A képmutatás győzelme

Az emberiséggel egyidős köpönyegforgatásról hogyan is lehetne elegánsabban beszélni, mint Molière eme – korában is botrányosnak számító – darabjával. Adva van a kontraszt érzékeltetéséhez itt minden: pompás barokk díszletek, maga a felújított színházi tér, s a középpontban a koldusruhás, mindent uraló Tartuffe, Köles Ferenc személyében.

Még a szórólapon is az ő ájtatos, imára kulcsolódó kezei láthatók, ruhaujjában egy eldugott kártyalappal. Az előadás viszont mindezt megkerüli. Tartuffe – igaz, továbbra is az előtérben marad – tevékeny mellékszereplővé, afféle katalizátorrá alakul az új rendezésben, főszereplővé pedig a félrevezetett Orgon belső harca, valamint egész családja vívódása válik. Lipics Zsolt alakítása a megtévesztett, és az ájtatos életről szóló hazugsághoz végsőkig ragaszkodó családfő alakjában magával ragad és nem ereszt, leleplezi énünk gyönge, útmutatásra, szabályokra vágyó részét. S itt nem csupán a képmutató betolakodóval szembeni harcról esik szó, hanem kinek-kinek önmaga rossz tulajdonságaival is szembe kell néznie (hiszen Tartuffe már jóval előttük észreveszi ezeket, s éppen erre épít). Ennek válik látványos metaforájává a második felvonásban az a jelenet, amikor Tartuffe már nem kényszerül alakoskodásra, hiszen meglelte a házigazdájára nézvést terhelő bizonyítékot (a leveleket) rejtő ládát. S ekkor merül föl a kérdés, hogy talán nem éppen ezt kereste-e már a kezdetektől fogva? Nem ebbe a mélyebb, rejtett rétegbe furakodott a kisebb hibákon keresztül?

Ezt a számító, rideg Tartuffe-öt, aki mindemellett tökéletes emberismerő is, alakítja a Jászai-díjas Köles Ferenc, olyan erőteljes játékkal, hogy már ez is, önmagában elvinné a hátán az előadást, s így, hogy a családot játszók is ”méltó ellenfelei”, kivételes összhang teremtődik meg, s e mellett kritikám se mehet el szótlanul.

Az előadásban talán az egyetlen zavaró pont lehet az erőltetettség kísértete, melyet két alkalommal lehetett tetten érni: a még kissé kiforratlan stílusú Vlasits Barbara által megformált, meglehetősen enervált Mariane alakjában, illetve Molière folyamatos beléptetésében. Az első megjelenésére a darab kezdetekor kerül sor, mikor is (feltételezhetően a barokk színházat illető magyarázatként) igazgatja a szereplőket, hogy a közönség is láthassa, mekkora a szakadék aközött, amit gondolnak, s aközött, amit tesznek vagy mondanak. Természetesen felmerül itt a kérdés, hogy miért is volt szükséges ugyanazt, amiről valójában az egész darabnak határozott, s ki is fejtett véleménye van, egy előjátékba belesűríteni?

Az utolsó felbukkanás a darab végére marad, amikor pedig egy hosszú monológban ítélet mondatik a hatalmasok és a nekik csaholó nép fölött. (A farkcsóválásra valóban sor kerül a színpadon: minden szereplő − rangra, nemre való tekintet nélkül − négykézlábra ereszkedik, s káprázatos ruháikban riszálják − már-már gátlástalanul − hátsó fertályukat.) Ezen vásári Molière-figura megformálása ki másnak is juthatott volna feladatul, mint az efféle szerepekben is otthonosan mozgó Széll Horváth Lajosnak.

A képmutatással megküzdő család fejét, Orgont Lipics Zsolt alakítja, feleségét, Elmirát pedig Stubendek Katalin kelti életre. Míg az előbbi kiválóan hozza a biztos megváltásba kétségbeesetten kapaszkodó, s ebben ellentmondást nem tűrő családfőt, utóbbi minden apró rezdülésében asszonyi, és minden tekintetben lázad: élni akar, vigadni, és nem az elmúlásra készülődni már fiatalságában is. A másik jelentős női szereplő Pernelle-né, Orgon anyja már az előadás kezdetén kellőképp ellenszenves, az élet minden örömét tűrni képtelen, s egyetlen helyes útként Tartuffe életmódját tartja követendőnek – a szintén Jászai-díjas Sólyom Katalin alakítása itt is felejthetetlen. Józsa Richárd pompás Damis, szertelen, makacs, kötekedő. Valér (Sándor Péter) és Mariane (Vlasits Barbara) olykor kissé vértelenek, bár ez megbocsátható annak tudatában, hogy még nem hivatásos színészek, csak egyetemi hallgatók. Cléante (szerepében Ottlik Ádám) kiegyensúlyozott és bölcs, sehol nem tudálékos, és nem is túl száraz. Ám az, aki nélkül az egész történet egy fabatkát sem érne, az Mariane komornája, Dorine, akinek szerepében Győrfi Anna szinte lubickol a színpadon. Energikus alakítást láthatunk, egy olyan lányt, aki valóban képes őszinteségével (szókimondásával) és rátermettségével rendet teremteni valamelyest a képmutatás okozta káoszban. Mikor Orgon és Pernelle-né még jócskán Tartuffe szent álarcának hatása alatt vannak, Dorine már észreveszi a leselkedő veszélyt, és okos tanácsokkal téríti észhez a veszekedő szerelmeseket. S mindezt Győrfi Annának el is hisszük. 

Külön dicséretet érdemelnek még a közreműködők (Götz Attila, Kállai Gergely, Bende István, Orosz János), akik Tartuffe csatlósaiként a háttérben saját kis ”műsort” adnak (különösen folytonos kémkedésükkel), élesítve ezzel is a képmutató világ kontrasztját. S maga a színpad is érzékletesen mutatja be azt a túldíszített, valódi érzéseket leplező világot, melyben a család harca zajlik: korinthoszi oszlopfők, festmények, tekergő minták a falakon, az előtérben egy elegáns szalon bútorai, s minden mögött leskelődő lyukak, rejtett ajtók. A szereplők térhasználata is másból sem áll, mint leskelődésből, az oszlopok mögött való kergetőzésből, asztal alatt bujkálásból. A ruhák is nehezek, tele hímzéssel, fodrokkal, csak Tartuffe, illetve az ő szolgái, s Dorine öltözete egyszerű, jelezvén, hogy valóban csak ők azok, akik igazán könnyen mozoghatnak ebben a világban, csak ők tehetik azt, amit akarnak. Még a színpad szélére kihelyezett vonósok is korhű öltözetben, rizsporos parókában játszanak, ám a zene nem képezi részét szoros értelemben véve a darabnak, csak korhű aláfestésül szolgál, minden egyes jelenetben egy nyugodt, szofisztikált modorban.

S hogy vajon miért is lehet érdekes napjainkban egy ilyen témájú mű? Nem állíthatja senki, hogy maga a képmutatás nem aktuális, ám a darab mondanivalója (legalábbis Méhes László rendezésében) nem ez, hanem az emberek tehetetlensége az álarcok, elfojtások okozta káosszal szemben. Molière szereplői egy saját maguk által életre hívott, és fent is tartott társadalmi rend kötelékeiben vergődnek, melynek törvényei szerint Mariane és Valér nem lehetnek egymáséi, s amelynek divatja szerint Elmira nem érezheti jól magát. A valódi fricska azonban a szerző részéről az, hogy kimondatja Cléante-tal, hogy ez a társadalmi rend már régen nem létezik. Hogy Orgont csak saját önfejűsége taszítja a rossz végzet felé, melyből már csak egy felsőbb hatalom bölcsessége (a király) mentheti ki.

Ám a rendező is tartogat egy fricskát: Molière köztudottan átírta darabját a botrányosra sikerült bemutató után, hogy a király dicsőségét hirdesse, s ennek tudatában Méhes László úgy alakította át a darab szerkezetét, hogy más se legyen, mint egyszerű bábjáték, látszólagos mondanivalóval, egészen addig, míg a bábjátékos (Molière) meg nem jelenik, s monológjával fel nem hívja a figyelmet a valódi bábjátékra, a hatalmasok uralmára.

Jean-Baptiste Poquelin Molière: Tartuffe
Fordította: Petri György
Pécsi Nemzeti Színház

Rendező: Méhes László

Szereplők:
Sólyom Katalin (Pernelle asszony, Orgon anyja ), Lipics Zsolt (Orgon, Elmira férje), Stubendek Katalin (Elmira, Orgon felesége), Józsa Richárd (Damis, Orgon fia), Vlasits Barbara (Mariane, Orgon lánya, Valér szerelmese), Sándor Péter (Valér, Mariane szerelmese), Ottlik Ádám (Cléante, Orgon sógora), Köles Ferenc (Tartuffe, szenteskedő), Győrfi Anna (Dorine, Mariane társalkodónője), Urbán Tibor (Lojális úr), Háber László (Rendőrhadnagy), Kállai Gergely (Flipote, Pernelle-né szolgája), Széll Horváth Lajos (Molière)

Bemutató időpontja: 2012. november 30.

video