Helyzetek I. II. III.
A kövek a levegőben maradnak. Nem akarnak lehullani. Az exponálás pillanatában nemcsak a negatívon rögzül a kép, hanem az agyamban is.
Természetesen láttam és tudom, hogy földet értek mindahányszor földobtam őket, mégsem ez rögzült bennem, hanem az exponálás pillanata: minden egyes helyzet, amiben kattintottam. A véletlen alakította ki a kövek közötti távolságot, hierarchiát.
Néhány évvel korábban tapasztaltam az exponálás pillanatában beégett képek makacs maradandóságát. Első saját gépemmel, néprajzosokkal tíz napig Erdélyt jártuk. Rendkívüli buzgalommal fotóztam. Folyamatosan a megfelelő helyzeteket, fényviszonyokat kerestem. Hazaérkezésünk után a képeket nagyítva kiderült, hogy meglehetősen jó hatásfokkal sikerült. Valami azonban hamarosan kiderült. Alig emlékeztem másra, mint amit fotóztam. Rá kellett jönnöm, hogy a koncentráció, ami a képeknek jót tett, az az utam során megfosztott attól, hogy körülöttem a világot fölfogjam – és ahogy az elvárható – földolgozzam magamban. Ezért eldöntöttem, soha többet nem fotózom a további útjaimon. (Közel negyven éve be is tartom.) Pontosabban: nem készítek olyan fotókat, amelyekhez szükségem van az elmélyültebb figyelemre.
Visszatérve a kövekre a levegőben, nem volt teljesen véletlen, hogyan rögzültek a negatívon. Egyrészt olyan helyszínt választottam, ahol a háttér sötét, másrészt a kövek nem idegen elemek, tehát “helybéliek”: akár a réten is heverhettek volna, ahová leestek. A környezeten kívül nem volt mindegy a méretük (ha túl nagyok, hegyomlásra, ha túl kicsik, értelmezhetetlen fehér pöttyekre emlékeztetnek). Az sem volt mindegy, milyen távolságból fotózom (ha távolról, akkor esetleg a kozmikus, ha közelről, akkor az anyagiságuk hatása dominál). Természetesen a méretük kiválasztását mérlegelni kellett, valamint a feldobásukkor, szükséges volt figyelni az egymástól való távolságukra, hogy valamilyen viszony, helyzet alakuljon ki közöttük.
A három fotó része egy “köves” sorozatnak. Volt, ahol két követ kötöttem össze zsineggel és a harmadikat szabadon hagytam, azt figyelve, hogy feldobásukkor milyen helyzetek alakulnak ki. Más típusú munkák jöttek létre az ingaként fölfüggesztett kövekkel. (Pl.: megfordítva a fotót a gravitációval ellentétes irányban fölfelé “lógtak”, amelyeket egy folyosóbelsőbe montíroztam.)
A “Helyzetek” című három fotót 1978- ban készítettem Bodor János barátom asszisztenciájával, és 1981-ben készítettem róluk szitanyomatot. A nyomtatással neutralizálni akartam őket, helyesebben statikusabbá tenni és azt a kevés elevenséget is kivonni belőlük, ami az általánosíthatóságukat megzavarhatná.
Facebook-hozzászólások