Szövegreferencia és időbeliség

Giotto Keresztrefeszítés c. képén (Scrovegni-kápolna, 1303-1305)

Giotto Aréna-kápolnában található Keresztrefeszítés c. freskója amellett, hogy része a Mária és Jézus életét bemutató képi elbeszéléssorozatnak, maga is egy mikro-elbeszélés, amennyiben a keresztrefeszítés időben egymás után lefolyó eseményeit sűríti önmagába.

Giotto Aréna-kápolnában található Keresztrefeszítés c. freskója amellett, hogy része a Mária és Jézus életét bemutató képi elbeszéléssorozatnak, maga is egy mikro-elbeszélés, amennyiben a keresztrefeszítés időben egymás után lefolyó eseményeit sűríti önmagába.

A képek narratív jellege az utóbbi évtizedekben sokat foglalkoztatta a művészettörténészeket és az elbeszélés-kutatást. E rövid esszé bevezetőjében elég, ha Gottfried Boehmre utalunk, aki egyik tanulmányában a képek leírhatóságának problémájával foglalkozott. Elismerve a kép nyelvhez viszonyított másságát és a nyelv korlátait e másság megközelítésében, Boehm mégis az elmondhatón túli, az ikonográfiai tartalmat meghaladó, sajátosan képi minőségek leírására sarkall. Az ekphrasziszok „akkor optimálisak, ha lehetővé teszik, hogy többet lássunk” a képen, mint előtte, ha egyszersmind új tapasztalatot nyújtva teszik jelenvalóvá számunkra a képet. Az ekphraszisznak a megismerés szolgálatában kell állnia, mely mindig azt jelenti: „többet megismerni, mást és másként megismerni”.[1]

Ezt az alapelvet követve fejlesztette ki Max Imdahl az ikonika módszerét, amely a Panofsky-féle ikonográfiai és ikonológiai megközelítést meghaladva a képek olyan tartalmainak a megragadását is lehetővé teszi, amelyek az elmondhatóság határán túl helyezkednek el. Imdahl Giotto Aréna-freskóit elemezve[2] nem mellőzi az ikonográfiai és ikonológiai leírást sem, azonban a képi elbeszélés nyelvtől idegen sajátosságaira is fényt vet, mintegy megmutatva ezzel, miként tudja a kép a maga eszközeivel ábrázolni a bibliai történetet.

 Elemzésemben Imdahl módszerét fogom követni, feltérképezve elsőként a Giotto-mű szövegi előzményeit, majd a szerkezetelemzésben elsősorban arra a kérdésre fókuszálva, miként tud ábrázolni a kép egy az időben egymást követő események által alkotott narratívát.

Szövegreferencia

Giotto freskóján – ahogy a téma legtöbb ábrázolásán – Krisztus a kép közepén helyezkedik el a keresztre szögezve, kicsivel a körülötte csoportosuló tömeg fölé magasodva. Szeme lehunyva, feje mellére csuklik, térdei enyhén behajlanak. Egymáson nyugvó lábait egyetlen szög veri át, testét ágyékkötő fedi. A kereszt alatt, Jézusnak jobbkéz felőli oldalán állnak hozzátartozói: Szűz Máriát az ájulás pillanatában látjuk, amint János (Jézus kedvenc tanítványa) és – vélhetően – Mária nővére támogatják; Mária Magdolna a kereszt tövében térdel, Jézus lábát simogatja. A kép jobb oldalán (Jézus bal keze felől) a Krisztus ruháján osztozó katonákat látjuk, egyikőjük lefogja társát, kinek kés van a kezében, nehogy felszabdalja a köpenyt – bizonyára most döntik el, hogy sorsot vetnek rá, kié legyen. A közvetlenül mögöttük álló sisakos katona, miközben őket figyeli, kezével Jézus felé nyúl; karjának takarásában egy Krisztust mély együttérzéssel figyelő alakot látunk, kezében hosszú pálcával – talán éppen ő nyújtotta fel neki az ecetes lébe mártott szivacsot, hogy igyon. A megfeszített Jézus körül angyalok repkednek, mindnyájan a fájdalom és a megdöbbenés különféle testi megnyilvánulásait kifejezve: közülük hárman a Krisztus kezeiből és oldalából kiömlő vért és vizet fogják fel apró edényeikben.

Az evangéliumok igen röviden nyilatkoznak a keresztrefeszítés körülményeiről. A szinoptikusok szerint Mária, János, Magdolna és a többi asszony a kereszttől távolabb helyezkedtek el (Mt 27:55-56; Mk 15:40-41; Lk 23:49), János evangéliuma azonban a kereszt mellett állva írja le őket (Jn 19:25), ahogyan Giotto képén is megjelennek. Mind a négy evangélista beszámol arról, hogy a katonák, akik Jézust felszögelték a keresztre, miként osztották el egymás között a Megváltó ruháit  (Mt 27:35, Mk 15:24, Lk 23:34, Jn 19:23-24). János a közöttük folyó párbeszédet is feleleveníti, akárcsak Giotto freskója. Ugyancsak Jánosnál találjuk, hogy a katonák eltörték a Jézus mellett megfeszített két lator lábszárcsontját, hogy hamarabb kiszenvedjenek, Krisztussal azonban, mivel már kilehelte addigra a lelkét, nem tették meg ugyanezt, hanem helyette egyikük lándzsával átszúrta az oldalát (Jn 19:34). Giotto csak e jelenet következményét ábrázolja, a Jézus testéből kiömlő vért és vizet, melyet a kereszt mellett repülő angyalok egyike gyűjt edénybe.

A hagyomány szerint Longinusnak hívták azt a katonát, aki Jézus testébe szúrta lándzsáját. Mint Voragine írja a Legenda Aureaban[3], Longinus a keresztrefeszítéskor történtek hatására, vagy mert a Krisztus testéből kiömlő vérnek köszönhetően visszanyerte látását, a katonáskodással felhagyva szerzetesi életet kezdett és sokakat megtérített. Giotto freskóján a képmező jobb oldalán áll, egy mellette álló aggastyán felé fordul, miközben jobb kezével a kereszten függő Jézus felé nyúl.

A Krisztus halálakor bekövetkezett földrengésről és a sírok megnyílásáról Máté evangéliuma ír – ezek nyomait Giotto ábrázolásán a kereszt tövében fedezhetjük fel.

Max Imdahl Giotto Aréna-freskóiról szóló könyvében Pszeudo-Bonaventura Meditationes vitae Christi c. könyvét jelöli meg a festő alkotásainak legfontosabb szöveges párhuzamaként, több elemzésében is utalva a műre.[4] A Meditációk egyébként ismeretlen, ferences szerzője részletesen ecseteli a keresztre feszítés körülményeit (a 78-80. fejezetekben), leírása több szempontból is párhuzamba állítható Giotto képével.

Akárcsak a freskón, Pszeudo-Bonaventura szövegében is egyetlen szöggel rögzítették Jézus lábait a kereszthez, és ahogy Giotto alkotásán, úgy a ferences szerzetes leírásában is elájul Szűz Mária. Pszeudo-Bonaventura drámaian festi le Krisztus és a vele együttérzők fájdalmait. Többször is utal rá, hogy Mária mennyire együtt szenvedett fiával. Amikor a katonák visszajöttek, hogy a latrokéhoz hasonlóan Jézus lábszárcsontját is eltörjék, Mária sírva könyörgött nekik, hogy ne tegyék. Longinus ennek ellenére szúrta bele lándzsáját Krisztus oldalába, mire Mária félholtan ájult bele Magdolna karjaiba.[5] Az ájulást Giotto is ábrázolja, azonban Máriát János és – vélhetően – a nővére támogatják, míg Magdolna a kereszt előtt térdel.

Mária Magdolna e jelentőségteljes gesztusáról sem Pszeudo-Bonaventura, sem Voragine nem írnak. Úgy tűnik, Giotto Magdolna megtérésének jelenetét idézi fel. Mikor Magdolna fülébe jutott, hogy Jézus a farizeusnál vendégeskedik, ő is elment a farizeus házába, s az ajtón belépve megállt hátul, Jézus lábainál, sírva fakadt, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta alábait, és megkente a kenettel.”(Lk 7:38). Krisztus minden bűnét megbocsátotta neki, s az asszony ettől kezdve szent életet élt. Giotto e jelenettel a közös emlékeket felidézve ábrázolja a Jézus hozzátartozóinak és tanítványainak gyászát.

A katonák kegyetlensége első látásra nem jelenik meg olyan hangsúlyosan a képen, mint pl. Cimabue-nak két évtizeddel korábbra datált freskóján (Assisi, Szent Ferenc alsó Bazilika, 1280), amelyen dárdák szegeződnek Jézus teste felé. Azonban ha szemügyre vesszük a köpenyt, amely ernyedtségével félreérthetetlenül Krisztus (és Mária) élettelen testére utal, valamint azt, ahogy a katonák érzéketlenül markolják a kezükben, miközben egyikük kést emel feléje – mindez felidézheti a Pszeudo-Bonaventura szövegében foglaltakat. Az eddig elmondottakból világossá válik, hogy Giotto Keresztrefeszítése a ferences szellemiséget tükrözi.

Kompozíció és időbeliség

A fentebb felsorolt események Giotto freskóján egyetlen pillanatba sűrítve jelennek meg. Imdahl több elemzésében is rávilágít arra, hogyan válnak a Scrovegni-kápolna művei az idő és a pillanat szintéziseivé. A Bevonulás Jeruzsálembe c. képen Jézus és a mögötte vonuló alak hasonló testhelyzetben jelennek meg, ezáltal úgy tűnik, mintha a város kapuja felé haladó mozgásnak két különböző, egymást követő pillanatát testesítenék meg. Ezt az iterációs szerkezetet Imdahl több Giotto-képen is felfedezi.[6] A Lázár feltámasztásán pedig a perspektivikus térábrázolás által jelenik meg az időbeliség. A bátyjuk feltámasztásáért fohászkodó Magdolna és Márta a képtér közelebbi előterén helyezkednek el, mint a csodatevő Krisztus és Lázár, így könyörgésük időben korábbi volta a perspektivikus projekció által jelenik meg a képen.[7]

A Keresztrefeszítés c. freskón Giotto a fent említett két eszköz közül egyiket sem alkalmazza az időbeliség ábrázolására. Iterációs szerkezetet legfeljebb a Jézus körül szálldosó angyalok alkothatnak egymással, ők azonban nem képezik részét a bibliai történetnek. A térbeliséget pedig nagyon finoman érzékelteti a kép. Az alakok egy szűk térben helyezkednek el, egymással csaknem egyvonalban, hiányzik az előtérnek és a háttérnek az a markáns elkülönülése, amely a Lázár feltámasztásán olyan fontos szerepet játszott a különböző időpillanatban lezajlott cselekmények megkülönböztetésében. Az általunk vizsgált képen az időbeliség elsősorban az alakok egymáshoz való viszonya, Imdahl szavaival a szcenikus koreográfia révén fejeződik ki.

Az alakok Krisztus keresztje alatt két, körül-belül egyforma nagyságú, téglalap alakú tömbben helyezkednek el jobb és baloldalt. A baloldali csoportosulást Mária Magdolna a kereszt felé hajló testtartása teszi szabálytalanná. A két csoport mégis határozottan elkülönül egymástól.

Mindkét csoport vonatkozásban van a keresztre feszített Jézussal. A képmező jobb oldalán, a köpeny sorsáról vitatkozó katonák mögött álló százados (Longinus) kezével a kereszt felé nyúl; karja félig eltakarja azt az alakot, aki Jézus alakjára tekint fel. A Megváltó lekonyuló feje bizonyos mértékben elhajlik a keresztfa függőleges egyenesétől. Ha az elhajlás szögében egy egyenest húzunk Jézus fejétől a kép alsó részéig, a vonal a Krisztusra tekintő alak arcát és a köpenyt is érinteni fogja. Ugyanilyen egyenest húzhatunk Jézus fejétől a kereszt bal oldalán álló csoporthoz is, mivel Jézus arca éppen Mária alakja felé fordul.

Krisztus alakja tehát nemcsak a kompozícióban elfoglalt hangsúlyos helye által válik központivá, hanem a kép szcenikus koreográfiáját megszervező funkciója által is. A Megváltóra irányuló tekintet, valamint Anyja felé hajló arcának – átvitt értelemben vett – „tekintete” hozza egymással kapcsolatba a képmezőn elkülönülő csoportokat, és egyszersmind rámutatnak a képnek arra a két hangsúlyos pontjára, melyek Jézus szenvedésének kifejezői. Mind a köpeny – mint már fentebb utaltunk rá –, mind az ájultan összeeső Mária Krisztus kereszten függő testére utalnak – nemcsak azáltal, hogy az élettelenség benyomását teszik. A köpeny felső szélének ívét ha meghosszabbítjuk mindkét irányba az azt fogó katonák karjai mentén, egy olyan görbét kapunk, amilyet a Máriát tartó alakok karjai is kirajzolnak. Ugyanilyen görbét írnak le Krisztus szétfeszített karjai is a kereszten, és a köréje repülő angyalokat összekötve szintén ezt a formát kapjuk.

E görbe ismétlődése vonatkozásba hozza a képen szereplő csoportokat és az angyalok seregét nemcsak Jézussal, hanem egymással is, s így egyszerre utal a kereszthalál egyetemességére, vagy időbeni (és térbeli) ismétlődésére. Ha a tekintetek által megrajzolt egyeneseket szemmel végigkövetjük a köpenytől Krisztuson át Máriáig, a freskón ábrázolt jeleneteket (a köpeny fölötti osztozkodás, Jézus kiszenvedése, Mária ájulása) éppen időrendben szemlélhetjük.

Az időbeliségnek eltérő voltát fejezi ki Mária Magdolna testtartása és Longinus mozdulata. Magdolna – mint már írtuk – a kereszthez közel hajolva, megkönnyezve, majd hajával letörölve a Megváltó lábait egy időben jóval távolabbi eseményt, saját megtérésének epizódját idézi fel. Longinus pedig, egyszerre fordulva a katonákhoz és nyújtva kezét Jézus felé, mintegy a megtérés pillanatában jelenik meg: társai között látjuk még, de kézmozdulata és a feje körül megjelenő dicsfény már a szentek közé emeli, megelőlegezve a keresztrefeszítés utáni tetteit. E két alak pillanatnyi elhelyezkedése a múltat és a jövőt sűríti magába, s ezzel a megváltás egyetemességét múlt és jövő beteljesedésévé emelik.

Giotto Keresztrefeszítésének elemzésével talán sikerült körvonalazni, hogyan jeleníti meg a kép a maga módján az elbeszélt történetet. Az idő folyamatosságának kifejezése pillanatba sűrítve: röviden így foglalhatjuk össze a kép narrációs stratégiáját. E narráció eszköze – mint Imdahl megállapítja – a perspektivikus projekció (mely többek között a fent említett Lázár feltámasztása képen játszik fontos szerepet) és a szcenikus koreográfia (amelynek Giotto minden képén, különösen az általunk elemzett Keresztrefeszítésen van szerepe) által körvonalazódó síkmértani kompozíció, melyek vonalai az egész mű alapját alkotják.

[1]    Boehm, Gottfried, A képleírás, ford. Rózsahegyi Edit = Narratívák 1.: Képleírás és képi elbeszélés, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 1998, 36.

[2]    Imdahl, Max, Giotto: Arénafreskók; ikonográfia – ikonológia – ikonika, ford. Kerekes Amália, Bp., Kijárat, 2003.

[3]    Voragine, Jacobus de, Legenda Aurea, ford. Bárczi Ildikó et. al., [Bp.], Helikon, 1990, 89.

[4]    Imdahl, Max, I. m., 12, 49-50, 58, 68. Jelen tanulmányban a Meditációk francia fordítására hivatkozom. Bonaventure, Saint, Méditations sur la vie de Jésus-Christ = B. S., Oeuvres Spirituelles de S. Bonaventure, ford. Berthaumier Abbé, I., Párizs, Louis Vives, 1854.

[5]    „En effet, l'un d'entre eux, nommé Longin, alors impie et orgueilleux , mais dans la suite chrétien, martyr et saint, Longin, méprisant leurs prières et leurs supplications, et agitant de loin sa lance, ouvrit, par une blessure énorme, le côté droit du Seigneur Jésus, et il en sortit du sang et de l'eau. Alors Marie tomba demi-morte dans les bras de Madeleine”. Uo., 442-443.

[6]    Imdahl, Max, I. m., 57-58.

[7]    Uo., 63.

Facebook-hozzászólások