Változatos önmagaság

Esperanza Spalding még 2010-ben kapott Grammy-t, ő lett a legjobb új előadó. Az, hogy lepipálta a díjra legesélyesebb Justin Biebert nem tűnik akkora fegyverténynek, hogy emiatt kikiáltsuk az új jazzkirálynőt, pedig a tengerentúli sajtó akkor nagyon oda volt. Viszont kétségkívül van abban valami vonzó, amikor egy törékeny lány egy nála két fejjel magasabb, testes bőgőt szorongat a színpadon – kár, hogy csak ritkán látni hasonlót. A most huszonhét éves Spalding persze nem csak szorongatni tudja a bőgőjét, arra nem adnak ösztöndíjat a Berklee-n. Állítólag zseni. Valóban az lehet, hiszen tényleg csak kivételes képességek birtokában kerülhet valaki húszévesen professzori státuszba a világ talán legpatinásabb zenei képzésén. Esperanza pedig bőgőn és gitáron is bírja a basszust, énekel, szöveget és zenét szerez, hadd ne folytassam.

De ettől még Esperanza Spalding a szomszéd lány a másodikról, a régi osztálytárs, aki minden marhaságban benne volt. A mikrofonhajú fekete csaj a buszról, aki, amikor reggelente felszállok, mindig ugyanott olvas, a hátsó ajtónál. Még alig kerülünk közel hozzá és a zenéjéhez, de szinte rögvest ránk csap az a cserfes közvetlenség, az a zavarba ejtő, ellenállhatatlan ragyogás, ami minden mozzanatát előfeltételezi. Az az ösztönösen szabad, egyszersmind békés természet, ami láthatóan együtt lüktet tulajdon létével és valósággal magába szippantja környezetét. Spalding az a típus, akihez egy társaságban mindig közel akarsz kerülni. Mindez tapintható a lemezein, immanensen ott pulzál a dalokban, és csak remélni tudom, hogy erre a képre élőben is ráerősít – sajnos a MüPában 2009-ben tartott budapesti koncertjéről lemaradtam.

Ez a mostani már a negyedik önálló stúdióalbuma. Az idáig vezető úton Spalding lemezről lemezre egyre többet mutatott, mindig mást és mást húzott elő a kalapból. A 2006-os Junjo kezdeti szikár dzsesszhangzása a két évvel későbbi Esperanzára már feloldódni látszott más műfajokban. Megjelentek a latin ütősök, az R&B, soul/neo-soul ihletettségű ritmusképletek, a korábban túlsúlyos scatvokál helyébe több nyelven megszólaló ének lépett. Egyre kevésbé zümmögött önértékét fitogtatva a bőgő, a daloknak kiugró egyéni teljesítmények helyett egyre inkább az egységes működés adott karaktert. A 2010-es Chamber Music Society finom komolyzenei szálakat szeretett volna az előző kettő nyakába varrni, amivel, érzésem szerint, jó pár helyen túlhajtottá, kissé modorossá lett az anyag.

A Radio Music Societyn nem folytatta a 2010-ben megkezdett vonalat. Laza maradt, s újra kinyílt a népszerűbb afroamerikai műfajok felé. Az első kislemez, a Black Gold Algebra Blessett vendégszereplésével mindközül a legkönnyedebb, leginkább rádióbarát felvétel, a fekete büszkeség derűs, egydélutános himnusza. Neo-soul néhány méterrel a talaj fölött. Paradox módon a nyitó Radio Song viszont borítékolhatóan nem kerül majd rotációba egyetlen állomásnál sem. Hiába szól az éterben felcsendülő, testet-lelket megindító dalról, „a dalról”, végig izgalmasan ütemtelen marad, néhány helyen darabokra törik, ezért megvan a veszélye, hogy elveszítjük a fonalat. Spalding állítólag baráti vigasznak szánta a Cinnamon Tree nehézkes, meditatív merengőjét, kellemes elektromosgitár-betétekkel. A nyitó és záró vonósok komorsága a ravatalozók környékén is szokatlan, remélem, hogy a címzett hamar továbbléptetett és nem lett tragédia a dologból. A rákövetkező Crowned & Kissed már biztosan felvidította. Esperanza kifejezően és imponáló magabiztossággal játszadozik a hangjával, erőlködés nélkül, a legnagyobb természetességgel hullámzik együtt a dallal. Igyekszik teret hagyni a kíséretnek, a játékos, mesterien feltalált vokál mégis mindent felszippant. Néhány perccel odébb már a Stevie Wonder átírat I Can’t Help It csihol egészen kivételes „éjszaka a stúdióban” hangulatot az R&B bassline és Joe Lovano visszafogott tenorszaxofon-játékának házasításával, a Hold On Me pedig, mint valami monumentális Sinatra sláger, rézfúvósokkal köszön be, hogy aztán Spalding sanzonénekesnőkre hajazó módon nyilatkozzon viszonzatlan érzelmekről.

Amikor meghallottam, hogy az albumon a hip-hop fenomén, Q-Tip is szerepet vállal, olyan felvételekre számítottam, mint a City Of Roses. Ez a finoman hangolt urban jazz romantikus érzékenységgel adózik az oregoni Portland, Spalding szülővárosa előtt. Sétálunk az utcákon, folyókon, tereken kelünk át, emberekkel találkozunk, az énekesnővel együtt emlékezünk arra, ami velünk sohasem történt meg. Kitűntetett momentum a korongon. Zeneileg ugyanerre a vonalra illeszkedik a jellegtelenebbnek tűnő Let Her, amit a harmadik perc környékén felcsendülő Rhodes sem tud jelentősen feljavítani, pedig azt gondoltam, hogy ez az isteni hangszer bármilyen hibát képes jóvátenni. Egyebek mellett nem beszéltem még a Wayne Shorter féle Endangered Speciesről, ami fülsiketítő magasságokba hajló vokállal és Lalah Hathawayjel doppingolva sem nyújt nagyobb élményt, mint az eredeti.

Sokféle ez a lemez. Eklektikus kísérletezgetés különféle fekete műfajok egymásba oldásával, ami kétségkívül nem sikerült rosszul. De a sok stílus között vajon hol lehet Spalding, és vajon mikor ér véget a kísérletezgetés? Nem mintha véget kéne érnie. Miért ne lehetne Esperanza Spalding a crossover, különc bőgőslány, aki, ahogy írták róla, gond nélkül lép a Village Vanguard színpadára abban a kardigánban, amiben ugyanaznap délben még sajtos szendvicset majszolt egy New York-i gyorsétteremben?

Esperanza Spalding
Radio Music Society
Heads Up/Concord

2012. március 20.

video