És a tükör összetört…
„Maga a tükör az egyetemes mágia eszköze,
mely a dolgokat átváltoztatja látvánnyá, a látványt
dologgá, engem másikká, másikat magammá.”
(Maurice Merleau-Ponty: A szem és a szellem)
Orosz István A követ és a fáraó című kötetének kétszáznyolcvan oldala valóságos Gesamtkunstwerk: az ekphrázisz (képleírás) műfaja harmonikus szomszédságban él a megértést segítő illusztrációkkal, a szerző által kiötlött versekkel, Dante Isteni színjátékának megidézésével, a Shakespeare-szonettekkel, álommal és valósággal. Hiszen a könyv szerzője gyakran maga mellé képzeli hőseit, vagy szerepüket magára öltve ír szonettet, levelet, vitatkozik egy írói fantáziából előlépő partnerrel.
![](http://kuk.btk.ppke.hu/sites/default/files/imagecache/critic_image_inside/orosz_istssvan.jpg)
Múlt és jelen határán mozgunk: az egyik pillanatban még a londoni National Galleryben állunk, a másik percben már VIII. Henrik udvarában figyeljük a diplomáciai eseményeket, majd Franciaországban, Polisyben találjuk magunkat egy tűzvészben megrongálódott reneszánsz palotában, régi idők nagyformátumú személyiségei után kutatva.A szerző két főszereplője két kép: az egyik Hans Holbein Követek című alkotása, a másik pedig egy Holbein aláírásával ellátott, de feltehetően nem a német mestertől származó festmény, a Mózes és Áron a fáraó előtt című műremek. Orosz István grafikusként természetes érdeklődéssel fordul a holbeini életmű felé, különösen érdekli az anamorfózis problémája és az említett két képen ábrázolt személyek élettörténete.
![](http://kuk.btk.ppke.hu/sites/default/files/imagecache/critic_image_inside/kovetek_0.jpg)
Az igazat megvallva, rigorózus tanulmányokhoz szokott elmém nem is gondolt arra, hogy az ekphrázisz fantáziával, humorral kiegészítve csodákra képes, amely a tárgyalt kötetben különösen megmutatkozik a Követek című kép hibáinak ismertetésekor: „Úgy áll, úgy pózol a két alak, mintha fényképezéshez álltak volna össze, s mintha egy fantáziátlan fotográfus jelzésére várnának, mikor moccanhatnak meg végre, mikor lélegezhetnek föl a hosszú expozíció után.” (10.) Éppen a leleményes leírások miatt nehezen letehető olvasmány lehetne az első oldaltól kezdve. (A feltételes mód használatára nyomós okom van, de inkább a dicsérettel kezdem…) A könyv alapvetően követi (bár meglehet: nem tudatosan) a heideggeri alétheia eszményét: feltár és elfed, a nehezen megszerzett bizonyosság állapotából rendre kizökkent. Állandó kételkedésre, felülvizsgálatra sarkall. A Követek című képen a tapasztalatlan szem fel sem ismeri az anamorfikusan, torzításban ábrázolt koponyát, amely – mint Orosz rámutat – a kép kulcsfontosságú eleme. Ahogy a képen megtalálja a szemlélő a megfelelő nézőpontot, ahonnan láthatóvá válik az elrejtett forma, úgy az olvasó is kedvére válogathat a különféle interpretációs lehetőségek közül: „Ha könyvem olvasója kedvére mérlegel, válogat a különböző felvetések közt, és egyeseket kiválaszt, másokat akár el is vet, igencsak stílszerűen jár el, hiszen a könyv vezértémájának, az anamorfózisnak legfontosabb ismérve az, hogy mindig a nézőnek kell a megfelelő szempontot, az üdvözítő látószöget megtalálnia.” (14.)
![](http://kuk.btk.ppke.hu/sites/default/files/imagecache/critic_image_inside/orosz_istvan_1.jpg)
Orosz István A követ és a fáraót nem határozottan elkülönülő fejezetekre, hanem tematikus egységekre osztotta, a két kép köré csoportosítva. Foglalkozik a festmények történelmi kontextusával és feltételezhető keletkezéstörténetükkel, a XVI. század politikai, diplomáciai problémáival: VIII. Henrik és Boleyn Anna rendkívüli házasságával, Anglia és a pápaság közti feszültséggel, az angol és a francia udvar látszólagos együttműködésével, Morus Tamás egyházi és politikai szerepvállalásával, az udvari élet kihívásaival, a művészet és a kémtevékenység összefüggéseivel. Ezt követően bepillantást nyerhetünk a korabeli asztrológia világába, megismerkedhetünk az anamorfózis első alkalmazóival, Leonardo da Vincivel és Erhard Schönnel, a Követeken látható tárgyak, a kereszt, a földgömb, a képen ábrázolt könyvek és jelvények, a koponya ikonográfiai jelentésével és jelentőségével, a memento mori és a vanitatum vanitas képi megjelenítésével. Orosz István mindezt kiegészíti az anamorfózis irodalmi példáival: Dante Commediájával és a Shakespeare-szonettek, illetve drámák perspektívákra és anamorf ábrákra történő utalásaival.
A Követeken szereplő két férfi kiléte sokáig tisztázatlan volt, de Orosz meggyőzően érvel amellett, hogy az udvari öltözetben látható férfi nem más, mint Jean de Dinteville, Polisy ura, míg a papi ruhában látható méltóságban Georges de Selve-t, Lavour fiatal püspökét tisztelhetjük. A festményt – az Orosz István által ismertetett jelek arra utalnak – 1533. április 11-ére, nagypéntekre datálta alkotójuk – vagy datálták alkotóik. Ugyanis Orosz nem veti el annak lehetőségét, hogy a kép megrendelője, Jean de Dinteville, valamint a képen szereplő barátja, De Selve, illetve Nicolaus Kratzer csillagász Holbeinnel együtt dolgozták ki a kép tervét.
A Követeket és a Mózes és Áron a fáraó előtt című képet Jean de Dinteville személye köti össze Orosz szerint. Mindkét alkotás a polisy-i Dinteville-kastélyt gazdagította. Orosz Istvánnak határozott víziója van arról, hogy az Exodusból kölcsönzött jelenet a Dinteville fivérek bűnlajstromát hordozza. Meglehetősen erős felvetésnek tartom, hogy a zsidók szabadságáért küzdő Mózes és Áron alakjában a két idősebb testvért, Jeant és Francois-t lássuk, akik a fáraóként ítélkező francia királytól kérnek amnesztiát a szodómia bűnébe esett öccsük, Gaucher számára. Azonban nem elég, hogy a legfiatalabb testvér a reneszánsz kor szellemében újból életre hívott „görög szerelemnek” hódolt, bátyja, Jean sem vetette meg a platonikus filozófia által magasabb rendűnek ítélt „férfiszerelmet”. Erre bizonyíték Orosz elméletében az a Követek című kép, amely gazdag ikonográfiájával, a nagypénteki eseményekre utaló szimbólumokkal, köztük a legfontosabbal, a vastag drapéria mögül feltűnő kereszttel a humanizmus mellett erősen keresztény alapokon áll. Ezért tartom nehezen elfogadhatónak, hogy a homoszexualitás konnotációját ennyire hangsúlyozza a szerző.
A kötet végére érve kezdeti lelkesedésem végleg alábbhagyott. Nemcsak az egymást kizáró megoldások zavarják a befogadót, hanem a szerző által hangsúlyozott castiglionei eszmény, a sprezzatura félreértelmezése is. A könnyed szellemesség helyenként átcsap erős stílustörésbe, amelyet már nehezen tud a kritikus olvasó megbocsátani. Úgy vélem, a kép asztrológiai „background”-ja helyett nyugodtan beszélhetünk asztrológiai háttérről és a coming outolhattak (vö. 146 és 158.) kifejezés is mesterkélten hat, amellyel De Dinteville és De Selve londoni „találkáira” utal a Kossuth-díjas grafikusművészből íróvá avanzsált szerző. Ez még kis „tollbotlásként” értékelhető ahhoz képest, hogy a kötet végén, a 190-es számú lábjegyzetben Szent Sebestyént a melegek védőszentjének (sic!) titulálja, amely kifejezetten sértő a keresztények számára.
![](http://kuk.btk.ppke.hu/sites/default/files/imagecache/critic_image_inside/orosz_istvan-foto-orosz_anna_ida_0.jpg)
Az Orosz István által ajánlott tükör segíthet az anamorfózis megfejtésében („a tükör segítségével kirekeszthető minden”vö. 113.), de a kötet hibáit is felnagyítja. Imaginárius tükrömbe én magam is belenéztem, és arra lettem figyelmes, hogy arcom a görög maszkok kettős arcához vált hasonlatossá: az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Nevettem a játékos elméleteken, elfelejtettem a tudományosság követelményét. (Noha a Képfilozófiák sorozatcím ilyen bátor előfeltevések alkotására sarkallt.) Viszont sirattam a kevésbé leleményes szófordulatokat és az erőltetett megoldási kísérleteket. Az imaginárius tükör végül kiesett a kezemből, most a darabjait keresem…
Orosz István: A követ és a fáraó. Budapest, Typotex, 2011.
A könyvből részlet olvasható a kiadó honlapján.
Ajánlott cikkeink:
Szép Szilvia: Szakmai szemek (Forrai György: Orvosszemmel a képtárakban)
Facebook-hozzászólások