A paradoxon akarása

„A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg! Az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak” – mondja Virág elvtárs Bacsó Péter 1969-ben rendezett kultuszfilmjének, a Tanúnak egy gyakran idézett jelenetében. A szállóigévé vált mondat remekül érzékelteti, hogy a kommunizmus eszméje a formális logika felől vizsgálva joggal tűnhet zavarba ejtő ellentmondásokkal terheltnek. Érdemes azonban feltennünk a kérdést, hogy napjainkban pontosan milyen ismeretekkel is rendelkezünk ezeknek a paradoxonoknak a voltaképpeni szerepéről. Ezek az ellentmondások ugyanis a XX. századi magyar történelem és kultúra jelentős részére befolyással voltak, de közvetve még jelenleg is éreztetik hatásukat. A kommunizmus-szocializmus jegyében eltelt évtizedek feldolgozása bő húsz évvel a rendszerváltást követően azonban még csak részleges (bár tagadhatatlanul fontos) eredményeket tudhat magáénak – csak az utóbbi időben jelentek meg hiánypótló művek (gondoljunk például Szolláth Dávid A kommunista aszketizmus esztétikája című kötetére) erről a perifériára szorult éráról. A kommunizmus örökségének feldolgozását nehezítheti, hogy mára felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincsenek közvetlen tapasztalatai erről a korszakról – még ha ez egyben újszerű perspektívák lehetőségét is jelenti. Sokak számára a meglehetősen kényes problematika alapfogalmai sem teljesen tisztázottak, így kifejezetten időszerű és üdvözlendő azoknak az írásoknak a megjelenése, melyek hozzásegíthetnek ezen időszak sajátos ideológiai hátterének megismeréséhez – ennek az elvárásnak pedig Boris Groys 2006-ban írt, magyar nyelven a Műcsarnok Kiadó gondozásában tavaly megjelent Kommunista utóirat című munkája kétségtelenül megfelel, mi több, az orosz származású, német nyelven író filozófus és esztéta tanulmánya túl is mutat az említett paradoxonok beható vizsgálatán.

Az alig 60 oldalas kötet voltaképpeni célkitűzése az, hogy a vélemények piacának önismétlő elméleteivel szemben egy olyan diskurzus kialakítására tegyen kísérletet, amelyben lehetővé válik egy átfogó, a politikai és gazdasági döntések ellenében érvényesíthető átfogó kritika. A Kommunista utóirat abból az érdekes, a hétköznapi tapasztalat által is igazoltnak tűnő felvetésből indul ki, miszerint a politikával szemben érvényesített, a nyelv közegében történő ellenállás megszokott módozatai a kapitalizmus jelenlegi keretei között tulajdonképpen értelmetlenek – a kapitalizmus ugyanis elsősorban már nem szavakban, hanem számokban fejeződik ki, benne a nyelv (így a lehetséges ellenvélemények is) áruként funkcionálnak. Groys szerint ezért egyfajta forradalmi „linguistic turn”-re, a társadalomnak a pénz médiumáról a nyelv médiumára való átállására van szükség, hogy a kritika egyáltalán létrejöhessen: „Amíg az ember a kapitalista gazdaság feltételei között létezik, alapvetően néma marad, mivel sorsa nem szólítja meg. […] Csak akkor lesz az ember olyan lénnyé, amely a nyelvben és a nyelv révén létezik, ha a sors nem néma többé, és már nem pusztán gazdasági szinten működik, hanem kezdettől fogva nyelvileg artikulálható, és politikai döntések dolga, mint a kommunizmus esetében. Az ember így szerzi meg annak lehetőségét, hogy érvelhessen, tiltakozhasson, agitálhasson a sorsszerű döntések ellen.” Módszerét tekintve tehát a szöveg nagyon is aktuális tendenciák felől közelít a szovjet típusú kommunizmushoz, ami azonban nem jelenti azt, hogy annak vizsgálata teljes egészében jelenlegi kérdéseknek rendelődne alá. Mindenképpen szerencsés megoldás, hogy Groys egyszerre értelmezi a marxi-lenini filozófiát saját történelmi és kulturális összefüggései között, illetve a filozófiatörténet egy tágabb kontextusában.

A Kommunista utóiratot leginkább az teszi érdekessé, hogy míg a kommunista ideológia gondolati előzményeire irányuló vizsgálatok legtöbbször nem merészkednek Hegelnél messzebbre, addig Groys a marxi-lenini bölcselet ősképét a platóni filozófiában véli meglátni. Platón művei alapján Groys ugyanis arra a sokak számára talán evidensnek tűnő, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott belátásra jut, miszerint mikor Szókratész a szofista retorika belső ellentmondásaira mutat rá, akkor ezt nem a formális logika védelmében teszi. Szókratész szofizmus-kritikája (amelyet a szerző a könyv második felében majd a kapitalizmus piacán cirkuláló, egyoldalú elméletekkel szemben alkalmaz) voltaképpen nem arra vonatkozik, hogy ezek a vélekedések inkonzisztensek, hiszen maga Szókratész sem egy koherens nyelvet használ – mítoszokban, hasonlatokban és paradoxonokban beszél. A probléma tehát igazából akkor kezdődik, amikor a nyelv belső ellentmondásosságát következetes logikával próbálják álcázni – pedig a lét teljességére csak a tézis és antitézis egyidejű elgondolását és igenlését magában foglaló paradoxon ad rálátást. A szerző a filozófia történetét ezért (persze meglehetősen erős, vitatható leegyszerűsítésekkel élve) olyan törekvések sorozataként jellemzi, amely újabb és újabb paradoxonokon keresztül nyit ablakot a nyelv egészére, szemben az egyoldalú tudományos és politikai gondolkodásmódokkal. Groys szerint tehát a filozófia már a kezdetektől fogva igényt tartott a társadalom nyelven keresztüli átformálására és kormányzására – és amely tendencia a szovjet kommunizmusban jutott el csúcspontjára.

A paradoxon apoteózisa tehát a Szovjetunióban következett be – egy olyan hatalmi struktúrában, amelynek legitimitását elsősorban a filozófia, vagyis az ellentétek egységén és harcán, a totalitás logikája szerint működő dialektikus materializmus szavatolta. A Szovjetunió ideológiai alapzata az az elképzelés, miszerint a hétköznapi valóság alapvetően ellentmondásos, így megragadni is csak a paradoxonok nyelvén lehetséges – és ez nem csak az elvont teóriák, hanem a politikai gyakorlat szintjén is megmutatkozott. Ellentmondások nélkül lehetetlen a politikai mező egészét ellenőrzés alatt tartani, vagyis a paradoxon a hatalom megszerzésének és fenntartásának alapvető eszköze volt, és ezt Groys igen szemléletes példákkal támasztja alá: „Ekkor Lenin iskolateremtő megoldást javasolt erre a problémára: küldjenek képviselőket a Dumába, ugyanakkor illegalitásban harcoljanak a rendszer ellen, beleértve a Dumát is. A paradoxon , amely abban állt, hogy a párt ez esetben saját képviselői ellen harcol, akiket ő küldött a Dumába, Lenin számára nem adott okot arra, hogy megkérdőjelezze a javaslatot. Ellenkezőleg: épp javaslatának paradox mivolta tette azt dialektikussá és ezáltal helyessé Lenin számára – helyessé abban az értelemben, hogy a proletár harc ily módon a társadalmi mező egészére kiterjed.” Groys igen meggyőzően mutatja be, hogy a kommunizmus a társadalom átalakításának céljából egyszerre igazolta a vele szemben hangoztatott nyugati kritikákat, illetve mondott nekik ellent, hiszen alapja a paradoxonból fakadó abszolút nyitottság, a totalitásra képtelen perspektíva elvetése, vagyis a kizárás kizárása – ennek az ellentmondásos eszmének (vagyis egyszerre gondolkodni szovjetként és nem szovjetként) a megléte pedig a hétköznapokban élet-halál kérdése volt. Bármennyire is lát pozitív lehetőségeket a szerző a kommunizmusban érvényesülő paradoxon nyitottságában, természetesen ő sem kérdőjelezi meg, hogy ez az egymással ellentétes gondolkodásmódokat összegző, elvileg egy szabad párbeszéd lehetőségét magában foglaló eszme a többi diskurzus ellehetetlenítésére törekedett – és hogy ez végül milyen embertelen következményekkel járt, azt Groys számos példán keresztül egyértelműsíti.

A szerző tehát közel sem viszonyul kritikátlanul a kommunizmushoz – de annak nyugati bírálataival szemben is ellenérzései vannak. Nagyon izgalmas, mikor Groys az angolszász irodalom általa (legalábbis részben) elhibázottnak tartott negatív utópiáinak tévedéseit vizsgálja. Ezek ugyanis szerinte a logocentrizmus uralmaként ábrázolják a Szovjetuniót, amely az ember teljes racionalizálására törekszik, miközben láthattuk, hogy annak voltaképpeni célja pont a paradoxon érvényre juttatása. Groys szerint ezek az ellenvetések egyoldalúak, és mi sem mutatja jobban, hogy nem képesek a kommunizmussal szemben valóban lényeglátó ellenérveket megfogalmazni, mint hogy napjainkban már a nyugati kapitalizmus (ön)kritikájául szolgálnak: „E szempontból jellemző a »nagy testvér« alakjának fejlődése. Eredetileg Orwell találta ki, hogy a szovjet politikai rendszert parodizálja. Ám idővel a felügyelet alatt álló társadalmak szimbóluma lett belőle. És mivel a felügyelet technikai feltételei Nyugaton a legfejlettebbek, ezt a szimbólumot manapság leggyakrabban a nyugati államok biztonságmániájának jellemzésére használják.”

A legfőbb probléma Groys szerint tehát az, hogy a nyugati kritikai diskurzus (szépirodalmi és teoretikus vetületét tekintve egyaránt) végtelenül homogén, amelyben ugyanaz a (többnyire a szubjektum vagy a test elnyomását hirdető) elmélet így végtelenszer újrahasznosíthatóvá, pontosabban újra eladhatóvá válik. Ezzel a tendenciával szemben veti fel Groys az ún. forradalmi szubjektum paradox retorikáját, ami tehát egy olyan beszédmód, amely szembeszáll a precíz logikai koherencia, az eladhatóság kapitalista kényszerével, és amely a művészethez hasonlóan ellentmondásokban, precíz érvelés helyett performatív aktusokon keresztül nyilvánul meg. Bár a Kommunista utóiratban explicit kimondatlan marad, de mindvégig érezhető annak sejtetése, hogy a kommunizmus paradoxonokon alapuló ideológiája sok hasonlóságot mutat a posztmodern pluralizmusával – Groys más műveiben egyébként maga is foglalkozik ezzel a rendkívül izgalmas kérdéssel (például A posztszovjet posztmodern című írásában), de érdemes ezzel kapcsolatban megemlítenünk Mihail Epstejn A posztmodern és Oroszország című esszékötetét is. Joggal merül fel kérdés az olvasóban, hogy Groys miért nem inkább a művészet ellentmondásosságára, mintsem a kommunizmus erős ellenérzéseket generáló ideológiájára hegyezi ki a kortárs kritika nyelvi lehetőségeit  – abból a szempontból a megoldás mégis talán üdvözlendő, hogy végső soron a kommunizmus az, amely a kollektív emlékezetben feldolgozandó problémaként jelenik meg, megértésére (és nem elfogadására) ösztönző írások után kiáltva.

Láthatjuk tehát, hogy a Kommunista utóirat inspiratív ereje nem merül ki a kommunizmus ellentmondásos bölcseletének bemutatásában: olyan beszéd- és gondolkodásmód kialakítására szólít fel, amely a nyitottságon, és nem az egyoldalú kirekesztésen alapszik. Groys persze van annyira rafinált gondolkodó, hogy tudja: a különböző beszédmódokról folytatott értekezésnél nem kerülhető el az önreflexió. Így a Kommunista utóirat, bár egy mindvégig jól felépített és következetes gondolatmenettel rendelkezik, legtöbbször maga is olyan, gyakran kifejezetten provokatív állításokkal él, melyek joggal vitathatóak – ilyen pl. a szöveg utolsó felének központi állítása, amely szerint a Szovjetunió bukása nem hidegháborús vereség, hanem önként vállalt folyamat volt, ez a kapitalizmusba történő átmenet pedig tulajdonképpen a kommunizmus totális beteljesülése. Vitathatósága ellenére (vagy talán pont annak köszönhetően) a szöveg kétségtelenül eléri kitűzött célját – nem feltétlenül kell kritikátlanul elfogadni, lehet ellene érvelni, de mindenképpen párbeszédre ösztönöz. A Kommunista utóirat rövid terjedelme ellenére is gazdag ismeretanyaggal dolgozik, mégis könnyed, esszéisztikus nyelven szólal meg – ez pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a komolyabb filozófiatörténeti ismeretekkel nem rendelkező olvasót is gondolkodásra késztesse. A negatív aspektusaitól megtisztított paradoxon dialektikussá tétele pedig önmagában mindenképpen megfontolandó ajánlat, különösen a prekoncepciókon alapuló, saját fogalmi regisztereinek fogságában vergődő divatos teóriák ismeretében – miközben pont a kommunizmus traumatikus történelmi tapasztalata figyelmeztet minket arra, hogy ez az abszolút nyitottság könnyen a teljes önkénybe torkollhat.

Boris Groys: Kommunista utóirat. Fordította: Nagy Edina. Budapest, Műcsarnok Kiadó. 2011.