Bujdosás a Holdudvarházban

Kiss Ferenccel, a hajdani nagyvárosi bujdosóval és világjáró népzenésszel (Kolinda, Vízöntő), az Etnofon Kiadót igazgató ’nadapi remetével’ életének elmúlt négy évtizedről beszélgettem: a Vízöntő-korról, a szerves homály esztendőiről, a szerelem haváról, a népzene visszatérő idejéről, valamint a rejtőzködésből való hazatérésről. A bujdosó álmáról.  

KuK: „A nagy megborulások végén kell elvonulni a pinceszerre Adyval, a Szabad ötletek jegyzékével, néhány vékonyka Hamvas kötettel, Csontváry önéletrajzával, a Ködszurkálóval meg Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című könyvecskéjével… Csak vigyázz, mert nehéz visszatérni. Ha sikerül, meggyőződhetsz róla: amilyen mélyre szálltál, legalább olyan magasról láthatod aztán a dolgokat.” – írod a Nagyvárosi bujdosók című albumod egyik kísérőszövegében. Hogyan élted meg a bujdosás időszakát? Mit jelentenek neked az azonos című dalodban megidézett ködlovagok: Latinovits, Pilinszky, Radnóti, Huszárik, Kondor?

KF: Megpróbálok visszaemlékezni, mert ez elég régen volt… '99-ben jelent meg a lemez, de azért már születgettek dalok korábban is. Nagyjából két évvel előtte kezdtem dolgozni rajta, '97-ben, most pedig 2012. van. Annyit tudok biztosan mondani, hogy azok a bujdosók, akiket említettél, valóban emblematikus szereplői az életemnek, tehát a magyar művészetben, gondolkodásban ők voltak azok a húzóerők, akiknek a munkássága engem nagyon mélyen megfogott. Minden tekintetben és sokrétűen, hiszen nemcsak zenész van köztük, hanem festő, filmrendező, költő is. Gyakorlatilag ez a néhány név leképezi az én világképemet, legalábbis az akkorit. Mivel elhatároztam, hogy tematikus lemezt csinálok, úgynevezett koncept-albumot – amelyhez dalkísérő szövegek, illetve képanyag is kapcsolódott – kellett valami kapaszkodót találnom, és ezek a személyiségek voltak azok. Másrészt akkoriban valahogy valóban bennem volt ez a rejtőzködő hangulat vagy életérzés, aminek szintén sok oka van. Az egyik az, hogy túl voltunk már a rendszerváltáson, de mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt az ember remélte. Orvosilag ezt depressziónak is hívják, de az én bajomnak köze nem volt hozzá. Én egy életvidám, ironikus, jókedvű ember voltam, de azért igencsak neki tudtam búsulni a világnak a látottak okán és a tapasztaltak során.

KuK: Egy másik, szintén a szívemhez közel álló anyagod, a Szerelem hava előszavában a következőt olvashatjuk: "Ötvenfelé közeledve gondoltam bele abba, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az érzést. Elfelejtem, hogy milyen szerelmesnek lenni. Ijedtségemben elkezdtem írni ezeket a dalokat. Saját élményeim, archaikus népi szövegek és dallamok, elődeink természet közeli, kozmikus világképe, ősi, babonás hitvilága, erős közösségeinek megtartó rítusai, a keleti és keresztény mitológia, mesevilág és tudás tükörcserepei, valamint a bor segítettek abban, hogy megszülessenek…” Hogyan lehet egy olyan személyes indíttatású dalköltészetet, mint a tied összehozni az archaikus kultúrával és a modern motívumokkal?

KF: Azt el kell mondani, hogy minden költészet személyes valahol, csak alkat és szándék kérdése, hogy a fikció és játék milyen szerephez jut benne. Tehát ha netán egy loncsos rapszöveget alkalmazok valahol, az nem azt jelenti, hogy én ilyen obszcén lennék, hanem csak játszom általa egyfajta szerepet. És az archaikus folklórszövegeket sem valami múltba vágyódás miatt használom, hanem azért, mert gondolatilag sok mindent kifejeznek, aminek a megfogalmazásán lehet erőlködni, de nincs sok értelme, illetve ha valaki jobbat talál ki, akkor van – de ez a nagy költők feladata igazándiból. Szóval olyan alapvető emberi viszonylatokat, mély, filozofikus, meditatív gondolatokat is tartalmaznak a hejehujákon meg ripityomokon kívül, amiket érdemes újra beemelni egy úgynevezett populáris kultúrába. Lehetnek ezek a szövegek több száz, vagy akár több ezer évesek is, ha azt én beemelem a mai világunkba, egy egészen más közegbe, és még mellé is írok, vagy hozzátoldok valamit, akkor egészen új gondolatfolyosók nyílhatnak meg a hallgatóságban. És korszerű is az ilyen forma, legalábbis én nem tekintem anakronizmusnak.

KuK: Ebbe a szintetizáló alkotói folyamatba, a közép-kelet európai nemzetiségek zenéinek olvasztótégelyszerű feldolgozásába nem vegyülnek-e óhatatlanul eklektikus hangképek?

KF: Ezt a zenei sokszínűséget feltehetőleg nehéz eklektika nélkül felmutatni, de számomra semmiféle nehézséget nem okozott. Valószínűleg azért, mert mindig ösztönösen kezdek el egy-egy folyamatot, tehát nem spekulatív módon. Aztán nyilván vannak mesterséges elemei is a dalszerzésnek, de csak később, amikor már adott az indulat vagy a téma. Én egy olyan közegben nőttem föl, ahol nem kötötték meg se vallásilag, se kulturálisan az életemet, nem béklyóztak meg. Rám ugyanúgy hatottak Bach fúgái, Beethowen szimfóniái, Bartók őrületes, apokaliptikus szerzeményei, vagy Kodály dal-lírája. Ezen kívül a Beatlestől, a Pink Floydon át, a Dead Can Dance-ig mindenféle populáris irányzat is, ami a beatforradalommal indult. És természetesen a népzene, ami családi hagyomány volt nálunk. Nem gondolom azt, hogy egy ilyen helyen, ahol most élek – ha mondanivalóm van – akkor nekem egy az egyben kell játszanom azokat a folklórmotívumokat, amiket manapság nagyon sokan kitűnően és hasznosan, jól játszanak. Tehát a belső igény a lényege ennek a történetnek; én a népművészetet az önkifejezés eszközeként szeretem használni, nem pedig ikont akarok másolni. És így elengedhetetlen természetesen, hogy olyan zenei elemek is belekerülnek, amik esetleg az eredeti közegtől és megszólalástól jelentősen különböznek, akár a többszólamúság, akár a harmonizálás, akár a hangszerelés, vagy épp az elektronika. De ha megnézzük a népzene fejlődéstörténetét akármelyik népnél, gyakorlatilag ugyanez történt: a külső hatások a zárt közösségben, ha lassan is, mindig újították, változtatták a kultúrát. Ez a népzene törvényszerűsége is. Nyilván merevebb, lassabban változik, de ha megnézzük ezt a felgyorsult időt, akkor manapság nagyon is gyors ez a folyamat. Ha elmegy az ember Biharba vagy Szatmárba, akkor ott már elektromos kütyükön játsszák a vadromán népzenét, ami végül is ugyanaz, de például már szaxofon is van benne, ami nem volt azelőtt ötven évvel. Szerintem a népzene az a zene, aminek a folytonossága nagyon fontos. Na most én ebből nem csinálok ideológiát, de fontosnak tartom, hogy az engem ért egyéb hatásokat ne zárjam ki, ha népzenei gyökerű, kortárs zenét akarok játszani. Azt hiszem, hogy szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert az ízlésvilágomat titánok alakítgatták. Nem nagyképűségből mondom, de egyből megérzem a zenében, hogyha valami távol esik vagy nem odaillő.

KuK: Érzésem szerint a mai világzene egyes képviselői sokszor nem képesek belsővé tenni ezeket a hatásokat és csak motivikus szinten mentik át az adott autentikus elemeket, megfeledkezve azok mélystruktúrájáról. Mit gondolsz, lehet egy divatjelenség az értékmegőrzés eszköze?

KF: A világzene valóban divatjelenség lett, sőt üzleti megfontolásból találták ki. Egyébként ugyanezt tartom, ugyanezt vallom, hogy kitűnő zenészek, olyan muzsikusok, akik tényleg a légypiszkot lejátsszák, virtuozitással és nagyszerű stílusérzékkel, fölkészülten zenélnek jelentés nélkül, tartalom nélkül. Voltak mindenféle kísérletek: a jazzisták elkezdtek ugye a népzene felé kacsintgatni és minősíthetetlen produkciókat hoztak létre. Ha valaki divatból a népzenéből indul ki és aztán csinál egy katyvaszt, azt nem tekintem értékállónak. És ez egy nagyon fontos összetevője a dolognak, mert értékeset és maradandót ebben a műfajban csak az tud csinálni, aki mélyről szívja a dolgokat és hosszútávon, tehát ez is tanulási folyamat. Annak idején mi ölre mentünk a Fiatal Művészek Klubjában, késhegyig menő viták voltak azon a kis Csoóri Sanyival, az Éri Petivel (a Muzsikás, illetve az Ifjú Muzsikás tagjai – a szerk.) arról, hogy most hozzányúlhatunk-e a népzenéhez vagy nem… Az Éri Peti azt mondta, hogy amit mi csinálunk a Kolindával, az még egy kicsit korai. Ebben egyébként igaza volt, csak most meg mindenki azt próbálja csinálni. Az idő minket igazolt. Az egész mozgalom tiszta forrásból merített, maga a muzsika pedig egy szikár, kicsit lázadó jellegű, nem behízelgő populáris zenének indult, és most halad a kommersz irányába, néha pedig eljut a legádázabb vendéglátós romazenéig is, ami technikailag nagyszerű, meg Liszt hasra esett tőle, de nem biztos, hogy azt kell ennek a zenének megfogni, hanem a korszerű érzelmeket és jelentéstartalmakat.

KuK: Azok a zenei műhelyek, ahol megfordultál az Orfeo csoporttól kezdve, a Kolindán át, egészen a Vízöntőig, valamint az Etnofon Zenei Társulásig viszont már korán megérezték ezt az ősi korszerűséget, s talán meg is őrizték a tradicionális, illetve a modern kultúra közti egyensúlyt.  

KF: Ugyanez volt a koncepció, pontosabban annyi különbséggel, hogy akkor még kettős utat jártunk. Elszegődött a zenekar a Bihari Táncegyüttes mellé kísérőzenekarnak – ez a Novák Tata, mindenki által ismert koreográfusnak volt az ötlete. Ekkor már Sebőék (Sebő Ferenc, a táncház-mozgalom kiemelkedő alakja, a Sebő együttes vezetője – a szerk.) a Bartók Táncegyüttessel már nagyban táncházaztak. Ezért már nem játszogathattunk partitúrákat mi sem a Bihariban. Hogyha mondjuk egy jobbágytelki tánckoreográfia készült, akkor annak az eredeti zenéjét meg kellett tanulni, de így volt ez más dialektusokkal is: a mezőségivel, a somogyival, elekivel, délalföldivel, stb. Ez a tanulási folyamat nagyon hasznos volt annak ellenére, hogy sokan azt hitték, hogy elfecsérelt idő. De nem volt az, már csak azért sem, mert a táncosokkal nagyon jó kapcsolatba kerültünk, szinte mindenkinek a párja közülük került ki, de szerettük is, élveztük is csinálni. Mellette meg volt egy olyan koncertprogramunk, amiben már a saját elképzeléseink is megvalósulhattak. A Vízöntő tehát egyszerre volt kísérő-, illetve koncertzenekar. Egyszerre játszott autentikus formát és saját feldolgozásokat. Ami a Vízöntőt, a Kolindát illeti, óriási volt a fluktuáció; az erősebb alkatok nyertek a különböző formációk alakulása során. A Vízöntőből előbb én léptem ki, Vas János „Panyiga” vitte tovább. Megalakítottam a Kolindát, aminek a klasszikussá vált felállásából (Lantos Iván, Zsigmondi Ági, Dabasi Péter, és jómagam) egy idő után kiléptem, mert nem külföldre akartam termelni, így visszaléptem a Vízöntőbe, ami a folytonos tagcserék után kialakult négyes-formációval (Huszár Mihály, Hasur János, Cserepes Károly, Kiss Ferenc) vált sikeressé, és nagyon sokáig működött.

KuK: A Vízöntő példája ebből a szempontból is különleges, hisz másfél évtizedig voltatok együtt…

KF: Az ilyesfajta együttműködést én a mai gyerekek számára is csak javasolni tudom, mert ez volt az egyik utolsó zenekar, amelyik csak ebből élt, úgyhogy, ha nem volt buli, akkor éheztünk vagy táncot kísértünk, mindegy. Ezzel telt szinte az egész napunk: fölkeltünk, reggeli, irány a próbaterem, délután kettőig-háromig közös munka, aztán jött a család, otthon, este táncos próba, írás satöbbi, másnap ugyanez. Ezt sajnos ma nem tudja megcsinálni egyetlen zenekar sem, mert ötfele kell hakniznia, a tagoknak meg öt zenekarban kell játszania, hogy eltartsák a családjukat. Az előzményekhez képest már komolyabb zeneszerzői ambíciók és kvalitások is mutatkoztak ennél a formációnál. Az alkotás úgy történt, hogy mindenkinek voltak zsengéi, amiket megmutattunk egymásnak, és ha tetszett mindenkinek, akkor közösen kidolgoztuk. Cserepes is hozott dalokat, aztán Huszár Misi, Hasur Jani is.

Vízöntő: Sír az út [1]

KuK: Ezek szerint nálatok nem hatalmasodtak el egymás felett az erős egyéniségek? Több dudás…

KF: Több dudás, több tudás! Kölcsönösen el kellett egymásról fogadni, hogy ő is jó. És volt még egy nagyon fontos összetartó erő, ami aztán a végét is jelentette később az együttesnek: véletlenszerűen külföldön annyira keresett lett a zenekar, hogy ez biztos megélhetést jelentett. A '70-es évek közepétől a '80-as évek végéig valutában keresni a jövedelmet, az egy szép világ volt. Ebből kiszállni hülyeség lett volna, de nem is voltak olyan konfliktusok, ami miatt ezt a harcot valakiknek meg kellett volna vívnia. A válság akkor kezdődött igazándiból, mikor „Cserép” elkezdte a zenekar mellett az önálló karrierjét is építeni. (Jeles napok, Szerelmeslemez, Kivándorlás) Akkora már egyértelmű volt, hogy nem tudjuk ott tartani, és az ő elmenetelével Huszár Misi is kiszállt. Aztán mi még Hasur Janival megpróbáltuk újraépíteni a dolgot, egy ideig ment is, de a ritkuló külföldi koncertek és a csappanó meghívások miatt a '90-es évekre megszűnt a lelkesedés. '89-ben ledőlt a fal, a népzene pedig üzleti importcikké vált. De mi is elhanyagoltunk sok mindent, nem nagyon foglalkoztunk az önmagunk menedzselésével; jön, ami jön alapon éltünk. Nem figyeltünk a magyarországi egzisztálásra sem, és ez nagy hiba volt részünkről. Már volt külföldi impresszáriónk, aki bizonyos területeket lefedett: Belgiumot, Németországot, Franciaországot, Hollandiát. Nagy kegy volt ez a korabeli zenekarokhoz képest, hogy Párizstól Laussane-ig, vagy akár Bagdadig, Damaszkuszig ingázhattunk. Óriási tanulási lehetőség és kiváltság volt. De ahogy felszabadultak a keleti blokk nációi, már nem kellettünk. Hívták az örményeket, a kaukázusiakat, a bolgárokat, az albánokat, közben pedig kialakultak ezek a világzenei trendek; egy időben a gipsy volt a divat, utána jött a klezmerzene őrülete, előtte pedig talán az afro volt a menő. Nem lehetett behozni azt a kezdeti löketet. Emellett nagy feszültséget keltett az ivászatom a zenekarban. Akkoriban labilisnak számítottam, szóval a biztos produkciót veszélyeztettem több esetben. Nem volt semmiféle világbánat vagy ilyesmi csak a felelőtlenség. Megvolt a kislányom, minden vágyam teljesült, családi szempontból is, de egy kicsit összezavarodtam. Egyfajta önrombolásnak is mondható állapotban voltam, de nem bánom, mert ezalatt rengeteget tanultam, ennek az állapotnak a legyőzése pedig kifejezetten sikerélményt jelentett számomra.

KuK: Az Etnofon Kiadót viszont ebben az időben alapítottad meg. Honnan jött a vállalkozás ötlete?

KF: Ezt is külföldön tanultam. Holland és belga folklorista barátainknál találkoztam először independent népzenei kiadókkal. És a rendszerváltás után egy hangmérnök barátommal, Zakariás Istvánnal én is létrehoztam egy ilyet. Az Etnofon az első magyar független népzenei kiadó, idén 20 éves! Ehhez a mai napig ragaszkodok, pedig korszerűtlen függetlenségről beszélni, mert minden függ a pénztől, úgyhogy lassan már önmagunktól is függetlenek vagyunk…

KuK: Ha jól tudom, akkor egy pályázati díjból kezdted el építgetni a stúdiót. Mi volt ez a munka?

KF: Életem egyik legnagyobb kultúrélménye volt. 1992-ben Makovecz Imre építette a sevillai magyar pavilont; az ő kérésére hirdettek meg egy pályázatot az épület programzenéjére, emellett pedig hivatalosan is fölkérték a Jeney-Vidovszky szerzőpárost a munkára. A pályázati oldalból én lettem az egyik nyertes. Ezt a munkát úgy kell elképzelni, hogy Imre írt az épületben elhelyezett stációkhoz egy szinopszist (gyakorlatilag az épület filozófiáját), ami alapján meg kellett írni a zenét és 16 sávos vastagszalagra rögzíteni. A sávokat a helyszínen kellett digitálisan lekeverni, attól függően, hogy a zene melyik elemét akarjuk éppen térben és időben elhelyezni. A legizgalmasabb és legfelemelőbb munkája volt ez eddigi életemnek. Én már akkor nagyon tiszteltem Makovecz Imrét, rengeteget tanultam tőle. Mellesleg kiadóm megvalósítását az ő cége és tanítványai vállalkozása is támogatta anyagilag. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Ő is szerette a bort, jókat beszélgettünk ott esténként, később eljárt a koncertjeimre...

KuK: Ettől kezdve számos alkalmazott zenét is írtál, mondhatni hivatásos zeneszerzővé váltál. Mik a mostani megbízatások, feladatok? Ha jól emlékszem, legutóbb a Halálba táncoltatott leány című filmzenéd jelent meg. Milyen tervek vannak még? Mi van készen, vagy előkészületben?

KF: A filmet már bemutatták tavaly, itt elsikkadt Magyarországon. A színpadi változatot Zsuráfszkyval (Zsuráfszky Zoltán, neves néptáncos és koreográfus – a szerk.) csináltuk, a lemez ennek a kivonatát is tartalmazza. Ez volt az utolsó ilyen felkérésem. Most éppen az Operett Színháznak készítek zenei anyagot egy Tamási Áron-darabhoz, ami nagyon jó családi programnak ígérkezik. Nem csak gyerekeknek való, hisz bizonyos áthallások a szülőknek is jutnak, a gyerekeknek meg egy élvezetes mesejátékban lesz részük. Ördögölő Józsiás a címe. A történet Tündérországban zajlik, amit elfoglalnak az Ördögök. Egyébként '52-ben írta Tamási, amikor már nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a szovjetek nem felszabadítottak, hanem megszálltak minket. De azért nem ennyire egyszerű a képlet, szóval Tamási jóval rafináltabb: azaz mindenki megkapja benne áttételesen a magáét. Egy szép nyelven megírt, nemes darab, jövő tavasszal mutatják be. Ezen kívül ott van még a Hegyen-völgyön produkció a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében, amit Novák Tata rendez. Hatodik alkalommal készítem a gálára a zenét, ezek is mindig izgalmas munkák, meg a lentlét is jó hangulatú szokott lenni, leszámítva Tata üvöltözését. Mert három nyelven tud egyszerre üvöltözni… Közben rádióműsorokat kaptam a Kossuth adón. Már négy mintaműsort meg is csináltam. Szombatonként lenne kétfajta műsor: az egyik Kodály-gyűjtéseken keresztül mutat be fontos személyiségeket, a másik Az én muzsikám címet viselné, amiben népzenéken keresztül mutatjuk be az adott beszélgetőpartner életét. Ezek a feladatok elég alapos fölkészülést igényelnek, főleg a Kodály-féle anyag, ugyanis a fonográf-hengereket nem játszhatjuk le, mert a rossz hangminőség miatt a közönség kikapcsolja a rádiót, szóval öt zenei blokkból egy lehet ilyen. És hát elkészül, amikor elkészül, de ’pávaminőségben’ (utalás a Kiss Ferenc által összeállított Pávaének című Etnofon Zenei Társulás előadásra – a szerk.) szeretném elkészíteni és színpadra állítani a Holdudvarház munkacímű saját dalfüzéremet. Ez szintén egy tematikus zenemű. A hívóképben az Úristen lenéz a földre, s látja, hogy a magyarok sokat szenvednek, mert sok a rosszakaró, sok az ellenség. Meg hát sokat is bűnöztek és bűnhődtek is persze, de ez nem mehet így tovább. Isten szól, hogy „hű de régen foglalkoztam már a népemmel”, rájuk fér egy kis segítség. És akkor az egyik éjszakán angyali sereget küld ránk, a csodafiúszarvas ágas-bogas gyertyái mutatják az utat. A tündérek és angyalok aztán selyemkötélen fölhúzzák az országot a Holdra... Ez az alapmotívum, és itt természetesen elő kell venni azokat az értékeket, amiket meg akarunk tartani, hogy magunkba szálljunk, s hogy a selyemkötélen majd egyszer visszaereszkedhessünk a földre…

Pávaének[2]

KuK: Ez a visszaereszkedés tehát a hagyományaink megőrzésén keresztül (is) vezet. A Vízöntő zenéjét folktemporain-nek neveztétek el. Hogyan lehet korokon átívelő egy nép zenéje?

KF: Én úgy látom, hogy ciklikusan mindig eljön az idő, amikor ismét a népzenéhez fordulnak és a gyökerekhez, az archaikus kultúrához. Ez lekeveredik megint, eltelik húsz év és újból elkezdődik. Sőt, mióta én dolgozom, azóta negyven év telt el, tehát ez már a második hulláma a mozgalomnak. Le fog szerepelni, kommersz lesz, de ez olyan szempontból hasznos, hogy előjöhetnek megint a progresszív kezdeményezések, mert most, ha megnézed, a népzenei-világzenei-etno palettán a nagy klasszikusokat leszámítva nincs kísérletezés, hiába vannak ezek az átjárások a műfajok között. A folktemporain egy egyszerű szóösszetétel volt a contemporain mintájára, ami a kortársat jelenti; a mi zenénk úgymond a népzenéből volt kortárs, ezt akartuk kifejezni. Nagy sikert nem aratott, ahogy az én marketingcímkémet se vették meg. Mert a Nagyvárosi bujdosók borítóján ez a „műfaji meghatározás” áll: Obscure organic music, tehát szerves homály. Ez volt a szerves homály korszakom…

KuK: Visszatérve a bujdosókhoz, és bekukkantva még egy pillanatra a pincelejáróba: folytatható-e ma a bujdosók névsora? Van-e lehetőség az elvonuló, ’rejtekben’ való önmagunkra találásra?

KF: A lista folytatható, a bujdosás maga nem. Illetve még elképzelhető ez a rejtőzködő állapot, de egy más szinten és más módon. Kicsit elegem van nekem is a civilizációból megvallom őszintén, a politikából meg végleg, és elvesztettem azt a képességemet, hogy higgyek abban, hogy még ezen változtatni tudok. Hogy mondjam, én már nem akarok, és nem is érzem magam képesnek arra, hogy beleszóljak bizonyos változásokba, noha állandóan harcosként előretolnak; hol az NKA Kuratóriumába ültetnek be a civilek, most pedig a Röpülj páva vetélkedő előkészítésében veszek részt… Szóval azt a fajta kivonulást, bolyongós jelenlétet nem tudom megvalósítani még egyszer. Az kivételes, koromra, értelmi képességemre és hajlamaimra való időszak volt. Feltehetően lesz még egyfajta kivonulás, de ott már az elmélyedt olvasgatás, kutakodás, kertészkedés lesz a legfőbb teendő a családi kertben; Nadapon, Sukoró mellett van egy házunk, a Velencei tó fölött, gyönyörű helyen. De ebbe a taposómalomba vagy mókuskerékbe én már nem szívesen veszek részt. Nem bujdosás, rejtőzködés, hanem lenyugvás vagy hazatérés következik. A bujdosók névsora viszont folytatható: Nagy Lászlót mindenképpen ide sorolnám, mert azt hiszem, hogy voltak körülötte nagyok, de őt tartom az igazán „plebejus” érzelmű és gondolkodású költőnek az elefántcsonttoronyba vonulókkal szemben. Ő zsigereiben állt kontaktusban a világ minden pontjával, tehát a te személyeddel, a kalotaszegi parasztemberrel, az indiai pillangóval, meg a mexikói indián kultúrával. Olyan ösztönösen kozmikus látásmódja volt, aminek szerintem nincs párja a huszadik század második felének költészetében. De hát itt van Makovecz is, aki meg egy kőből épített, de nagyon lágy belső hanggal rendelkező ember volt. Az életműve mindenképpen bujdosóim közé sorolja. És hát keresem azt a zenészt…           

                                                                                                                       2012. május 15.

Forrás: www.etnofon.hu                             ...