Ízes kalandok

Kossuthkifli. Igen, a cím alapján már sejthetjük, hogy Fehér Béla a tőle jól ismert, gasztronómiai csodákkal tűzdelt regényével van dolgunk, ezúttal egy népmesei elemekkel tarkított „ál-politikai kalandregénnyé” összegyúrva. Az író a történelmi-politikai utalásokon kívül művéből nem spórolta ki a humort, a folklórt és a misztikumot sem, s ezeket bőven meghintette érzelmekkel, szerelemmel.

A szabadságharc idején járunk, 1849 májusában. A történet során egy Pozsonytól Debrecenig tartó zöld személyszállító postakocsi, azaz delizsánsz utazását követhetjük nyomon, melynek utasai között van ifjabb Swappach, hű Kossuth-párti őrnagy, aki titkos szolgálatot teljesít. A Vödric (az őrnagy által osztrák spionnak vélt) cukrász által készített (nem meglepő, az őrnagy véleménye szerint titkos üzenetet tartalmazó) bejgliket szállítja Debrecen városába, bizonyos Kőszáli Elepnek, ki egykor a „cukkerbakker” életét megmentette, így a legkevesebb, hogy fittyet hányva a politikai helyzet fokozódására és a veszedelmes útviszonyokra, eljuttatja régi barátjának az ajándékot. Vagyis eljuttattatja, hiszen a derék hazafi, Swappach önként vállalja a vakmerő feladatot, annak reményében, hogy így végére járhat a bejgli-ügynek. A postakocsi útja igencsak kalandos, hiszen az osztrák elnyomók, a benyomuló oroszok és lázongó parasztok mellett a nem kevésbé veszedelmes mesealakokkal: óriással, banyával, beszélő állatokkal is számolniuk kell. Nem beszélve a nyomukban haladó gyászkocsival, amelynek vezetője az idősebb Swappach, kitől fia még annak halálos ágyánál búcsúzott, most mégis az egészségtől és dühtől kicsattanva veszi üldözőbe a zöld delizsánszot.

A könyv utolsó oldalain található az a gondolat, amely irányt adhat az értelmezéséhez, miszerint: „hittel vallom, semmi nem lehet fontosabb, mint hogy megőrizzük és átadjuk utódainknak a régiek tudását, miként a vén bútorokat szokás.” (330. oldal) A könyv elolvasása után ez az „ars poetica”-szagú gondolat bősz fejbólogatás válthat ki az olvasóból, hiszen a magyar mitológia részévé vált téma mellett a nemzeti tradíció elemeit sokszínűen felhasználva építi fel történetét az író.

Bőven merít a népmese világából, de a mindenki számára értelmezhető metaforák mellett, olyan természetességgel emeli be a csodás elemeket, hogy egy olyan egyszerű, de spirituális szintet alkot, amely arra az ősi felfogásra emlékeztet, mikor a vallás még a mindennapok része volt, az emberek testközelben érezték a transzcendens létet. Ahol a halál még az élet részét és nem feltétlenül a végét jelentette. Hiszen a műben a halálesetek után a lelkek ugyanannyira a történet szereplői, mint a hús-vér emberek. Nem magas szintű teológiai ismeretek, hanem hétköznapi isten-élmények adják a hit alapját.

A mese mellett egy másik tradícióhoz, a magyar irodalomhoz is visszanyúl a szerző. Lehetetlen nem ráismerni a történet során felbukkanó szereplőkre. Találkozhatunk az otthonától elűzött, Iluskája után vágyakozó juhásszal és a földesurat a fa törzse köré kötöző, azt pálcával ütlegelő libapásztorral. Fehér Béla lerója tiszteletét a nagyok előtt, táplálkozik a gyökerekből.

A nyelvezete talán a legerősebb fegyvere az írásnak. Az archaikus nyelvhasználat, ízes népiesség, pórias trágárságok vagy a német hatásra született sajátos kifejezések remekül megférnek egymás mellett, nemcsak az egyes szereplőkhöz kötve, hanem sokszor éppen a jellembeli változásokat érzékeltetve adja az író a szereplők szájába a mondatokat. S azt bizonyítva, hogy a szerző komolyan veszi a hagyományból való merítést, az ékszerdobozba zárt „maradék magyar”, Füzegy szavajárásával a legrégebbi szöveges nyelvemlékükre, a Halotti beszéd és könyörgésre reflektál. „Füzegy vogymuk, debegek, münyi urumnak szüne elül jövék tibennetek”- hangzik a maradék magyar bemutatkozása. (95. oldal)

Füzegy nem az egyetlen abszurd szereplő, Fehér Béla ebben a könyvében sem kívánt szabadulni a groteszktől, találkozhatunk mézeskalácsháznak álcázott orosz előőrssel, gémeskútalakot öltött kémmel, vagy akár bejglivé változó cselédlánnyal. S az elmaradhatatlan gasztronómiai leírások olyan részletesek, hogy a nyálelválasztás garantáltan beindul, szinte a szánkban érezhetjük a magyar gyomor számára oly ismerős ízeket. Kihasználva a jellegzetes magyar falánkságot, a földrajzi nevek túlzsúfoltsága miatt időnként nehezen követhető történetet összetartják a folyamatosan felbukkanó étkezések. Így nem meglepő, hogy a mű során felütötte fejét a szintén pár jó falathoz kapcsolódó kérdés, miszerint a Kossuth-kifli szülte a rebelliót, vagy éppen fordítva?

A Kossuthkifli egy tökéletesen eltalált desszert. Egy kellemes olvasmány minden összetevőjét tartalmazza: szórakoztató (mi több, valóban humoros), izgalmas, szellemes, kerek történet. Jóízűen fogyasztottam, az olvasás befejezésével pedig minden olvasói igényemet kielégítve csaptam össze a könyvet, igaz, meglehetősen éhesen.

Fehér Béla: Kossuthkifli. Budapest, Magvető Kiadó. 2012. 336 oldal.