A boldogság-hazugság köre

Mi a legbiztosabb jele a világvégének? Az, hogy a Duna visszafelé folyik. Legalábbis egy normális randevú után vágyakozó prostituált szerint. Persze egy ilyen alak már önmagában véve vészjóslóan furcsa, hiszen egy rendes életre sóvárgó prostituált eléggé képtelenül hangzik, ugye? Ahogyan az apja figyelmére és elismerésére vágyó álmodozó, léha bölcsészfiú, vagy a férje figyelme után epekedő csalfa feleség, mintahogyan a hírnévre és megbecsülésre vágyódó önjelölt magyar Quentin Tarantino is, aki tehetség híján csak szappanopera-rendező. Vagy mégsem olyan elképzelhetetlenül irreális mindez, hogy feltétlenül a világunk végét jelentené?

A Körbe K. című darab kilenc vágyait kereső, ám azoknak csak alantas másait találó – azokkal is beérő – köztünk élő nyomorúságos, lelki sérült emberről szól. A Lakmusz Csoport előadása nem mindennapi, és nem csak a megszokottól eltérő helyszín miatt válik igen érdekfeszítővé. A Fogasház egyik emeleti szobájában elevenedik meg a történet, húsba vágóan testközelivé és szinte kikerülhetetlenné teszi a lakásszínház. A cselekmény és az előadásmódja a környezet miatt nagyon szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató élményt ad, de úgy, hogy közben nem válik se szájbarágósan iskolássá, sem okoskodóan- kényszeredetten tanulságossá.

A kis bérlakás szobácskájába zsúfolódtunk össze szépen egymásutánban, érdeklődő, különálló nézők, nemtől, életkortól és életkörülményektől függetlenül kukkoló, kíváncsi kis csoporttá válva, kvázi közösséggé verbuválódtunk, hiszen senki sem tudta, tudhatta, mire számíthat, mikor mi fog történni, mikor ki pattan föl az első sorból a ”színpadra”. A szoba bejárata felőli kisebb folyosó, az előszoba hol sötét és riasztó utcasarok volt, hol egy lelakott fiúkolesz szobája, hol egy elhidegült házaspár rideg hálószobája, hol egy konferencia fülledt partiterme, hol egy sikeresnek mondott szappanopera díszletstúdiója. Mindezek érzékeltetésére egyszerű és kevés, ámde beszédes díszletet, jelmezeket és kellékeket alkalmaztak, amelyek inkább voltak jelzésértékűek, mintsem realisztikusak. A jelmezek – és talán a többi kelléktárgy is – akár a társulat „civil ruhája”, sajátja lehetett, ám ettől még hihetőbb, életszerűbb volt az egész előadás, főleg a sok steril és gyakran túlgondolt, puccos nagyszínházi felhajtás után.

Az előadás terének gyors átalakulásához hasonlóan, a szituációk és a szereplők is gyors egymásutánban váltakoznak a szemünk előtt, de ez a folyamatosság mégsem válik futószalaghoz hasonlatos rövid kis epizódok egymásutánjává, hála a körkörösségnek. Inkább váltófutásra hasonlít a történetvezetés, a szereplők egymásnak adják át a stafétabotot, a színt, ebben hasonló a Vígszínház egyik régen játszott előadásához, Kornis Mihály Körmagyar című drámájához (mindkét előadásnak Arthur Schnitzler Körtánc című drámája szolgált alapul). Ezt az összetett feladatot, a rövid időegység alatti fordulatokat rutinosan és profi módon oldották meg a szereplők. A Lakmusz Csoport fiatal társulatának tagjai figyelemre és elismerésre méltóan játszottak mind, noha amatőrökről van szó, akik azonban e tényt hamar képesek voltak feledtetni a közönségükkel. Kezdetben, az első egy-két jelenetben még látszott rajtuk némi bizonytalanság, de ez hamar elmúlt, mikor észrevették, hogy a nézők partnerek az előadásban és nem csak hogy képesek velük haladni a történet kibontakozását követve, de szívesen is tartanak velük, sőt még a kikacsintó, humoros részekre is vevők. Az amatőr színészek játékának frissességét és ötletességét csak még jobban kiemelte az, ahogyan az eseményekhez, a szereplők közötti interakcióhoz óhatatlanul hozzátartozó szexjeleneteket kezelték, illetve bemutatták. Ezeket szemérmesen egyszer sem mutatták direktben, hanem bravúros kreativitással mindig eltérő módon érzékeltették – hol egy vers egyre gyorsuló, ritmusos szavalásával, hol gyorsuló zenével, hol pedig plüss állatokkal imitálták, játszották el. E vicces kis jelenetek különálló képekként, színes, üde foltokként remek egyensúlyt alkottak a darab komoly, néha már durva mondanivalójával, kis fellélegzési időt adva a nézőknek.

A főjelenetek során egyszerre csak két szereplő volt a szobában. Az első történetben megismert két szereplőből mindig az újonnan becsatlakozott második lesz a következő cselekményben a dominánsabb, illetve a központibb figura. Ezáltal az előbbi jelenetében tapasztalt viselkedésének okaira, illetve a személyiségének mélyebb vonatkozásaira, frusztrációira és motivációira derül fény a második jelenetben. Mindezeket egy keretes szerkezettel tálalja a rendező: a kezdő- illetve a zárójelenetben a darabot keretes szerkezetbe helyezi a prostituált – mulatságos, ugyanakkor kellően ráhangoló, majd levezető – monológja. Ebben nem csak őt magát mutatja be, hanem az elmondásából kikövetkeztethető a darab világképe is, mi több, az alkotók állásfoglalása a mai magyar valóságról. De az előadás szól az emberi lényről a maga általánosságában is, hogy mennyire kicsinyesek is vagyunk, mennyire esendők és mi minden rosszat és méltatlan dolgot vagyunk képesek elkövetni embertársainkkal szemben csak azért, hogy egy parányi boldogságnak látszó élvezethez, ám valójában hazugsághoz jussunk.

Dóka Péter: Körbe K.
Lakmusz Csoport

Rendező: Tóth András

Szereplők:
Csillag Botond
Fekete Réka Thália
Fekete Zsolt
Gergely Katalin
Horváth András
Koncz Andrea
Orbók Áron
Tóth Máté
Kovács Anni

Dramaturg: Mikó Csaba
Rendezőasszisztens: Mesterházy Fruzsina

Bemutató: 2012. január 23.
Képek forrása: http://www.hirvadasz.hu

video