A balgaság örömhíre

Varga Mátyás 1963-ban született Zalaegerszegen. Bencés szerzetes Pannonhalmán, és mellette költőként is működik. Eddig négy, kifejezésmódjában, poétikájában merőben különböző kötete jelent meg: Barlangrajz (1995), a leghosszabb út (2006), hallásgyakorlatok (2009), és a jelen írás témáját szolgáltató parsifal, parsifal (2011). A verseskötetek mellet jelent meg esszékötete is, a Nyitott rítusok (2008), melynek egyik legfontosabb témája, hogy a vallásosság milyen módokon van jelen modern társadalmunkban, hol és mennyiben számottevő a (keresztény) vallás a mindennapi életben és a művészetben.

A Varga Mátyással folytatott beszélgetések és interjúk sokaságában természetesen rendszeres a költőiség és a szerzetesség viszonyára rákérdező rész, hiszen ez a két dolog látszólag merőben ellent mond egymásnak.¹ A most tárgyalt kötet kapcsán ez a kérdésfelvetés is lehet egyfajta olvasási kulcs, a Parsifal-történet maga is kötődik valamilyen módon a kereszténység motívumaihoz, hiszen a „Szent Grál” körül folynak az események, de ez mégiscsak egy apokrif történet, és erősebben kötődik a német mondakincshez. Termékenyebbnek bizonyulhat a kötet számunkra, ha előzetesen elmerülünk a test kérdésében.² Mit jelent az ember számára a test érzéki és metafizikai oldala, és mit jelent ez nekem, az olvasónak is személyesen? Hogyan határozza meg és határolja be létünket a testünk, milyen módon válik a testünk eredendő balgaságunkká? A kötet olvasható a szerzetes-költő beszédeként is, aki saját élményeit viszi bele a szövegbe, de a versek üres, elhallgatott részeinek saját olvasói aktivitásunk által való feltöltésével válhat a kötet a bizonytalanság, a folytonos kutatás, az emberi balgaság eredeti élményévé. „parsifal, parsifal” – szólítjuk, keressük őt, és Parsifal bolyong a rengetegben, mint Dante, s nem leli az igaz utat. Vagy éppen fejcsóválva, elnéző mosollyal mondjuk magunk elé (magunknak), hogy „parsifal, parsifal” (így, kisbetűvel, alázatosan), mert ő sem más, csak egy balga, és nem képes felnőni küldetéséhez, hiszen azt sem tudja igazán felfogni, hogy mi az. A Parsifalról szóló történet ősi mítosz a tudatlan és tiszta paradicsomi együgyűségről, a csábításról, a bűnbeesésről, a sérülésekről, a testi és lelki fájdalomról, kudarcokról, elveszettségről, magányról, emlékezésről, és annak lehetetlenségéről, azaz teremtmény voltunkról, határolt testi valónk, ember voltunk gyarlóságáról. Mítosz, tehát a mindenkori emberről szól, a benne felvonuló alakok mindegyike én is vagyok, velem történik minden sérülés, fájdalom, és magamat szólítgatom, hogy „parsifal, parsifal”, mert én bolyongok, és én vagyok az a balga is, aki még azt sem tudja, hogy mi a voltaképpeni dolga ebben a berendezett rengetegben, és én vagyok az, aki fejcsóválva mondja magának, hogy „parsifal, parsifal”, mert mindent, amibe belekezdek, csak félig tudok véghezvinni, csak olyan, mintha befejeztem volna, és amint befejeztem, rögtön el is felejtem. „Du bist doch eben nur ein Tor!” (Te sem vagy más csak egy balga), olvassuk a kötet prológusának mottójában (az egész kötet mottójában), és ez a balgaság itt nem egy ember gyöngesége, hanem az eredendő, örök balgaság, ami az Ember sajátja.

Igaz, a kötet nem parafrázis, nem követi lépten-nyomon Wagner Parsifaljának történetét, csak beállítottságában, motívumaiban, az ember világbavetettségének drámaiságában utal mélységeire, folytonosan kitekint rá.³ Mégis berakom az opera Prelude-jét, meghallgatni azt a balsejtelmű és drámai témát, amelynek a variációiban ott a vágyakozás, a bizonytalanság, a nosztalgia, a fájdalom és a magány, hogy talán ez kinyitja a versek jobb befogadásához a megfelelő ajtókat, és így a zene és a szöveg egymás viszonyában erősebb jelenlétre tesz szert.  Ezek a versek nem törnek be egyből ajtókat, nem illetlenkednek az ember agyába, mereven és hűvösen állnak előttünk, és az olvasónak kell ahhoz elég bátornak lennie, hogy belopózzon egy-egy költemény hideglelős szertartásába, ott megélje a fájdalmat, merjen bolyongani a kimondatlan és bizonytalan életszituációk homályos, emlékképszerű villanásai között, vállalva azt, hogy egészében semmit sem ért meg. Nem azért, mert az olvasó nem kompetens, hanem mert maguk a versek sem fedik fel magukat, maguk is csak balgán tapogatóznak, bolyonganak, nem képesek másra, csak arra, hogy mikrokozmoszokat nyissanak meg pillanatnyi helyszíneken, mint a fürdőszoba vagy a kórház, melyek a kötetben a magány, a testi-lelki egyedüllét és szenvedés helyszíneiként működnek.

Kellenek a kapaszkodók, amelyek hordozzák az emlékeket: a szavak, és keressük a megfelelő szavakat. És itt nem szabad bőbeszédűnek lenni, hiszen a szavak is hűtlenek, csak bolyongunk a lehetséges megfogalmazások között. A versek nyelvi játékai segítenek, hogy könnyebben belopózhassunk a nyelvbe, hogy elmerülhessünk egy-egy szóban, amikor például az „át- / lopóztál” (esküvői fénykép) szót kettévágja a költő és második felét új sorba írja, mintha maga a szó is átlopózna a másik sorba észrevétlenül, vagy ugyanígy a „lé- / pünk át” (napéj), ahol a szó szintén átlép a következő sorba. Vagy maga az a tény, hogy az egész kötet kisbetűvel van írva. A kötet világa nem bírja el a nagy- és kisbetűk rendezettségét és hierarchiáját, itt minden egyenértékű, alázatos és balga. Nincs rend, a felvillanó emlékek között sincs feltétlen egymásrakövetkezés, nincs okozatiság, az egész kötet egyfajta mitikus időtlenség bizonytalanságában lebeg, mindig csak egy pillanat rémül fel, furcsa, oktalan asszociációkkal. A versekben felbukkanó szélsőséges helyzetek fájdalmai és szenvedései között magát feltaláló én próbál a nyelv segítségével rendet teremteni, ami mindig csak pillanatokra sikerülhet, és az olvasó ennek az énnek a feltöltésével tapogathatja ki az emberi lét fizikai és lelki határait.

Ebben a lírai világban kiemelt jelentőséggel bír a test és ezen keresztül persze minden érzéki valóság: fájdalom, érintések, sebek, szexualitás, hiszen az ingatag és megfoghatatlan szellemi létünk megragadhatatlansága mellett anyagi valónk segít az emlékezésben, legfőképpen sebei által. És itt ez nem csak, vagy főleg nem átvitt értelemben értendő, hanem a fizikai test konkrét hegeire és fájdalmára kell gondolni, ahogyan Amfortas vaksága – aki „nem is látta a sebet soha” (amfortas) – is konkrétan értendő, azaz testi sérülésként, fogyatékosságként. A gyermekkorból felrémlő lábtörés intenzív élménye is arra tanít, hogy az emlékeket leginkább az anyagihoz, az objektív matériához való kötődésükben tudjuk tárolni, mint akár a saját testünk, egy régi fénykép, vagy akár maguk a szavak mint anyagi létezők, és így ez a líra megmarad a reális térben, nem ragadtatja el magát ideális síkokra, hanem az ittlétet próbálja megragadni az anyagon keresztül. Az anyagba való vetettségünk az, ami összeköt minket, a testi szenvedés az, ami testvérekké tesz mindannyiunkat, mert vállalnunk kell balgaságunkat, gyarlóságunkat, testi gyengeségünket (az áteredő bűnt), hiszen „ahhoz, hogy felállj a / pocsolyából, a hasadról / a hátadra kell majd fordul- / nod (vagy legalább oldalra), / ami szükségképpen azt / jelenti, hogy a válladon / lévő iskolatáska is meg- / merül majd a sűrű, / agyagos kátyúban.” – mert együtt éljük át anyaghoz kötött szellemi létünk félállapotának tragikomédiáját.

A test tudatosításával értjük meg voltaképpeni teremtmény voltunkat, azaz eredendő balgaságunkat, egzisztenciális magányunkat, ahogyan beszélünk a „te”-hez, de sokszor meg sem tudjuk határozni, hogy ki az. A versek is többnyire egy második személyhez szólnak, de legtöbbször eldönthetetlen, hogy ez egy szerelem vagy Isten vagy saját magunk vagyunk, nyilván azért, mert itt nem a másik a fontos, hanem a „te” viszonyának problematikussága, hogy akármennyire hozzászokunk valakihez, testünk által mégis kívül maradunk rajta, végül csak magunkban vagyunk, sőt, talán még magunkon kívül is, ha „te”-ként beszélünk önmagunkkal.

Ugyanakkor ez az állapot nem feltétlenül tragikus, hiszen ez az élmény egyetemes, a versekben az ember szól, melynek üres helyét a mindenkori olvasó tölti be. Persze nincs pozitív végkifejlet, nem is lehet úgy, mint a mítoszban. Mert ez az állapot se nem jó, se nem rossz. Ez a küzdelem, a bolyongás, a folytonos építés és a felejtés létünk alapja, és hogy ebben a küzdésben testvérek vagyunk, nyújt vigaszt és belenyugvást. Hogy az ember nem marad dologtalanul soha.

Varga Mátyás: parsifal, parsifal. Budapest, Magvető, 2011.

¹ Erről a kérdésről maga a szerzetes-költő is kifejti nézeteit egy beszélgetésében: Nyitott mondatok, In.: 2000, 24. évfolyam 9. szám, 2012, szeptember, 3-10.

² A test kérdése Varga Mátyás gondolkodásában egyébként is kiemelt jelentőségű. Szabó Marcell „Az igévé lett test” című cikkében részletes elemzését találjuk a parsifal, parsifal kötetben felmerülő test-utalásoknak. (Lásd: Szabó Marcell, Az igévé lett test, In.: Holmi, XXIV. évfolyam 12. szám, 2012. december, 1535-1539.)

³ Ahogyan ezt Szénási Zoltán bőségesen kifejti A beszéd megváltozott akusztikája című cikkében.