A kritikai morál kritikája

Tényleg totális a támadás a közmorál/konvencionális erkölcs ellen, vagy ez csak egy jól hangzó összeesküvés-elmélet? Pokol Béla Morálelméleti vizsgálódások című írásában megkongatta a vészharangot, miszerint veszélyben a közmorál, és azt mindenáron meg kell védenünk a kritikai moralistáktól.

Pokol Béla neve nem csak a jogászok és politológusok számára lehet ismerős. Hiszen a jogi végzettségű politológia professzor 1989és 1990 között tagja volt a MinisztertanácsTanácsadó Testületének, volt országgyűlési képviselő és rendszeresen publikál cikkeket, könyveket a jog és etika kapcsolatáról. Mint ahogy most is írt egy rövid, de annál tartalmasabb könyvet a közmorált kiíratni kívánó kritikai moralistákról.

Az előszóban érdekes és fontos állításokkal kezdi felcsigázni az olvasót Pokol. Felhívja figyelmünket a médiában elszaporodott morálról és erkölcsről szóló vitákra. Emellett kiemeli, hogy a morállal kapcsolatos polémiákban van egy bizonyos csoport – igaz, ő sem meri megnevezni – amelyet a média is jelentősen „kiszolgál” a tulajdonosi összefonódások következtében. Továbbá óva int minket, hogy azt higgyük, bármilyen, a sajtóban felbukkanó perlekedés a közmorálról szólna. Úgy véli, ezek inkább az általa „kritikai” morálnak nevezett etikát helyezik középpontba, amit úgy igyekeznek beállítani, mintha azonos lenne a közerkölccsel. Sőt, ennek a közbeszédet beborító homálynak a fenntartását direkt manipulációs eszköznek tekinti a szerző, melynek célja a közerkölcs teljes felszámolása. Persze azért az előszó végén felhívja a figyelmünket, hogy eme művében nem csak a kritikai morál „missziós célját” kívánja leleplezni, hanem semleges tudományos célokat is követ. Ezt az ígéretét pedig következetesen be is tartja.

A szerzőt egy pillanatig sem kárhoztathatjuk a tudományos megalapozás terén, hiszen bárkit is hoz szóba, a keretekhez képest (158 oldal a könyv terjedelme), relatíve alaposan bemutatja annak morálról alkotott elméletét. Többek között dióhéjban képet kapunk Kant, Hegel, Jhering, Nicolai Hartmann, John Rawls, Jürgen Habermas és H. L. A. Hart etikájából. Viszont érződik, hogy egy kis dióhéjba ilyen óriási belet nem lehet hibátlanul belepréselni.

Legelőször szembeállítja egymással Kant és Hegel etikáját, amely ellentét a könyvet végig meghatározza. A pólus egyik felén a Pokol favorizálta hegeli rendszer állandó közösségi, konvencionális erkölcse áll, amely segíti az egyént a mindennapi döntéseiben. A másikon pedig Kant individualista etikája, amit a későbbiekben kritikai morálnak nevez. Ennek veszélyeit abban látja, hogy mivel az egyén ezt nem kívülről kapja, hanem maga teremti meg, könnyedén felülvizsgálhatja a konvencionális erkölcs iránymutató ítéleteit. Pedig ezt a szerző szerint nem szabadna, mert a konvenció elegendő iránymutatást ad az egyén számára az etikai kérdések megválaszolásában. Pokol azt állíthja, hogy jelenlegi etikai diskurzusokat ez a kritikai morál uralja, amely úgy rátelepedett a közmorálra, hogy szinte már összenyomja azt.

Ezután az előszóban tett kijelentéseinek alátámasztására Rudolf von Jhering és Nicolai Hartmann nézeteinek összevetésével vezeti tovább az olvasót az erkölcs erdejében. A kép akkor válik teljessé és kezdődik meg a kritikai morál igazi kritikája, amikor belép a könyvbe az amerikai pszichológus, Lawrence Kohlberg morálpszichológus tézise és az azt megalapozni szándékozó felmérése. Itt jön el az első igazán izgalmas pillanat, hiszen a felsorakoztatott kritikák egyik legfőbb támasza a pszichológus kutatási eredménye. Kohlberg szerint az ember erkölcsi fejlődésének hat szintje van. Ebből ötöt a szociológus vizsgálódásai fel is tártak, mint létező etikai szintet. A hatodikat pedig előfeltételezte, miszerint az elméletéből következően léteznie kell. Az első négy szintet a szocializáció által sajátítjuk el, magunkévá téve ezáltal a közerkölcsöt. Az ötödik szint a „társadalmi szerződés orientáció”, vagyis amikor az emberek a társadalom egészére kiható, közösen megalkotott szerződéses jellegű erkölcsi szabályok alapján cselekszenek a közösség legnagyobb jóléte érdekében. Ezt követi az a hatodik szint, amelyet Kohlberg a legfejlettebb erkölcsi szintnek tart, az „etikai elv orientáció”. Ennél az erkölcsi fejlettségnél az egyén már csakis a saját maga választotta etikai elvei által vezérelve cselekszik, amely felülírhat bármely korábban kialakított, elsajátított erkölcsi szabályt. Célja az önvád elkerülése, az igazságosság, a méltóság, az egyenlőség megőrzése.

Pokol Béla azt állítja, ez teljes tévedés, nem létezik ilyen hatodik szint, sőt mi több, az ötödiket is csak korlátozva szabad elfogadni. Ellenérve szerint az emberek a harmadik és negyedik szinten lavírozva döntenek mindennapjaikban. Ebből pedig azt a konklúziót vonja le, miszerint nincs és nem is létezhet hatodik szint, továbbá az emberek számára a közerkölcs az irányadó, nem pedig valamiféle kritikai morál. Ellenben szerintem csak azért, mert az emberek egy bizonyos szinten helyezkednek el a kohlbergi skálán, még nem biztos, hogy nem kell magasabb szintre törekednünk. Úgy gondolom, itt a szerző állítása, miszerint a felmérés nemhogy igazolja az amerikai pszichológust, hanem cáfolja, inkább meggyőződésnek tűnik, nem pedig kellően megtámogatott érvnek. Ezt azért is merem állítani, mert bár közel áll a pszichológia a szociológiához, ettől még óriási a különbség a két tudomány között. Ennek ellenére Kohlberg kutatásait Pokol végig morálszociológiaként említi, miközben azokat morálpszichológiaként tartják számon.

Ez a kitérő azért is fontos igazán Pokolnak, mert innentől kezdve szabad az út a kohlbergi elmélet és a kutatásra támaszkodó etikai írások bírálata előtt. Ezzel veszi kezdetét John Rawls, Jürgen Habermas, és Herbert Lionel Hart a közerkölcs ellen elkövetett „merényleteinek megtorlása”. Mint ahogy az egész mű alatt, az író itt is röviden, de a keretekhez képest a lehető legalaposabban bemutatja az elméleteket, amelyeket egyben kemény bírálatokkal cáfolni is igyekszik. Az író következtetéseinek lényege, hogy a „köz/konvencionális” erkölcs megsemmisül, a nemzeti identitás meggyengül a parlamentáris demokráciákkal együtt, mivel a nemzetállamok nem létezhetnek megfelelően erős közerkölcs nélkül.

A szerző eme rombolás egyik legkárosabb szószólójának John Rawlst tartja, aki fő művében jópár téglát lebontott a közmorál falából. Pokol úgy találja, hogy a törvényhozásban, bíráskodásban és a társadalmi elosztórendszerekben alkalmazott rawlsi elméletre támaszkodó diszkriminációellenes elv a társadalom józan gondolkodásával ellentétes. Pokol méltánytalannak tartja az igazságosság „méltányos” felfogását, annak egyenlőségre való leszűkítését. Ahogy írja, ez teljesen ellentétes azzal az antik elvvel, miszerint egyenlőt az egyenlőnek, különbözőt a különbözőnek, mivelhogy Rawls csupán az egyenlőségre koncentrál, az emberek közötti különbségtételt pedig erkölcstelennek titulálja, legalábbis Pokol szerint.

További támadást a morál és a demokrácia ellen a kanti etika és a kohlbergi hatszintes morálszociológiára építkező habermasi művekben vél felfedezni. Habermas kritikai moralista állítását, miszerint a konvencionális erkölcs meghaladott és túltárgyalt, Pokol teljes esztelenségnek tartja, mondván, maga Kohlberg is a közerkölcs szerinti ítélkezésre találta a legtöbb példát a felmérésében. Azt a későbbi habermasi elgondolást pedig, hogy nem elég háttérbe szorítani, hanem el is kell vetni a közerkölcsöt, továbbá, hogy az erkölccsel kapcsolatos törvényeket nem a parlamenteknek kell meghoznia, hanem etikusokból álló civil szervezeteknek, Pokol merényletnek tartja a parlamentáris demokráciákkal szemben.

Most, hogy már túl vagyunk jón és rosszon, következik az a rész, amit én a könyv megírási indokának vélek. Pokol Béla összegezi eddigi megállításait és kifejti a következtetéseiből levonható „globális borzalmat”, amely nemcsak bennünket, hanem majd' minden Európa keleti felén élő népet fenyeget. Ennek veleje, hogy az eddig taglalt erkölcsi fordulat csupán leigázásunk fegyvere, amiben óriási szerepe van a médiának is, amelynek tulajdonosai csupán azokat a kritikai morálelméleteket engedik kibontakoztatni, amelyek a világ nyugati (értsd USA és Európa legfejlettebb országai) urainak kedveznek. Ugyanis ezek a homályos, a közerkölcsöt megsemmisítő etikai felfogások a nyugati „birodalmak” kulturális gyarmatosításának eszközei, amelyekkel nem csak nemzeti identitásunkat, hanem parlamentáris demokráciáinkat is meg kívánják gyengíteni. Ennek eléréséhez pedig az általuk birtokolt globális médiát használják fel.

Azért ilyenkor bennem mindig felmerül a gyanú, hogy néha nem tulajdonítunk-e túl nagy jelentőséget és befolyásoló erőt a médiának. Ugyanis az író által említett művek nem tegnap születtek, a média pedig nem pár perce kezdte el „bombázni” a rajta csüngőket. Ugyanakkor még mindig létezik a közerkölcs. Sőt, ennek létét maga Pokol Béla is állítja. Ezek után bennem felvetődött pár kérdés: ha az egész világot behálózó „agymosó” sajtónak ilyen óriási hatása van, akkor az emberekbe fecskendezett kritikai morál miért nem váltotta fel a közmorált? Ha a világ „fura urai” ennyire el kívánják nyomni a közmorál minden megjelenését, akkor ez a mű egy szamizdat kiadvány? Vajon tényleg totális támadás érte a köz/konvencionális erkölcsöt, vagy ez csak egy jól hangzó összeesküvés-elmélet?

Pokol Béla: Morálelméleti vizsgálódások. A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája. Kairosz, Budapest, 2010.