A metafizika valósága

Aki valamennyire jártas a kortárs filozófia világában, tudhatja, hogy manapság kevés teret kap a filozófiai rendszer, az átfogó, egységes metafizika a különböző gondolkodók művei között. Egyre több tehát a részproblémákkal való foglalkozás és a különböző alterületekre (elsősorban talán a nyelvfilozófiára és elmefilozófiára) történő koncentráció. Ennek az általános tendenciának az ellenpontozása Weissmahr Béla életműve, melynek fontos és legfrissebben megjelent darabja Az emberi lét értelme.

Weissmahr Béla 1929-ben született, 2005-ben hunyt el. Élete igen mozgalmas volt: teológiai és filozófiai tanulmányai közben emigrált Magyarországról 1956-ban, Hollandiában tanult tovább, majd már felszentelt papként először Indonéziába került, később Rómába (itt szerzett doktori címet), végül pedig Németországba. Mindeközben – jezsuita szerzetesi tevékenységei mellett – tanított, bővítette és mélyítette filozófiai ismereteit. A müncheni egyetem professzora lett, a ’90-es évektől pedig hazánkban is szerepet vállalt a hit- és filozófiaoktatásban. Három fő műve (Ontológia – 1995., Filozófiai istentan – 1996., A szellem valósága – 2009.) mellett ez a különböző helyeken és nyelveken megjelent tanulmányaiból válogatást nyújtó kötet ad számot arról a teljes és megalapozott gondolkodásról, amellyel Weissmahr Bélát jellemezni lehet. Egy európai színtéren is jelentős filozófiai rendszerrel állunk szemben, amit – magyar lévén – kifejezetten érdemes hangsúlyoznunk.

Első olvasásra is egyértelmű, hogy bár jelen esetben különálló cikkekről kell beszélnünk, mégis egy kerek egész tárul elénk, a szó legmélyebb értelmében. Egész: mint a sokféleségek egysége. Érdemes így jellemezni Weissmahr tanulmányait, hiszen az általa képviselt filozófiának is ez a tétel az egyik alapköve. Így mintha gondolatainak és módszerének azonosságára bukkantunk volna, rámutatva ezzel, hogy mennyire letisztult, konzisztens gondolkodás is az övé. Maguk a tanulmányok is tehát, akár átfogóbb témáról íródtak (mint például A jelenkori metafizika feladatai és módszere), akár egy-egy részproblémát tárgyalnak (A világ oksági zártságának kérdése Russell antinómiájából és a Gödel-tételből kiindulva), kiegészítik egymást. Ahhoz az ontológiához kapcsolódnak, amit Weissmahr a hit és a különböző filozófiai tanítások (többek között Cusanus, a német idealizmus, a transzcendentális neotomizmus) által kialakított. A tudományos jellegű szövegek mellett igaz ez a könyv elején szereplő interjúkra és visszaemlékezésekre is, melyekben szintén ugyanezt a mélyen gyökerező, átgondolt és összefüggő eszmerendszert láthatjuk kibontakozni, némi könnyedséggel, érzelemmel és küldetéstudattal fűszerezve. Jól mutatják mindezt Weissmahrnak egy beszélgetésen elhangzott szavai: „bízom az ifjú emberekben. Az ifjúság mindig valamivel igényesebb, mint az idősebb generáció. Ezért is okoz örömet számomra a fiatal emberek tanítása és az, hogy feltárhatom számukra ezt a dimenziót” (58).

A weissmahri filozófia rendszernek tekinthető (bár az életmű nem teljesedhetett ki Weissmahr szándékai szerint: metafizikai trilógiájának csak első kötetét fejezhette be). Célja, hogy megalapozott állításokkal teremtsük meg a világról, az életről, a létről, a tudományokról való gondolkodás kiindulópontját. Ahhoz, hogy a valóságról beszélhessünk, végső soron az alapoknál kell kezdenünk, ez pedig a mindig is jelenlévő lét-kérdés. Ez a bázis Weissmahrnál – és a transzcendentális neotomizmus hagyományában is – olyasmi, ami minden tudásunk, kutatásunk hátterében már ott van, még ha nem is vesszük észre vagy nem is veszünk róla tudomást. Erre épül fel a többi filozófiai kérdés is; az ember viszonya a világgal, az isten-kérdésre adott válaszok.

A szabadság – a weissmahri metafizika egy központi fogalmaként – az ember mint „véges végtelen” önmegalapozását rejti magában. Ez annyit jelent, hogy az ember véges létező, ám lényegét tekintve nyitott a végtelen dimenzióra. Hiszen a véges mindig már feltételezi a végtelen létezését is (azaz amennyiben véges létezőkként tekintünk magunkra, ezzel együtt feltételezzük azt is, hogy létezik valami végtelen, amivel szemben mi végesek lehetünk). Az önmegalapozás pedig a végtelenség mozzanatát jelenti bennünk, olyan mozzanatot, amely túlvisz saját végességünkön, összeköt bennünket egy másik létsíkkal. Az embert azért nevezhetjük önmegalapozónak, mert szabadságunkban áll elutasítani a mindenkiben lehetőségként adott végtelenséget, ám ha igent mondunk rá, saját életünknek és a körülöttünk lévő világ létének alapjait és értelmét ragadhatjuk meg.  Ebből a sarkpontból kezdhetjük aztán el az etikai illetve vallási horizont és a metafizika speciális területeinek tárgyalását is.

Weissmahr gondolatait modernné és mai értelemmel is elfogadhatóvá teszi többek közt a metafizika lehetőségének és módszerének a vizsgálata. Hogy értelmes és igaz kijelentést tehessünk az „első filozófiában”, meg kell találnunk azt a módszert, azt a nyelvet, ami ezt lehetővé teszi: ehhez szolgál segítségül a retorzív érvelés, azaz a performatív ellentmondás vagy ellentmondások felmutatása. Retorzív érvelés esetén lényegében olyan állításokat keresünk, amelyek többek a fogalmi analízisnél, tehát bővítik ismereteinket, valamint értelmesen, ésszerűen nem tagadhatók – tagadásuk vagy tartalmilag, vagy a kimondás aktusa által ellentmondást hordoz. Ahhoz persze, hogy egy ilyen kijelentést igaznak fogadhassunk el, már abból a tényből kell kiindulnunk, hogy minden állítás „az igazság igényével fellépő emberi cselekedet” (65.), tehát megvan a lehetősége arra, hogy igaz legyen. Performatív ellentmondás esetén éppen az állítás téves voltára, tehát ellentétének igazára mutatunk rá. Ezeket állító formában nehezen ragadhatjuk meg akkor, ha éppen a metafizika tárgyköréről beszélünk, azaz nem csupán hétköznapi tényeket kívánunk feltárni, hanem az azok hátterében meghúzódó ismereteket. El kell fogadnunk ahhoz, hogy az első filozófiában értelmes kijelentéseket tudjunk tenni: „[…] van egy másik, csak a kifejezett megismerésünknek mintegy »árnyékában« meghúzódó, »bennefoglaltan« adott, csak »performatív módon« kifejezésre jutó és soha teljesen nem objektiválható ismeretmozzanat, melynek jelentősége […] abban áll, hogy mint ismeretünk másik pólusa megalapozza és szavatolja fogalmilag kifejezett ismeretünk valóságértékét” (77). Amivel itt szembesülünk, az a nyelvbe zártság problémája: ezt viszont át tudjuk hidalni a retorzív érvelés segítségével.

Lényeges továbbá a párbeszéd a természettudományokkal, mellyel a kötetben több cikk is foglalkozik, filozófiai és teológiai oldalról egyaránt. Ez a törekvés, úgy gondolom, alapvető jelentőségű. Ahogy maga Weissmahr is többször rámutat, ez a párbeszéd elengedhetetlen a metafizika és a vallási gondolkozás fejlődésének szempontjából is, elég, ha ezzel kapcsolatban az evolucionizmusra, valamint az általa eredményezett teológiai vitákra és megújulásra utalunk. Azért van erre szükség, mert felszámolja például a fundamentalizmust, azaz az olyan jellegű vallási gondolatokat, melyek valóban támadhatóak, hiszen nem tartanak lépést az emberi gondolkodás és tudományok fejlődésével. Ezenkívül a párbeszéd elősegíti a nyitottságot és a folytonos újragondolást, anélkül, hogy fel kellene adnunk alapvető meggyőződéseinket. Hiszen például a Weissmahr által képviselt metafizika is teljes mértékben összeegyeztethető a tudományok legújabb felfedezéseivel, már pusztán azért is, mert egy másik dimenzió, másik létsík áll a középpontjukban. Ezek egymástól nem teljesen elkülönítettek, csak a hozzájuk vezető gondolkodási mód más. Ahogy már Hegelnél is láthattuk, gondolkodásunk megváltoztatására vagy önálló „mozgására” van szükségünk ahhoz, hogy értelmesen és releváns módon beszélhessünk metafizikai problémákról. Ez a változtatás pedig átlépést jelent az értelmi gondolkodásból a dialektikus gondolkodás felé. A látszólag ellentmondó tények, a megfigyelhető kettősségek nem jelentenek problémát, ha kilépünk egy bizonyos, mondhatni egysíkú szemléletből, ami bizonyos területeken hasznos, ám más területeken már félrevezető lehet. A metafizika pedig ilyen, benne olyan átfogó kérdésekről beszélünk, amelyek megválaszolására mindig is igény volt és igény van, jelentőségük döntő minden ember számára: „A metafizikának ugyanis alapjában véve csak egy feladata van: fel kell tárnia a valóság, illetve az ember szellemi dimenzióját, tudatosítania kell az emberi ész abszolút horizontját” (121). A kritikák és támadások ellenére pedig, és erre a weissmahri filozófia nagyszerű példa, igenis léteznek erre potenciális utak. Weissmahr Béla minden olvasója számára azt közvetítheti, hogy nem szabad könnyelműen lemondani arról, ami alapvetően hozzánk tartozik: a végtelen felé való nyitottságunkról és saját méltóságunkról.

Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme. Metafizikai értekezések. Budapest, Akadémiai, 2012.

Ajánlott cikkeink:

Paár Tamás: Az angyalarccá vált Descartes (A Hiszem vagy tudom? című kötetről)