Épületes filozófusi imádságok

Rendhagyó a mostani kritika: egy imagyűjteményről szól ugyanis. De nem akármilyenről: ezzel az imafüzettel Kierkegaard mizantrópnak tetsző alakja mellé térdelhetünk le. Filozófiával terhes (szorongó) szavakat morzsolhatunk vele együtt, amelyek felszabadult, de sűrű fohászokká rendeződnek össze. Bizonyságot kaphatunk róla, hogy Wittgenstein miszticista pillanataiban nem véletlenül titulálta szentnek a dán filozófust, pszichológust, költőt – aki persze a mai értelemben ezek közül egyik sem volt. Jól jellemzi különösségét, amit Jerry Fodornál, az analitikus elmefilozófia egyik prominens képviselőjénél olvastam. Fodor, amikor arról ír, hogy szerinte az analitikusok azért mégiscsak jobban írnak a kontinentális filozófusoknál, hozzáteszi: Kierkegaard-t hagyjuk ki ebből az összehasonlításból, ő teljesen más ligában játszott, mint bármely utána élt filozófus.

Műveiben nyomasztó komolyság és (olykor egészen csípőssé váló) irónia elegyedik, s nem meglepő, ha az olvasóban szorongást szül. Ez alól feloldozást kiragadott aforizmái nyújthatnak szellemességükkel – amelyen sokszor átsiklik a figyelem a terjedelmesebb művekben. Most mindkét típusú szöveg stílusa hiányzik... jobban mondva ez a két jegy mintha feloldódna egymásban. Bonyolult mondatszövésű imái egyszerre aforisztikusak és emelkedettek. Inspiráló voltukat támasztja alá, hogy Samuel Barber egyik kantátájának is alapjául szolgáltak.

Ha nem térdelünk le Kierkegaard mellé imáiban, és nem imádkozunk vele együtt, akár az ima intimitásán és hitaktusán kívül helyezve magunkat mintegy „ki is hallgathatjuk” az imádkozót: értve ezen a fohászok mögött rejlő filozófiai, illetve teológia nézetek kikövetkeztetését és analizálását. Feltűnhet például, hogy mennyire jelen van a szövegekben az az ágostoni/lutheri gondolat, miszerint (az áteredő bűn súlyossága miatt) az ember képtelen önerejéből a javulásra, Istenhez való megtérésében is csak Isten segítheti: „Mit tehetne az ember, hogy meghálálja mindezt? Még köszönetet sem képes mondani – nélküled” (63). Ugyanez a gondolati motívum tér vissza az egyik bűnbánati imában is: „Ó, és ha egy pillanatra a bűn elhatalmasodik rajtam egy újabb bűnben, és ha lelkem vigasztalan, végül nem tehetek mást, mint hogy téged kérlek: segíts nekem” (96). Megtalálhatjuk Kierkegaard azon jellemző gondolatát, hogy Istennel szemben sohasem lehet igazunk, ugyanígy sokszor szerepel a kötetben az akarat egységének eszménye is: „A szív tisztasága az, hogy egy dolgot akarjon”. És gyakran szemtől szembe találhatjuk magunkat azzal a reszkető szorongással is, amelyet Kierkegaard visszatérően elemzett különböző műveiben.

Mintha az emelkedettségben kilógna a lóláb, amikor egy, az imáktól látszólag idegen gondolat bukkan elő a következő részletben: „Azokért [is] imádkozunk, akik átélték mindazt, ami e földi élet legcsodálatosabb értelme, azokért, akik a szerelemben egymásra találtak” (84). Hogy a szerelem lenne „e földi élet legcsodálatosabb értelme”? Meglepő lehet ez, ha nem idézzük fel a kötet második imájának sorait: Isten maga a szeretet, így a szerelmes csak akkor lehet szerelmes, ha Isten szeretetében marad! (18.)

Érdemes felvetni ehelyütt annak a kérdését, hogy kinek is szólnak az imák, már csak annak okán is, hogy mennyire méltó az ember mások imáit „kihallgatni”, analizálni, de fontos szempontokra is bukkanhatunk így. Nyilvánvaló, hogy miként Nagy Szent Gergely szerint a Szentírás „Isten levele, melyet teremtményéhez intézett”, úgy ennek tükörképeként az ima a teremtmény Alkotójához címzett üzenete, amely jellemzően hite megerősítésére szolgál. Ugyanakkor az imák, ahogy az istentiszteleteken sem, úgy ez esetben sem csak Istenhez szólnak: úgyszólván nyílt levelek; s a kötetben gyakran történik utalás egy bizonyos közösségre, akik előtt és akik nevében ezek az imák elhangozhattak. Az imák tanításul állnak a hallgató, az olvasó előtt. S ugyanebben az értelemben szólnak még magához az imádkozóhoz is; egyértelműen lelkigyakorlatoknak tekinthetjük őket. Az önszugerálás körmönfont kérdését megkerülve, essen szó itt erről a lelki munkáról. Elmélkedés is lehet az imádkozás, hiszen az evangélium üzenetét, a „boldog hírt”, az Atya kegyelmes voltát „ha naponta végiggondoljuk is – attól még nem kevésbé felfoghatatlan!” (63. – És ismét egy jellemzően kierkegaard-i gondolat!) Az ima elemzése és a benne foglalt tételek kibontása nem jogtalan, hisz az imádság mint elmélkedés szövege meditációs matériát is jelent. Az eddig előadottakból már sejthető, hogy a hívő szerint az imának eddig fölvonultatott aspektusain kívül még egy lényegi jellemzője is van: benne Isten és ember együtt munkálkodik. Isten segíti az embert, hogy „mássá, jobb emberré” legyen (68). Tehát ha arra keressük a magyarázatot, hogy egy filozófus miért lép át az ima szférájába, arra juthatunk, hogy ez a megszólalási mód más műfajok által nehezen elérhető lehetőségeket egyesít és nyit meg.

Bár mind imáiból, mind más műveiből feltétlen bizalom és hit árad, egy-egy ponton mégis azt olvashatjuk ki Kierkegaard soraiból, hogy istenszeretete mégsem mentes teljesen a diszharmóniától. Pierre Hadot A lélek iskolája című könyvét párhuzamosan olvastam Kierkegaard imáival, és nála találkoztam azzal a ténnyel, hogy amint Szókratész azt mondotta, csak annyit tud, hogy nem tud semmit, úgy Kierkegaard valahol azt írja: csak azt tudja, hogy nem keresztény. „Egészen áthatja ez a meggyőződés: kereszténynek lenni azt jelenti, hogy személyes és egzisztenciális kapcsolatban állunk Krisztussal, és hogy teljes mértékben átadjuk magunkat ennek a viszonynak, belsővé tesszük az én legmélyebb szintjéről származó döntés révén. Mivel azonban ez rendkívül nehéz, senki sem keresztény. Egyedül Krisztus az. Az a legjobb keresztény, aki tehát elismeri, hogy nem keresztény.”¹ A diszharmónia pillanatait illusztrálhatja a következő ima, amely egyúttal Kierkegaard-hoz fűződő ambivalens viszonyomat idézte fel bennem:

“Mennyei Atyánk! Ha eszünkbe jutsz, ha felébred lelkünkben a gondolat, add, hogy ne úgy eszméljen, mint a felriasztott madár, mely zavarodottan csapdos, hanem mint a gyermek álmából: mennyei mosollyal ajkán.” (125.)

Kierkegaard prédikációi már olvashatók voltak magyarul, Építő keresztény beszédek címmel, imáit a Koinónia Kiadó bocsátotta közre. A kötet szerkesztése ugyan további magyarázatra szorulna (például: pontosan mely Kierkegaard-művekből származnak a szövegek?), ám az igényes kivitelezés, és egyáltalán, a megjelenés ténye a kiadványt ezúttal minden kritikától megvédi.

Søren Kierkegaard: Imák. Koinónia, Kolozsvár. 2011.