Képek

A festmények, az alkotó folyamat mostani állapotában főképpen a vízről szólnak. A vízről, amely leginkább mozgásával fejezi ki önmaga egyik jellegzetességét: mozog, ömlik, folyik, árad… Határok közt tartott vagy éppen szétterülő, kifolyik valahonnan, valamiből.

Nem véletlen talán, hogy miért éppen a víz elem kezdett vonzani ennyire.  Általánosságban mondhatjuk, hogy az élettelen, a tárgyiasult és így megmerevedett valaminek, például egy képnek (mind a vászon, mind az ábrázolt téma képe statikus, mozdulatlan) az élővé tétele. Persze minden (kétdimenziós) kép sík és egy szempontból tárgy is. Egyrészt tárgy abból a szempontból, hogy ábrázol valamit. De másrészt megelevenedik azáltal, hogy kapcsolódunk hozzá, hogy látjuk, értelmezzük, érezzük, viszonyulunk hozzá. Szerintem a képek ereje és jelentősége ebben áll.

S ezért a festményekben, amelyeken dolgozom,ez a folyamat érdekel. A mágia és a lélektani rész. Ahogy elkezdenek megszületni. Először szép lassan. Nálam így működik. Vagy rögtön felvillan, de inkább több nekifutásra alakul ki, születik meg. Sokszor átfestem ilyenkor őket. Ecsettel, spaklival. Van, mikor meg is fordul, vagy előfordul, hogy több (manipulált) fotó is készül róla és ezek jutatnak el a majdan kész képhez. Mind ötlet, mind egy lehetséges állomás, egy sugallat. Többször átalakul egy kép, mire megtalálja önmagát. Nincs rögzítettség, csak egy érzet. Ezért is van, hogy a képeim elég intuitíve alakulnak. Kérdésekkel indulnak és így találnak formát és témát.

A festésnél általában nagyon konkrétból indulok ki. (Képileg sokszor ezek fotók.) Próbálok egy érzést, egy valóságos állapotot, egy megélt lelkiállapotot formába önteni. Milyennek látnám? Milyen formát kapna? Milyen a színe?

S így született meg: a víz, a kocka, a tükör, a táj, a vér (képe)…

Ehhez kapcsolódik a másik nagy kérdésem: hogyan lehet a világban átélt dolgokat feloldani? Miként tűnnek át, miként szűnik meg a merevség, a bezártság, a lefixált, mozdulatlan helyzet? Számomra van egy lehetséges válasz: a meditáció szabad és megengedő, de éber tere, az álom feltűnő és elillanó képei, a festészet eszköze, hogy igazából bármivé átalakítható bármi… Bármi lehet a képen irracionális, lehet álomszerű, lehet valóságos és egyszerre nem az.

Így a képek, át- és átfestve, lassan egymásba olvadnak, összekuszálódnak a valóságban is látható formákkal. Már csak a képzelet alakítja őket. Így lesz egy fotóból kiinduló képből, amely egy poharat ábrázol, egy folyamatos vízáramot felfogó edény képe. Így válik egy akváriumból ide-oda áradó vízáttünéses kép. Egy folyamat képe: ahogy a víz mozog, ahogy a lélek vize mozog. Ahogy a víz szimbolizál valamit és egyszerre önmaga képe.

S van, mikor egy víz sosem látszhat olyannak a valóságban, mint a képeken. Mert nem az a természetes. Mert nem képes rá. De mégis: hiszen mozog, bármilyen irányba tud mozogni és bármerre mozoghatna. Hiszen a víz, formát vesz fel, azt a formát ölti magára, amelybe öntik. Megformál bármit. Képlékeny, elfutó, elillanó, de mégis összegyűjthető. Tömege van. Erő van benne. Tud pusztítani és életet is adni. Élet-erő. Más-más, ellentétes arca a létezésnek: élet, halál.

Ezért a víz.

S még a kockák, melyek sokszor a vizet tartják: keretek. Határok. De erről már esett szó: a bezártság, a határok feszegetése és áttörése...

És a tükröződés. Ez az a másik nagy vonzalmam. A tükörben látható képmás(unk). Önmagunk láthatóvá válása és elrejtőzése. Hiszen van olyan, aki azonos lenne a képmásával? Régi, szinte már közhelyes kérdés. De mégis fontos. Mert e miatt, ettől lehet mozogni, ettől lehet alakot változtatni. Hogy nem vagyunk azonosak, hanem képlékenyek vagyunk. Tudunk változni. A természetünk ez. És valójában semmi sem tud megállni, nem- elmúlni.

Összességében a képeimben átdolgozom a jelent, és vele együtt a múltat is. Mozgásra késztetem.

http://ujfalusieva.blogspot.com