A magán-, a magáért- és a más számára való Hegel

Michael Quante könyvét úgy hirdeti a hátsó borító szövege, hogy a német idealizmus klasszikus filozófiai kutatását az angolszász analitikus filozófia és a pragmatizmus hagyományával ötvöző műről van szó. A „Hegel-irodalomban kicsit is jártas olvasók”-nak illik ismernie Michael Quante ezen könyvét – legalábbis Weiss Jánosnak az Élet és Irodalomban megjelent recenziója szerint. A „kicsit jártasság” persze aligha lesz elegendő a könyv megértéséhez. A cselekvés hegeli koncepciója tényleg csak azoknak szól, akik vért, verejtéket és könnyeket bőséggel hajlandók áldozni a filozófia oltárán. Ahhoz ugyanis, hogy Quante alapvető mondanivalóját megértsük, szóba sem jöhet, hogy elég lenne Hegelt általában véve ismerni, sőt talán a Jogfilozófia egy előkészített példánya sem szolgáltat önmagában kellő segítséget: ha lehet, az olvasó tartsa kéznél mindjárt az egész hegeli életművet!

Ellensúlyozásként sietek leszögezni, hogy az elszánt olvasó valóban számos felismeréssel gazdagodhat, mind egyes hegeli állításoknak az életmű távolabbi részeivel felfedezhető kapcsolatait illetően, mind a hegeli akarat- és cselekvésfogalom – részleteiben is kibontott – lehetséges interpretációinak tekintetében. Némileg pedig mankóul szolgál a megértéshez, hogy Rózsa Erzsébet a kötethez utószóként csatolt tanulmánya röviden összefoglalja Quante fő téziseit, illetve a „Záró megjegyzések” című utolsó fejezetben maga Quante is igyekszik összegezni fejtegetésének a csapásirányát és távolabbi céljait.

Körülbelül húsz-harminc éve emlegetik az analitikus filozófia berkeiben, hogy múlóban a kiátkozás, amellyel még Bertrand Russell és Karl Popper sújtotta Hegelt: azóta számtalan analitikus szerző kapcsolta munkásságát valamilyen formában Hegelhez. Kezdetben az úgynevezett nem-metafizikai Hegel-olvastok domináltak (többek között Robert Pippin és Terry Pinkard voltak ennek a Hegel-reneszánsznak a zászlóvivői), amelyekre az volt a jellemző, hogy igyekeztek távolságot tartani bizonyos, az analitikus filozófia számára elfogadhatatlan mozzanatoktól – így például az ontológiai kategóriák önálló fejlődésétől, vagy a teleologikusnak tekintett természetfilozófiától. Ahogy telt-múlt az idő már egyre kevésbé volt kínos Hegel egyéb gondolatait is alapos és elfogulatlan értelmezés tárgyává tenni. Ugyanekkor Hegel társadalomfilozófiájáról is lekerült az a szégyenbélyeg, amely szerint a romantikus nacionalizmus szószólója és a kollektivizmus híve lenne, többek között Charles Taylor és Axel Honneth munkáinak köszönhetően, akik a kommunitárius érvelés megalapozásához merítettek Hegel munkásságából, és elsősorban a klasszikus liberális társadalomelmélet módszertani individualizmusa ellen szóló érvelésként interpretálták.

Michael Quante könyve  nem ezekhez a klasszikus Hegel re-interpretációkhoz kapcsolódik, ehelyett az analitikus cselekvéselméletet igyekszik Hegel jogfilozófiájának értelmezéséhez felhasználni, elsősorban is azt a Donald Davidsontól származó gondolatot, miszerint cselekvésnek az az esemény számít, amely leírható a cselekvő bizonyos szándékaira hivatkozva. Hegel e felfogás megelőlegezőjeként lép fel, Quante olvasatában, amely főleg a Jogfilozófia alapvonalainak a szubjektív akaratról szóló paragrafusaira támaszkodik (105-114.§).

Hegel szövegében rendkívül nehezen szétválaszthatóan fonódik össze a szabad akarat problémájának megoldása és a mai értelemben vett cselekvéselmélet, sőt mi több, alapvető etikai megfontolások és egy társadalom-, illetve politikafilozófia. Quante deklaráltan a cselekvéselméleti aspektusra építi az értelmezést, leválasztva azt a többiről, és a cselekvés (hegeliánus) fogalmának szükséges és elégséges feltételeit próbálja meg Hegel mondataiból rekonstruálni.

A könyv két nagy részre oszlik. Az A gondolatmenet Hegel akaratról szóló passzusainak értelmezésében bomlik ki, vezérgondolata pedig abból a hegeli bon mot-ból eredeztethető, mely szerint „nem szabad azt képzelni, hogy az ember egyfelől gondolkodó, másfelől akaró lény, s hogy egyik zsebében van a gondolkodás, a másikban az akarás.”¹ A gondolkodás és akarat összefonódásának aspektusai képezik Quante érdeklődésének fő tárgyát. Csakis akkor beszélhetünk cselekvésről, ha a cselekvőnek volt valamiféle elképzelése arról, hogy milyen állapotot szeretne megvalósulni látni. Ám ez az elképzelés kizárólag az ő szubjektív perspektívájából adódik a számára, és ahhoz hogy általános érvényre tegyen szert, szükséges a többi szubjektum állandó újraértelmezése is.

Hogy lássunk egy példát az analitikus filozófiával szövődő kapcsolatra: Quante szerint Hegel azon állítása, mely szerint egy cselekvés mozgatórugójaként tekintett gondolat mindig sajátosan szubjektív, rokonítható Héctor-Neri Castañeda és John Perry ún. lényegi indexikusokról szóló elméletével, amely szerint az olyan szavainkhoz, mint az „én”, a „most” vagy az „itt” hozzátartozik egy sajátos, a szubjektumra utaló jelentésmozzanat, amelyet – amennyiben meg akarjuk őrizni a gondolatok cselekvésekhez fűződő viszonyát – nem lehet objektívvá tenni. Például az „Én írok egy Michael Quante könyvéről szóló cikket” nem fejezheti ki ugyanazt a gondolatot, mint az „S. D. ír egy Michael Quante könyvéről szóló cikket”, mivel akár az is előfordulhat, hogy nem emlékszem arra, hogy én vagyok S. D.²

A cselekvés további szükséges kritériumát alkotja, hogy a hozzá kapcsolódó gondolatainknak, szándékainknak általánosíthatóknak kell lenniük (91. skk.), illetve végül tárgyiasulniuk kell azáltal, hogy cselekvők egy közösségében valamilyen formában interszubjektív létezésre tesznek szert.

Quante Hegel cselekvésfogalmának rekonstruálása után kitér arra az analitikus cselekvéselméletben központinak számító kérdésre, hogy tekinthetők-e az indokok egyúttal okoknak is, amelyre a választ Hegel elmefilozófiai gondolatainak interpretálásával adja meg: Hegel szerinte úgy véli, hogy a mentális jelenségek csak a fizikaiaktól eltérő fogalmi készlettel írhatók le, amelyek egymásra nem visszavezethetők és ekképpen nem beszélhetünk közöttük fennálló oksági kapcsolatokról.

Quante egészen elképesztő hozzáértést tételez fel az olvasóról mind az analitikus filozófia, mind a Hegel-kutatás területén. Hogy érezzük micsoda követelménnyel állunk szemben, azt a példát szeretném megemlíteni, hogy a fordítónak, aki kétségkívül a hegeli filozófia szakértője, és heroikus munkát végzett e nem éppen egyszerű szöveg lefordításával, úgy tűnik, éppen az analitikus filozófia fogalmaival gyűlt meg a baja. Több helyen olyan kifejezéseket, amelyeknek immár bevett magyar megfelelőik vannak, saját neologizmusaival old meg (pl. a bejáratott „anomáliás monizmus” helyett „rendellenes monizmus”, „példány” helyett „tóken” szerepel; 214.), illetve hibásan magyaráz meg bizonyos fogalmakat (az extenzionalitás magyarázatánál „tárgyak kiterjedésé”-ről beszél, holott fogalmak terjedelmét kellene írnia; 243.).

Ez utóbbi példa talán alátámasztja kesergéseim jogosságát: alig akad olyan olvasója Quanténak, aki a hegeli filozófiában is szakavatott, és emellett az analitikus filozófiában is kényelmes otthonossággal mozog. Kár, hiszen Quante munkássága – aminek A cselekvés hegeli koncepciója egy emblematikus darabja – csakugyan korszakos jelentőségű abban, hogy a hegeli filozófiát az analitikus filozófia modern fogalmi eszközeivel térképezze fel. Volna tehát erős indok, hogy fáradjunk a megértésével.

Michael Quante: A cselekvés hegeli koncepciója. L'Harmattan – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2011. Fordította: Drimál István.