„Élni csak egyik napról a másikra lehet”

Még javában folytak a Szkéné színház kávézójában a „nagy beszélgetések” az előadásra érkezők között, amikor hirtelen valaki felállt egy székre (mint később kiderült az egyik szereplő, Kenéz Anikó) és feltette a nagy kérdést: Miért is félünk a jövőtől? De nemcsak a jövőtől úgy általában, hanem egy következő lépéstől, egy még nem érzett íztől, egy ki nem mondott gondolattól, egy még át nem élt érzéstől. Félünk, mert nem ismerjük, nem tudjuk, hogy mi vár ránk, ha megtapasztaljuk. Ezt a bizonytalanságot több módon is kezelhetjük. Az egyik lehetőség, hogy minden percünket, minden lépésünket megtervezzük előre. Kiiktatjuk a váratlan eseményeket (már amennyire képesek vagyunk) és biztonságos mederben tartjuk létezésünk minden pillanatát. De ha nem, hát úgy legyen, hagyjuk, hogy sodorjon az ár, nem törődve múlttal és jövővel sem, csak a mának élve. Tervezett tervtelenségben.

A monológ után a színház nézőterébe invitálták a közönséget. Prospektus és egy szék mindenki kezébe, indulhat a helyfoglalás. Azt kérték az emberektől, hogy oda üljenek, ahol számukra a legkényelmesebb. Egy kicsit meglepő, de szép lassan kialakult a klasszikus értelemben vett „nézőtér”. Ugyanis a kukucskáló dobozszínpadtól csak kevesen hajlandóak megválni. Bevallom én sem bizonyultam modern nézőnek, nem bontottam meg a teret, nem akartam máshonnan nézni az eseményeket. Rögtön arcul is csapott ez a kiábrándító felismerés, pedig a darab szinte még el sem kezdődött, mi lesz még az este végén (a jövő ugyebár)…

De még mielőtt ennyire előre szaladnánk az időben, tisztázzuk hol és mit is látunk pontosan. A Föld Színház társulata 2010-ben indított egy tematikus programsorozatot, amely a generációknak, az egyénnek és magának a társulatnak a jövőképével kívánt foglalkozni. Két kisebb és valamilyen okból kivételes közösség tagjaihoz látogattak el, többször is az elmúlt évben azért, hogy a jövőjükkel kapcsolatban kérdezzék őket, de túl a megszokott sablonokon, egészen más megvilágításban. Ebből született egy kisfilm, amit az előadás kezdetén vetíttek le.

Az egyik közösség a romániai Verespatak, a másik pedig a Koppenhágában működő Flydende Bynek, vagyis az Úszó Város, ahol a tagok életformája a kommunákét idézi.  A romániai település sorsa azért tarthat számot érdeklődésre, mert egy kanadai cég munkatársai egy nap azzal az ötlettel álltak elő, hogy ők bizony aranyat fognak bányászni a környező hegyekből, így a legtöbb telket és házat felvásárolták, a lakók többsége pedig továbbállt. Igen ám, de vannak, akik a mai napig ott élnek, és a kanadai cég egyébként jócskán környezetszennyezőnek bizonyult eljárása sem nyerte el sokak tetszését, ezért az „aranycsinálás” még el sem kezdődhetett. Így lassan egy évtizede nem történik semmi a környéken. A színház társulata szóra bírt néhány ottlakót, hogy meséljenek arról, hogyan élik meg ezeket a folyamatokat. Az idősebbek lemondóan legyintettek, hiszen nekik már úgyis mindegy, élniük „csak napról napra lehet”. A legfiatalabb generációt is sikerült megszólaltatni (kb. 5-6 éves gyerekeket), akik már most sem ebben a községben képzelik el jövőjüket. Megdöbbentő őszinteséggel és komolysággal beszéltek arról, hogy mennyire szeretnének nyelveket tanulni, hogy más embereket is meg tudjanak ismerni.

A másik közösség, az Úszó Város, tagjai szintén napról napra élnek, de egészen más megfontolásból. Ők ezt választották. Eltérő életkorú, származású, hátterű emberek, akik valamiért nem elégedtek meg azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a társadalom kínált nekik. Nem hajlandóak magukat semmilyen hatalomnak alárendelni azért, hogy sorsuk passzív szemlélőjévé váljanak (lásd Verspatak).  De őszintén kételkedem abban, hogy ez több szabadságot adna számukra. Hiszen azzal, hogy nem irányítják életüket semmilyen módon, ugyanúgy kívülállókká válnak saját sorsuk alakításában, mint a romániai közösség tagjai. Csak ebben az esetben nem egy kanadai cég befolyásáról beszélünk, hanem természeti vagy akár társadalmi tényezőkről. Nagyon idilli képek azok, amikor a fiatalok napról napra csak saját igényeik szerint cselekednek, ha ahhoz van kedvük, biciklire pattannak, vagy úsznak egyet, de jellemző, hogy reggeli csak akkor van, ha valakinek van kedve készíteni a többiek számára. Ez lenne a teljes függetlenség?

A kisfilm után pedig következik a valódi értelemben vett színház. Díszlet és minden kellék nélkül hat tehetséges fiatal társaságában. Életképek elevenednek meg előttük, monológok, párbeszédek arról, hogy ki mit vár saját jövőjétől. Igazából senkiről nem lehet tudni, hogy amit mond, mennyiben a szerep része vagy saját élmény, de egy idő után a kettő teljesen összemosódik; ha úgy tetszik nem is lesz már fontos. Csak az a néhány ember, akik élményeik által válnak egyre inkább ismerőssé. Ismerősek, mert bennünk élnek. Bizonytalanok saját jövőjükben és legtöbbször anyagi javak alapján határozzák meg várható boldogságukat. „Mennyi pénzre lenne szükségem ahhoz, hogy…?” Bizonytalanok kapcsolataikban, cselekedeteikben, abban hogy a helyes döntéseket hozzák (vagy hozták) meg. Bizonytalanok abban, hogy lesz-e valaha olyan munkájuk, amit szeretni fognak vagy egyáltalán családjuk, ahová hazamehetnek. A második X-et nem sokkal túllépő, fiatal lányok mesélnek remegő hangon arról, hogy családjukban a felmenő generációk tagjainak ilyen idősen már gyermekük, családjuk, komplett háztartásuk volt, míg ők a saját a diplomaosztójukra sem tudnak időben odaérni. És hasonló korú fiúk, akiken már ott a teher, hogy bizony lassan valamit kellene magunkkal kezdeni, első lépésként akár kiszakadni a gondoskodó anyai kezek alól és önálló életet kezdeni.

A jelenetek sorát néhol zenés etűdök szakították félbe, amelyek minden esetben nagyon jól illeszkedtek a darab mondanivalójához. Sokszor a vidám dallamok mély és fájdalmas kérdéseket feszegettek, például, hogy gondolunk-e arra, hogy egyszer a szüleink is meg fognak halni. A közönség döbbenetét a jelnetek közti csendben lehetett a leginkább lemérni. Jó érzés volt ilyen eszköztelen egyszerűségben is kivételes alakításokat látni, ahol nem akarták a néző figyelmét „elterelni”. Az előadás kezdetén, amikor a „helyfoglalók” nagyobb része még az „ülésrenddel” volt elfoglalva, a színészek megkérdezték, hogy azzal, hogy egy adott pontra tettük le székünket, nem zavaró, hogy sok más lehetőségtől viszont elvágtuk magunkat? Igazából erre a választ nem tudom, de arra igen, hogy azzal, hogy ezen a novemberi estén a Szkéné színházban voltam, még ha emiatt el is szalasztottam más lehetőségeket, biztos, hogy a legjobb döntést hoztam. Ilyen bizonyosság pedig olyan ritkán adódik az életben. Használjuk ki!

Kapszula – Arasznyi lét
Föld Színház, Szkéné Színház
Szöveg: Dobai Bálint, Juhász Bálint, Nádor Zsófia és a társulat tagjai
Rendező: Juhász Bálint
Rendezőasszisztens: Kajos Rebeka Dóra
Tér: Kiss Márton

Szereplők:
Hinsenkamp Fanni
Jávor Gergő
Kenéz Anikó
Skublics Benedek
Somorjai Márton
Renkecz Kálmán
 

Operatőr: Balogh Máté
Vágó: Kenéz Anikó
Produkciós vezető és dramaturg: Nádor Zsófia
 

Zenész: Renkecz Kálmán

Bemutató: 2010. november 27., Sín Kultúrális Központ

A képek forrása a Föld Színház honlapja.