NOÉ ÉS A JEGYZŐ

Egy ügyvéd utazik az autóban, Libanonban. Azt mondja az utasainak: „Tudjátok, ha Noé mellett lett volna jegyző, amikor letelepedett, most nem lenne ekkora káosz. Ott rontottunk el. Csupán az eredeti szerződésekre lenne szükség, hogy mi az enyém, mi a tiéd, hogy melyik terület kihez tartozik. Akkor most béke lenne, mindenki tudná a helyét. De Noénak nem volt jegyzője.” Itt a vicc vége, lehet nevetni…

Libanon, pálmafa, kiszáradt, köves táj. Szól a Radioheadtől a You and who’s army. Lassan hátrál a kamera, egy romos szobában vagyunk. Gyerekek állnak sorban. Hullik a hajuk a földre – borotválják őket a bakancsos férfiak. Készülnek katonáknak. Talán tíz évesek lehetnek, vagy kevesebb. Isten hozott – üzeni a rendező. Majd élesen vált: Kanadában találjuk magunkat napjainkban. Egy közjegyző tudatja két fiatallal elhunyt anyjuk végrendeletét. Borítékot ad át nekik. Többet is. A borítékok utazásra hívják őket. Felkutatni egy apát, akit halottnak hittek, megtalálni egy testvért, akinek létezéséről nem is tudtak. A szálak visszaviszik őket a múltba, a gyökereikhez, az anyjuk titkos történetéhez, a libanoni háború eseményeihez. Így indul az év talán legfontosabb filmje.

Denis Villeneuve kanadai rendező eddig szinte ismeretlen volt az egyetemes filmművészetben. Alkotásai nem arattak zajos sikert, és talán ez sem fog. De ez az első alkalom, hogy a világ felfigyelt rá, ami nem véletlen. Negyedik játékfilmje olyan teljesítmény, ami mellett nem lehet elmenni hümmögéssel meg legyintéssel. Olyan alkotást hozott létre, melyre a sztárolt, nagynevű kollégái talán sosem lettek volna képesek. Sokaknak beletört volna a bicskájuk Wajdi Mouawad színdarabjának megfilmesítésébe. Ugyanis egyszerre kellett krimit, családtörténetet, történelmi filmet és politikai drámát faragni az eredeti műből, és ez nem mindennapi feladat. Villeneuve pedig minden lehetséges csapdát elkerült, tökéletes arányérzékkel és éretten tálalja a történetet. Megrázó képekben mutatja a háborút, nem szépít semmin, de nem is ítélkezik, végig a személyes drámákra koncentrál. Így lett a Felperzselt föld kemény, erős és megdöbbentő élmény. De minden ízében „film”, a szó legjobb értelmében. Alkotói tudták, miért ülünk be a moziba, tudták, mit jelent vágni, mit jelent feszültséget kelteni. Tudták, hogy lehet lassan, méltósággal mesélni úgy, hogy a néző ne unatkozzon. Tudták, hogy miként lehet megrázó eseményeket és történelmet ábrázolni úgy, hogy elkerüljék a hatásvadászatot. És ami a legfontosabb: rendezőnk értelmes, felnőtt közönségnek készítette filmjét, akiket végig tiszteletben is tart. Mintha hallanánk, ahogy a film közben kiszól: Tudom, hogy nem vagytok hülyék, és értitek, mi történik a zárt ajtók mögött. Tudom, észreveszitek az utalásokat is, és hogy nem nézitek szívesen közelről az erőszakot. Ezért nem is kínozlak vele titeket. Mert engem sem az érdekel. Tudom, fizettetek a jegyért, és azt is, hogy nem akartok keservesen távozni. Úgyhogy elég, ha érzitek a történések súlyát, elég, ha odabent robban a bomba. Ezzel együtt alkotónk mellőzi a sztárok elszánt arcát, ahogy a vonósok folyamatos erőltetését is. Viszont nagyon ízlésesen használja a film adta lehetőségeket: a ritkán felbukkanó zene mindig erősen hat, a képek hidegek, sok a kézikamera, használata mégsem öncélú. A forgatókönyv is dicsérendő, remek munka. Ügyesen használja az időbeni ugrásokat, párhuzamosan mutatva az anya sorsát a gyerekek jelenbeli nyomozásával.

Végül, Villeneuve nagyon jól tudja, hogy a film igazából azon múlik, elfogadjuk-e, megszeretjük-e a szereplőket, vagyis a kulcs a színészek kezében van. Az általa választott művészek pedig magas szinten teljesítenek. Az anyát játszó Lubna Azabal csodálatos alakítást nyújt, arca beleég a néző emlékezetébe. Megszeretjük nagyon hamar. Ahogy megszeretjük a fiát és a lányát játszó fiatal kollégáit is. Mert végre esendő, mégis érzékeny és értelmes embereket látunk, akik drámáján keresztül itt, biztonságos Európánk közepén is átérezzük egy ország keserves történelmét, a tönkrement életek tragédiáját.

Íme: egy film, mely teljesen aktuális, fontos és kényes témával foglakozik, mégsem akarja elvenni az életkedvünket. De zászlókat sem lobogtat. Minden borzalma ellenére mélyen megható emberi történet, békét és megbocsájtást hirdet. Egy olyan alkotás, melynek van eleje és van vége. Felráz, megborzongat, felemel. Bemutatója esemény kéne, hogy legyen. Sajnos, szinte titokban érkezik, és szépen halkan el is fog tűnni. Nem az a film, amiről aztán évek múlva beszélnek, amit elővesznek mutogatni. Ugyanis nem akar eredeti lenni, nincs határozott rendezői kézjegy, nincs hurrá-hangulat, nincsenek sztárok. És még csak megérdemelt Oscar-díj sincsen. De az elején említett ügyvéd valóban az autójában ül, és a noés szövege nem vicc, csupán tényszerű megállapítás, amit országáról tesz az általa kalauzolt fiataloknak. És ebben minden igazság és keserűség ott van, nem kell hozzá körítés. Persze, nem ez az első ilyen jellegű film, és találhatunk hibákat is, ha nagyon akarunk. Azt nem is állítom, hogy páratlan darab lenne. Csak annyit jegyzek meg: a gondolkodó embernek most moziban a helye. 

Felperzselt föld 
színes, feliratos, kanadai filmdráma, 130 perc, 2010

rendező: Denis Villeneuve
forgatókönyvíró: Valérie Beaugrand-Champagne, Wajdi Mouawad, Denis Villeneuve
zeneszerző: Grégoire Hetzel
operatőr: André Turpin
producer: Luc Déry, Kim McCraw
vágó: Monique Dartonne

szereplők:
Mélissa Désormeaux-Poulin (Jeanne Marwan)
Maxim Gaudette (Simon Marwan)
Lubna Azabal (Nawal Marwan)
Rémy Girard (Jean Lebel jegyző)
Abdelghafour Elaaziz (Abou Tarek)

Díjak és jelölések:
Oscar: Legjobb idegen nyelvű film

Vancouver Film Critics Circle:
            Legjobb kanadai film
            Legjobb rendező a kanadai film kategóriában
            Legjobb női főszereplő a kanadai film kategóriában

8 Genie Awards:  Legjobb film, Legjobb rendezés, Legjobb forgatókönyv, Legjobb női főszereplő

video