„Pucéran jött a világra, s anyatejként a természet remetemagányát szívta magába”

Tervezőit holmi ledérség ihlette, hogy e pöffeszkedő magakelletést üvegházba plántálják? Meglehet, persze aposztrofálhatnánk obszervatóriumként is, mely a csillagcserepes éjszaka szellemi közkincsét vizsgálja, s az ég dörgedelmes viharát büntetlenül strázsálja.
Földön túli béke szinte túlcsordult idillként hívogat, mint egy utazási prospektus agyonretusált fotója, ami jobbító szándékkal, sejtelmesen igyekszik leplezni mindazt, ami a valóságtól áthidalhatatlan távolságban van.
Erdőkerülőknek amolyan munkásszálló, minimál stílust kedvelőknek puritán igénytelenség. Mindenesetre tartós, berendezett ottlétre a lakhatatlan kényelmetlenség nyűgje adott.
Akár tekinthetnénk naturisták modern sátrává avanzsált félvér-faházikónak is, szégyenlősöknek kifejezetten nem ajánlott, betörők ellen olybá tűnik biztosíthatatlan. No persze alaptalan a félelem, ugyan mit is lehetne innen ellopni, egy-két itt töltött forró éjszaka hűlt helyét? Felhevült testek melege nem gyűjthető rőzseként össze!

Önjelölt bujdosókhoz, pásztorórát élvező szerelmespárokhoz, néhány napra világgá mentekhez a  törékeny mezítelenség természetrajza kukucskál be, no nem a kulcslyukon, hanem a nagy seszínű mimikrin, mely kétség kívül könnyebben lényegül át bármivé, aminek épp látni akarjuk.
Ide leheveredni nem ágyrajáró, hanem esetleg amolyan koporsó előtti főpróba, midőn a falakból kifázik a csontunkat is átható üresség?
A létezés hallgatag álommagánya megadhatja a választ titkaink nyitjára.
Ki-ki épp a hazugok vagy igazak álmát szendergi eme áttetszés fehérbőrű üvegén át, kitisztult elméjére stigmát éget virrasztó tanúként az éjszaka pecsétje.

Ideig-óráig bozótos egérutat nyerhet súlyos vagy súlytalan sóhajunk, de végül a tükörszféra elvámoltat és belőlünk minden fonákságot kilakoltat. Lelkünk vakablaka is áttetszőbbé válik általa, valóságos öngyónás átadni magunk a forma átlátszóságának.
Üvegfalon innen és túl: Még a vallató idő vasfoga elől menekülő hajszálrepedések is kerülő úton tekeregnek, hogy az alattuk fekvők ráncaival szinkronban legyenek. Imígyen az áthatolhatatlan idő horizontja az áttetszést üvegfalként magába olvasztja.
S lőn, akinek netán nem volna elég saját rémálma riadalma, bőven akad mitől összerezzenjen: a vaksötét éjszakában neszelő erdei vadállatoktól. Settenkedő ordas farkasok világító szembogara, varacskos disznók vicsorgó állkapcsa, huhogó baglyok vészjósló hurrogása mind-mind az itteni étlap kínálata. Horkolásunk, mint vaklárma, mordályként hatol a koboldok alanti zugába.

Kívül a magasztos természet örök-rendje honol, lábujjhegy-léptünk gilisztákkal gereblyéz, hozzánk a hajnalhasadás sírrabló magánya pihe-puha moha-pázsitszőnyegén fut, szélcsengőként csilingel, míg talpunk alatt az anyaföld körbeölel.
Lehetséges, élénk fantáziánk, káprázatunk az égboltra szalutál, s a vonuló bárányfelhőkkel kacsintva cimborál?
Jönnek hát újdonsült ötletek, hangyabolyként keringőznek, hogy megvalósulva bennünk gyökeret verjenek.

Télen leheletünk kéményén át jégvirág nő az ablakra, ugye kérem minek ide tapéta!
Csöngetni sem kell, messziről látható ki közeledik, de még így is felkészülhetünk, s az üveg elé toppanva kellő meglepődést színlelhetünk a hívatlan látogatókkal szemben. Ne várjunk postát, legföljebb leveleket, melyek szárazan, a lombkoronákról az avarba katapultálnak.
Fogas helyett erre sűrűn portyázó szarvasok agancsát használhatjuk, de csempézett fürdőszoba kényelmét ne óhajtsuk. Egy közeli tó lehet az útszéli mosoda, mehetünk hát ruhát lúgozni oda.
Permetezéssel, viráglocsolással sem kell bíbelődni, elintézi azt az eső zokszó nélkül, kéretlenül is. Kertet ásni is hiábavaló, vakondok napszámosként megteszik.
Leskelődő, kíváncsi szomszédok helyett erre táborozó, számháborút játszó kiscserkészeknek szolgáltathatunk „ingyen mozit a felnőttek világából”.
A tetőt borostyánnal lehetne körbefuttatni, igaz minek, akkor okafogyottá válna eredendő célja, lévén: olyannyira nem láthatnánk bentről kifele, mint kintről befele.

Szumma szummárum:

Vigyázat: bármit is viselünk e „van is tető - nincs is tető alatt”, bizony itt álcázhatatlanul pőrék vagyunk, nemcsak a Mindenható Szem számon kérő tekintete előtt.
Főként piedesztálon idolizált önmagunk rejtett önmaga előtt.

Kekkilä Garden 2010.
tervezők: Ville Hara and Linda Bergroth

Az írás a "Lant és parittya" kritika-pályázatra érkezett.