Ásó, kapa, nagyhara(n)g

Johan és Marianne házasok. Példás, tiszta otthonuk, csöndes, kiegyensúlyozott életük már-már émelyítőleg hat környezetükre. Mikor a férfi munkája kapcsán interjú készül velük (izgalmas módon ezt az előadásban nem láthatjuk, csak az internetre került fel), boldogan újságolják látogatóba érkező vendégeiknek (Peternek és Katarinanak), akik épp egy szörnyű, fájdalmas kapcsolat végén járnak. S ekkor elszabadul a pokol: a vendégek egy külső szemlélő számára semmiségen összevesznek s megmutatják, mennyire gyűlölheti egymást két egykori szerelmes, sőt, még többet is: azt, mennyire kivetkőzhet magából két felnőtt ember. Johan és Marianne akkor még nem is sejti, hogy saját jövőjét látja a marakodó párban…

Ekkor veszi kezdetét pokoljárásuk. A biztonság, a konvenciók, az anyagi jólét, melyben eddig hittek, s melynek látszólag stabil alapjaira életüket felépítették, mind értelmét veszti, és ők szép fokozatosan zuhannak az ismeretlenbe. Első lépésként Johan egy napon bevallja, hogy beleszeretett egy másik nőbe, és évekre elutazik vele, magára hagyva Marianne-t. Hosszú idő telik el, mire újra találkoznak, és megkezdődik kettejük kegyetlen harca, melyben igaz, elveszítik egymást, ám megtalálnak egy nagy igazságot: nem is volt közük egymáshoz soha. Itt nincs happy end. Ingmar Bergman, a mű írója saját bevallása szerint a való életből, hús-vér emberek történeteiből merített az 1973-ban készült film forgatókönyvének megírásakor. Ezt követte egy azonos címet viselő darab, valamint egy hat részes sorozat. Azóta a világ számos színpadán került előadásra, Magyarországon pedig különösen kedvelt lett, előadták a Madách Színházban, illetve a Margitszigeten is. Az utóbbi előadásban a valós életben is egy párt alkotó színészek alakították Johan-t és Marianne-t: Rékasi Károly és Détár Enikő.

A pécsi változat (Esztergályos Károly rendezésében) közelebb hozza a ma nézőjéhez Johan és Marianne történetét: a szereplők és a közönség szinte egymás mellett ülnek az aprócska kamarateremben, hangosításra semmi szükség, a legapróbb lélegzetvétel sem maradhat észrevétlen, s ez remek lehetőséget ad a könnyű rezdülésekből felépülő finom játékra, melyben a Marianne-t játszó Darabont Mikold hatalmas alakítást nyújt. A naiv, mindent kiveséző, ám a valódi problémákat a harmónia látszatával elfedő feleség szerepét mintha csak rá öntötték volna, fehér kis ruháiban úgy bújik a férje nyújtotta ál-biztonság vállaihoz, hogy közben mégis magányos csillagként ragyog. A Johan-t megformáló Oberfrank Pál kissé agresszív, kétségbeesett figurát hoz, ám néhol túlzó gesztusai, az előadáshoz talán túl vehemens játéka egyértelműen a közhelyszerűségre való szándékos törekvés számlájára írható. Emellett a közhelyszerűség mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A szereplők sablonos hangsúlyban, elkoptatott szófordulatokat használva próbálják kifejezni érzelmeiket. Kapálóznak egy anyagi értékekre alapozott életstílusban, keresik egymást, de soha nem találhatják meg. Csak olykor-olykor sejlik fel egy pillanatra az igazi énjük, a valódi Johan és a valódi Marianne, ám aztán (a színpadi játék legutolsó percéig) folytatódik „héja-nászuk”.

A látványvilág is ennek rendelődik alá, a fekete-fehér oppozíció konzekvensen végigkíséri az előadást, Johan fekete kabátjai és ingei, Marianne fehér ruhái maguk is a játék részesei, ahogy halad előre a történet, úgy szennyeződnek be, vagy fakulnak ki. Például azon az estén, mikor a baráti összejövetel után Marianne elmereng azon, milyen lenne, ha valamelyikőjük szeretőt tartana, a pizsamája máris szürke. Johan, miután elhagyja, fakó barna zakóban látogatja meg újra feleségét (már régen nem az a fekete inges férfi), s ekkor Marianne sem visel már fehéret, hanem élénkvörös ruhában fogadja férjét. S itt érdekes vallomás következik: a nő elárulja, hogy bár megvette a ruhát, nem tetszik neki, mert túl piros. Kérdés, hogyan lehet valami „túl piros”, és ha látta, hogy ilyen, akkor miért vette mégis meg? Talán erre a barátok Peter és Katarina vitája világíthat rá, mikoris a férfi azt veti felesége szemére, hogy túl tüzes, de túl rideg is. Mert az ő kapcsolatuk a túlzásokra épül, míg Johan és Marianne házassága épp ennek ellentéte, ezért feltűnő benne egy „túl piros” ruha. Egyik pár sem képes megtalálni az arany középutat. Később a fekete-fehér egyensúly helyreáll (gondoljunk csak a jin-jang szimbolikájára). Mikor a válás után újból találkozgatni kezdenek, Marianne ismét fehéret, Johan pedig feketét visel. Igaz, akkor már mással élnek „boldog” házasságban. Mégis ragaszkodnak a régihez. A két színnek talán éppen ez az üzenete, ez az összetartozás, hogy a másik nélkül nem élhették volna meg mindezt, nem lennének ezzel a tudással teljesebbek.

Könyve bevezetőjében így ír szereplőiről Bergman: "Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre." A két főszereplő alakításáról már szóltam, Katarina és Peter megformálóinak kritikájával azonban még adós vagyok. Sajnos, a pár perces szerep nem nyújthatott túlzott kihívást a művészek számára, mert amíg Johan és Marianne közhelyein és sablonjain átsüt a szenvedély, és a színpad iránti elkötelezett szerelem, Györffi Anna és Széll Horváth Lajos mintha nem találná a helyét a perzselő vitában, nehezen születik meg köztük az a kapcsolat, ami a másik házaspárt olyan ismerőssé teszi a számunkra.

S ahol mindez létrejön, maga az előadótér is üzenetet hordoz. Az apró forgószínpadot egy feltehetőleg ’80-as évekbeli tengerparti nyaraló képére rendezték be, van itt hálószoba, nappali, konyha, előszoba. Ebben járkálnak keresztül-kasul a szereplők. A színpad széle pedig olyan közel van a nézőkhöz, hogy az első sorban ülők akár rá is tehetik a lábukat. Valahogy a történettel magával is így vagyunk: ismerős, közünk van hozzá, a miénk is. Ki-ki a maga módján ugyanezen a parkettán jár. Ugyanis elbúcsúzni valamitől vagy valakitől életünk fontos része, s ezt nem csak a házasságban élők tapasztalják meg...

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságbó
Pécsi Nemzeti Színház

Rendezte: Esztergályos Károly

Szereplők:
Oberfrank Pál (Johan)
Darabont Mikold (Marianne)
Széll Horváth Lajos (Peter)
Györffi Anna (Katarina)
 

Díszlettervező:  Szlávik István
Fordította: Osztovics Cecília
Jelmeztervező: Laczó Henriette
Asszisztens, súgó, ügyelő: Krajcsovics Csaba

Bemutató időpontja: 2012. március 02.

kapcsolódó linkek:

Ingmar Bergman filmje:
http://www.youtube.com/watch?v=UZA-d9BJt38

A pécsi változat interjúja:
http://www.youtube.com/watch?v=_f7hrVt0RQA

Képek:
http://www.pnsz.hu/galeria/105/jelenetek-egy-hazassagbol