforgalmazásból kimaradt, de értékes filmekre szeretnék felhívni a figyelmet: ezúttal Paolo Giordano azonos című olasz könyvsikerének filmes adaptációjára.
Az ikerprímek, ahogy az a filmben elhangzik, olyan egymás melletti prímszámok, melyek között csupán egyetlen páros szám áll (például 11-13, 1997-1999). A két oszthatatlan a hasonlóságuk ellenére egyedül kénytelen állni, pedig olyan kevés hiányzik csak, hogy megválthassák egymást a magányból.
A történet két ilyen sérült lelkű különc évtizedeken átívelő kapcsolatát követi. Alice lába megnyomorodott egy balesetben. A félénk, sebezhető lány úgy biceg, mint egy szárnyaszegett kismadár. Mattia komor és megközelíthetetlen, az ember visszahőköl tekintetétől, mintha Drakula gróf meredne rá. Mattia azonban nem harapja meg senki nyakát, A prímszámok magánya sokkal jobb film annál… A fiatalok nem képesek kitörölni a fejükből egymást, érzik a másik lelkének rokoni vibrálását, de vonzalmuk végzetszerűen beteljesületlen marad. Látta valaki a Szeress, ha mersz-t? Hasonló átok ült ott is a szerelmeseken. De míg ott valósággal robbantak az érzelmek, ez esetben sokkal introvertáltabb alkotással állunk szemben.
Az atmoszféra nagyon erős, Saverio Costanzo rendező gazdag vizuális repertoárral és már-már tolakodó, de mindig hatásos zenével fülledt izzásban tartja a jeleneteket, melyek szinte végig a kitörés határán táncolnak. A robbanás azonban elmarad, a feszültség hullámzása valahogy mindig lecsendesedik. Ugyanígy a főszereplők közeledése is folyton megszakad, bár minden egyes próbálkozással közelebb jutnak egymáshoz. Meddig feszíthető még a húr? Gondoljunk csak a nézőre, aki mégiscsak egy fortyogó vulkán tetején ül, ami eléggé megviseli az idegeket, és hajlamos eltompítani a figyelmet. A tapasztalatlan rendező borzasztóan akar bizonyítani, filmje egyszerre tömény és lassú folyású. Mint egy pályája elején álló novellista, megrögzötten csüng a részleteken. A szándékos elnyújtottsággal építkező jelenetekben az egyes mozdulatok, szemvillanások, tétova várakozások mind kiemelt jelentőségre tesznek szert. A leselkedő tragédia, a folytonos fenyegetettség érzése miatt, hogy mindjárt valami szörnyűség fog történni, időnként olyan érzésünk támad, mintha egy rémálomba csöppentünk volna. És valóban, a szálak két lidércnyomásszerű traumában futnak össze.
A történet több idősíkon kavarog egyszerre. A nézőt a már említetteken túl még az idősíkok összeillesztése is próbára teszi – én időnként eltévedtem, de utólag persze már nem is tűnik annyira bonyolultnak. A gond az, hogy ez a zavar rontja az élményt, nem része annak, mint mondjuk Lynch rejtélyei esetében. Csupán egy-két percig enged a film egy kicsit fellélegezni, de az a kis elevenség nagyon jól áll neki. Ebben a kontrasztban tűnik fel, milyen jót tett volna valamivel több nagyvonalúság az egyes jelenetek folyamatos kizsigerelése helyett. Továbbá némely részlet esetlegesnek tűnik, egyes szálak nem bomlanak ki, sok az elhallgatás. A film nem teremti meg a maga zárt univerzumát, de ez az adaptációk visszatérő problémája, az alapul szolgáló regényben biztos jobban összeállnak a részletek. Mindezek ellenére érzékelhető a színfalak mögött a nagybetűs Végzet működése, és sikerül megmutatni valamit abból a gyötrelmes remegésből is, mely megbénítja a szerelmeseket. Ez így leírva nagyon patetikusnak tűnik, de a vásznon egyáltalán nem az. Emiatt úgy gondolom, hogy A prímszámok magányától sokat kapnak azok, akik várták már valaki mástól a megváltásukat, és mentek már tönkre abban, hogy szerettek valakit.
A prímszámok magánya
(La solitudine dei numeri primi/The Solitude of Prime Numbers)
színes, feliratos, olasz-német-francia filmdráma, 118 perc, 2010 (16)
rendező: Saverio Costanzo
író: Paolo Giordano
forgatókönyvíró: Saverio Costanzo, Filippo Timi
zeneszerző: Mike Patton
operatőr: Fabio Cianchetti
producer: Mario Gianani, Philipp Kreuzer, Anne-Dominique Toussaint
vágó: Francesca Calvelli
szereplők:
Alba Rohrwacher (Alice Della Rocca)
Luca Marinelli (Mattia Balossino)
Martina Albano (a gyermek Alice)
Arianna Nastro (a fiatal Alice)
Tommaso Neri (a gyermek Mattia)
Vittorio Lomartire (a fiatal Mattia)
Aurora Ruffino (Viola Bai)
Giorgia Pizzio (a gyermek Michela)
Facebook-hozzászólások