Közös többszörös

Hortobágyi László, az indiai zene egyik legavatottabb kutatójaként, illetve a Gayan Uttejak Orchestra vezetőjéként hozta létre sajátos zenei másvilágát, különutas világ-zenéjét. Vajon honnan indul és hová vezet az általa felgombolyított kultúrák közötti Ariadné-fonal? ‘Transzramagyar!’

Hogyan jött létre a GUO magánmitológiával kevert, kulturális olvasztótégelyként is működő virtuális világa, illetve zenei nyelve, és miért éppen az indiai zenei formák adják ennek a tudatosan felépített rendszernek a mélystruktúráját?

A megvalósult szocializmus, amibe a hungaroid L.Hortobágyi – idevetett hajótöröttként – beleszületett, egy atomizált, és a tudatot sorvasztó ázsiai típusú rendszer volt, amelyben élve könnyű volt felismerni annak szomorú azonosságát a nagy történelmi múltú despotikus ázsiai rendszerek napi életérzésével. Többek közt. Később – jelen korunkban nemkülönben – nyilvánvaló volt, hogy a fehér emberek nagy része azért ment keletre, hogy gyógyítsa a nyugati nyomorúságát. L.Hortobágyi meg azt látta, hogy keleten még nagyobb pokol van, viszont egy több ezer éve működő kifinomult, és tanulmányozandó pokol, ami sokkal érdekesebb, mint a Taj-Mahal, vagy a yóga, avagy a ganjaszívás Katmanduban. Ez az emberadta pokollét létrehozta azt, amit itt nyugaton az áryafehér még ma sem tud. Ha megnézzük például a modern japán butót, vagy a Zeami féle zent, de akár a Kathakali-t, vagy a jávai operát, akkor megdöbbenve láthatjuk, hogy micsoda elidegenítési rituáléja alakult ki az életérzések szimbolizálásának és a hálózatpszichodramatikus öngyógyításának. A szocium brutalitásának lepedéke egész nemzedékeket deformál, a dubsteps alien hangzásainak tini-inhalálása, avagy a lezüllött goa napfényes ibizai haláltánca jól ábrázolja ezt napjainkban. Megcsodálhatjuk egyben azt is, hogy milyen kifinomult az emberi elme, hogy ilyen és ehhez hasonló szimbólumrendszereket volt képes létrehozni a saját megnyomorított létének a képzelt felszabadítására. Ez vitte el  L.Hortobágyit Indiába, mert ott volt megtalálható a társadalmi homeosztázisnak egyik legszörnyűbb, de precízen működő formája és mert a kultúra ott találta meg ebből a létből lehetséges kivezető útnak, azaz a művészet eredendő hamis tudatának az egyik legracionálisabban kiépitett, kivezető módozatait és fejlett technikáit. Encode - decode. A kultúra résztvevői – globálisan – egy saját maguk által kitalált rendszerrel győzik le a meg nem értett, de elszenvedett valóságot, s ezzel egy moebius tudatot alakítanak, mellyel átbucskáznak a napi létükön-fejükön. L.Hortobágyit pedig az érdekelte, hogy mi is ez a rendszer. L.Hortobágyi úgy győzte le a maga nyomorúságát, hogy megértette azt, hogy mások hogyan győzték le.

Lehetséges a tradicionális indiai zene autentikus alapú átmentése a „világzenei” köznyelvbe?

Korunkban van egy bevezető szakasz, ahol még hozzáfér a Halandó bizonyos, a történelem során soha újra meg nem születő kultúrák képzeteihez, és van a kimenő szakasz, amit pillanatnyilag most élünk meg. Ez utóbbi mintegy harminc-ötven év alatt zajlik le, ekkor megvalósul a sivár igazság: ezekből a kultúrákból csak az marad fenn, amit a fehér ember azokból megért, és archivál. Kötelessége lett volna az érintetteknek felismerni: ami itt a történelemben először és utoljára kinyílik, az gyorsan be is fog csukódni. A (világ)zenét illetően például 1950 után volt kb. 50 év a Földlakók számára, amikor meghasadt a történelem valósága: ekkor még minden zenei nyelv a kihalása előtt és után elsajátíthatóvá vált, hogy általa igazi új világzenei nyelv születhessen. Senki nem vette észre. Finom és történelmietlen fogalmazással élve: a heisenbergi paradoxon világa ez, vagyis a megfigyelő megfigyelése során elpusztítja érdeklődésének forrását.

Mi az a „közös többszörös”, ami az Ön által tanulmányozott és feldolgozott archaikus és modern, primitív és fejlett kultúrákat összeköti? Hogyan lehet szétszálazni ezt a hálóvá vált, láthatatlan „Ariadné-fonalat”?

A magas kultúrák (zenéi) mögött (is) olyan közös emberi nyomorúság és tapasztalat rejtőzik, mely túlmutat a művészeteken és a tudományokon, messze az emberen túl, az ember mögé, arra a borzalmas pokolra, amiben élt, és amiből jött. Itt a kultúrák téren és időn átívelő, közös gyökere nem más, mint az emberi nyomorúság évezredes párlata, mely Ariadné fonalaként köti össze e látszólag idegen-ismerős, emberlakta világokat és az abból való szabadulás, évezredes és közös művészet-technikáit, kezdve az ősember vagy az afrikai Ga törzs többszólamú dobnyelvétől Cavaille Coll francia orgonaépítő mester több száz regiszteres orgonájáig: ugyanaz szól mögöttük. Hogy az egyik temperált rendszer, a másik pedig huszonkét fokú hindu skála, az már csak a kultúrantropológiai csomagolás.

Ebből azonban az is látható, hogy a világ társadalma és kultúrája nagyfokú kényszerpályán mozog. Szó nincs isteni büntetésről, eleve elrendeltségről, a leghétköznapibb fizikai paraméterek nyomán alakul így a "planetáris állandó". A világ eme irracionalitása éppen annak a mindenkori irracionális (vallásos) magyarázatában keresendő. Mivel a jelenlegi nemzet-állami és globális szintű döntéshozatalokban sehol sem a valóságra támaszkodnak, s kizárólag a kollektív hamis tudat uralma létezik, ezért a társadalom és így a kultúra bizonyos oldalirányú elmozdulásai a véletlennek köszönhetők. Így nem az emberi elme, a természet koronája építi a civilizációt, hanem a véletlenek és katasztrófák sodornak minket egy irracionális jövő felé. Ez azonban az emberi társadalmak fejlődésének a természetes és megkerülhetetlen folyamata. A társadalmi rendszerek mindenkori eróziója érleli lakóinak utólagos felvilágosodását. Vagy nem.

Az evilági felvilágosodás és a túlvilági megvilágosodás közti paradox viszony lenne tehát a „planetáris állandó” mozgatója?

A Föld planéta nyugati-keleti hemiszféráinak szellemi zsibvásáraiban az ember szekularizálta a túlvilágot azáltal, hogy kiárulhatóvá züllesztette azt (is). L.Hortobágyi bárhova is ment e világban, különböző hívőkkel és művészekkel – a hinduktól, a Moon-szektán át, mindenféle Jézus Krisztus, a Repülő Csészealjak Lovagjai szektákig, vagy a Heaven’s Gate tagjaival – találkozván azt látta, hogy a legszenvedélyesebb hívők, művészek  és tradicionalisták, akik a legnagyobb szabadságot ígérik a földi lét anyagi kötöttségéből, azok züllenek a leginkább retrogád, a szent filozófiai immanenciamocsár Grál-lovagjaiként szűklátókörű, műveletlen társasággá, mert az általuk kreált, dogmatikus pszeudó-nyelv az posztkatasztrofális kamu, és a tudatuk gyarlósága gátolja meg őket abban, hogy megtalálják a kultúrák és elméletek közös Ariadné-fonalát. E művészek ugyanis egy metafizikai értékrend alapján értelmezik a természet és a kultúra világát, ezáltal lehetetlenné teszik a "mindenki megváltásának" biológiai elvét és kiterjesztését akár a tudattal nem rendelkező lények iránt (is). Transzcendenciájuk a legsötétebb immanencia mocsarává válik, amely lehetetlenné teszi az egyénre szabott nem metafizikai önkorrekciót, pedig és csupán ennek szociológiai mértékű összeadódása változtathatja meg csak a világot.

Különleges helyet foglal el a munkásságában a Világfa című lemez, amelyet Lovász Irénnel együtt készített. Hogyan zajlott az ehhez kapcsolódó munkafolyamat? Melyik zenei anyagát tartja a legfontosabbnak, legmaradandóbbnak?

1995-ben a Magyar Nemzeti Múzeum felkérte Lovász Irént egy állandó kiállítás zenei anyagának elkészítésére, aki – korábbi személyes ismeretség alapján is – felkereste L.Hortobágyit a feladattal. E közös munka további fejleményei vezettek a németországi nagydíjhoz és további licensz-, majd a francia kiadásokhoz s később a magyar újra megjelentetésekhez. A Világfa különleges helye csak annyiban különleges – mint annyi hasonló furcsa értékrendű  esethez a világban – hogy  helyiértékéhez képest – igazságtalanul – nagyságrendekkel nagyobb elismertséget és sikert eredményezett L.Hortobágyi számára, mint a valódi új világzenei "köznyelvbe" fektetett több éves muzikológiai kutatásokkal terhelt projektjei. De talán éppen ezért, ugyanis ez egy globális alapszabály; lásd VHS magnó, CD szabvány, Mp3, Windows, parlamenti demokrácia, és itt most megállva három pontot lebegtethetünk. . .

Ráadásul a 1990-es évek közepétől a "piac" – a Sepultura, Crowbar, de akár Juno Reactor műfaji túlsúlyát ellenpontozó – ezért létező terjesztési igényt kielégítő, a vokális-kamutradicionális zombivilágzene édes nyálát kanalas orvosságként rázúdítja a technoire-tól megkínzott és megcsömörlött maintsream piaci szegmensére, egyébként a mai napig nemkülönben. Jókor jó helyen, nem több ennél, mivel ezen a szinkretikus piacon kizárólag az eladott példányszám a különbség az Enya és a Világfa között. Bár némelyek állítják: itt nem sérült a hagyomány hanem szinergikusan összeadódott (ez lenne a közös többszörös) – ezt L.Hortobágyi reméli erősen – de ennek egyedisége jobban érvényesülne akkor, ha strukturális erényei több hasonló színvonalú projekt között mérődnének meg.

Számomra revelatív hatású volt egyik alkalmazott kompozíciója, ami Jelenczki István Eszmélet után című, József Attiláról szóló filmverse alatt szól. A rendező személye vagy az alkotás tematikája volt az, ami ez esetben lehetővé tette ezt a koprodukciót? A költészet vagy egyéb társművészet mennyire van hatással a szerzeményeire?

Revelációt L.Hortobágyi megköszöni. Bár Jelenczki Istvánt még a Balázs Béla korszakból ismerte, értelemszerűen József Attila nyomorúságos életének és verseinek kollektív tudatalatti párlata volt az üzemanyag. Ahogy a szavak bizonyos sorrendjével és algoritmusaival képes a versalkotó a valóság villanásszerű, intuitív és szimbolikus  magyarázatára, és ezáltal annak legyőzésére, úgy ennek zenei ábrázolása, avagy megsegítése  hasonlóképpen kell, hogy szolgálja az asszociációs mező közös többszörösét. Azaz: transzramagyar! Arról nem beszélve, hogy lassan az ún. társművészeteknek és a mai technikának fel kellene nőnie a versek által kifejezett, olykor az emberi léten túlmutató, valós és egyetlen metafizikai világának hasonló színvonalú ábrázolásához – ezek megvalósulása egy gitár netán kórus által kissé problematikusnak ítélhető – tehát a nyelv közös szemantikai "téglái" által megvalósítható racionális hídépítést, azaz tervrajzot kell leképezni a másvilágokba vezető technikák javára. Ahogy egyes tradicionális zenék struktúrái ezt korábban már megtették. Igaz, ki is haltak lassacskán. Emberi dolog lehet, de a világ, amelyben élünk mindig igazolásra, magyarázatra szorul. Olykor az ún. "művészetek" által.  Mivel eddig csak kevesek számára volt lukratív a földi lét, ezért az alávetett többség számára fegyelmező ideológiákra és "művészetekre" van szükség – ezeket a mindenkori osztálytársadalom kasztositó "elidegenedés művészete" termeli ki – amely átírja a mindenkori zéró startvonalú sorskönyveket, és "értelmet" ad az átmenetinek hirdetett nyomorúságos földi létnek.

Eszmélet

Milyen kapcsolata van a zenéjét hallgató befogadó közösséggel, milyen visszajelzéseket kap, milyen kritikákkal szembesül? Nem érzi túl hermetikusnak, nehezen megközelíthetőnek azt a zenei „másvilágot”, amit létrehozott?

Az igazán értékelt kapcsolatok: a Net névtelen és ismeretlen letöltőinek levelei, egy vizcayai kalózrádió telefonjai, miszerint soha annyi érdeklődő telefont nem kapnak a kontinensről, mint amikor GUO-t játszanak, vagy négy éve Szentpéterváron a pravoszláv Paska ünnepén a Szmolnij székesegyházban bejátszott Kitége c. pravo-dub (El-Horto Ang) darab után a 82 éves pópa – 70 év Szovjetunió után – megkérdezte: nincs-e még....

Zenei másvilág valóban létezik: ez a "Planet-Earth Transociety Movement" egy globális közösség, melynek lakói spirituális exodusuk révén alakítják (ki) virtuális kultúrájukat, amely hagymahéjszerűen borítja a földi hemiszférákat - a való világ számára láthatatlanul.

Kitége

Mi a véleménye a piaci szabályok okán megkerülhetetlen médiajelenlétről, interjúkról és egyéb, a zenekara létezése miatt kötelezően elvállalandó szereplésről?

A Kérdező médiarouter – a jelenkori gyakorlat alapján – megszólít, legyárt néhány kérdést, majd hátradől szerkesztésre éhesen. Ekkor a buzgó Kitűntetett Áldozat órákat körmöl, vagy állandó egyes szám első személyben válaszol – mert az ún. művészeti kasztba sorolta magát, ezért amikor ráélvez kottapapírra, könyvre és billentyűkre, elvárja, hogy pórnép azt lenyalja –,  ezt  Újságiró-Riporterouter átírja, szerkeszti, sőt értelmezi - rosszul. Ekkor a  kész médiatápot az Ömlengő Halandó esetleg jóváhagyja, ezután esetleg meg is jelenik. Itt a Médiaszemélyiség azzal fizet, hogy Megszólított Kiválasztott nyilvánosan ömlenghet életéről, 1 percbe zippelt ars poeticájáról és onanizálhat a Kérdező segédletével. Becsatornázva. Mármint a Kérdező szellemi akciórádiusza által lefedett területen belül. Általános gyakorlat ez, nem más, mint karmaépítés leszívott, idegen zsírokból, még akkor is ha Megszólító valamely homályos trend alapján,  de őszintén választ Áldozatot, annak vélt,  piacképes médiaaurájában való közösülés latens szándékával. Számtalan Hivatásos Kérdező csillogó fogsora, utódainak egyetemi oktatása, kitüntetése, társadalmi betokosodása és tőzsdei portfoliója mögött számtalan Megkérdezett lerabolt sorskönyve húzódik meg. A mediaportfóliók által kiszelektált Kérdező Személyiség típusa mindig garancia: a szorongásaikat és tehetségtelenségüket agresszivitásba rejtő, instabil, a pillanatnyi médiajelenlét későbbi tőkésíthetőségét féltő és a meddő intellektust gügyögő szarrágással álcázó médiaszemélyiségek áradata állandó.

Vannak azonban a Megkérdezettek közül nem ömlengő típusok is, akiknek nincs szükségük a médiajelenlétre. Meghagyják ezt az arra rászorulóknak, hogy kiegészítsék azok egymást: aki kérdez... és aki válaszol... Ugyanakkor vannak a Hírvivők, akik az Üzenetet viszik ama paritás okán, hogy ugyanannyi Jó van e földön, amennyi Rossz. Itt az a kérdés, hogy az általuk lefedett médiafelület („blogoszféra”) hasonlóképpen hatékony és arányos-e pozitív igyekezetük térítésére, avagy az unalmas statisztika mindenkori "Lady Gaga versus Richard Dawkins" paradigmája valósul meg.

2012. június 4.