Kétségtelen kanonizáció

Ha az olvasó veszi a fáradságot, és végigolvassa a rendkívül sok adatot tartalmazó és más értelemben is sokatmondó fülszöveget, megtudja, hogy Turczi István amellett, hogy költő és szerkesztő, illetve regények és hangjátékok szerzője, jelentős fordító is; megtudja, hogy a „Magyar Pen Club alelnöke; a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának vezetője, a brüsszeli Európai Írók Tanácsa vezetőségi tagja, egyben a hazai írószervezetek képviselője, a Költők Világkongresszusa 3. alelnöke” – megtudja, hogy Turczi Istvánt be kell mutatni. Mert a kötet végén szereplő, az eddigi recepcióból ízelítőt nyújtó bibliográfia a maga jól csengő neveivel meggyőzőnek látszik ugyan, de nem fedheti el azt a tényt, hogy a recepcióban meglehetősen alulreprezentált szerzőről van szó, akire jelentősebb figyelmet a szakma – néhány mérvadó hozzászólástól eltekintve – csak 2007-es Áthalások című verseskönyve után fordított (ahogy azt egyébként az említett versgyűjteménnyel foglalkozó szövegek kezdőfejezetbe szerkesztésével a szóban forgó könyv is hangsúlyozni igyekszik).

A Ráció Kiadó igényes kiállítású kötete részben e szembetűnő hiányt pótolja, részben pedig illeszkedik a mára megnövekedett számú, időközben egy esszémonográfiával is bővült értelmezések sorába. Egy ehhez hasonló vállalkozás mozgatórugói közt szinte magától értetődően merül fel a kanonizáció szándéka, és erre enged következtetni a szerzők kétségkívül reprezentatív listája is: Tverdota Györgytől Kulcsár Szabó Ernőn és Kabdebó Lóránton át Sipos Lajosig a magyar irodalmártársadalom színe-java képviselteti magát.

Valami történik tehát, beszédes gesztusnak lehetünk tanúi, de az ilyen gesztusok mindig magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy – önkéntelenül is – a laudáció irányába mozdulnak el. És bár szó sincs arról, hogy a kötetben ne lennének kifejezetten dicsérő, az életművet részben vagy egészben méltató, annak jelentőségét hangsúlyozó hangok, az a tény, hogy rendkívül tág teret kapnak a Turczi sokszínű működését objektíven szituáló (és a tanulmányokra általában jellemző) fejtegetések, összességében a kötet legnagyobb erényei közé tartozik. Minthogy az itt közölt szövegek nem idegenkednek az olyan explicite kritikai megnyilatkozásoktól sem, mint „nem hibátlan a verselése, igazán elmélyült gondolati lírikusnak sem mondható, sőt olykor még saját poétikájának alapelvei mellett sem tart ki következetesen” (19.), a kötet céljai között végső soron legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – szerepet játszik a diskurzusindítás és -folytatás, mint a kanonizáció. Ez pedig alighanem többet használ a kibontakozó Turczi-recepciónak, mint bármilyen dicsérő igyekezet.

A Tények melankóliája a teljesség jegyében készült. Noha a kezdetiség, a kötet voltaképp mégiscsak úttörő volta, a jövőre való nyitottság és az inkább releváns kérdésfelvetésre, mint kész válaszok megfogalmazására való törekvés alapvetően meghatározza a szerzők attitűdjét, lényegében a teljes Turczi-œuvre vizsgálat alá kerül, (olyannyira igaz ez, hogy Bengi László Azonosság és műnemi határátlépés: Turczi István költői prózájáról című tanulmányában még egy készülő regénnyel is foglalkozik röviden) sőt, egy kissé rendhagyó írásból (V. Gilbert Edit Nőkép, férfikép, emberkép és önkép Turczi István életművében című szövegéből) még Turczi személyiségével is megismerkedhet az olvasó. (Hogy aközösségvállalás, az együttérzés, az alázat és a realitásérzék kétségkívül pozitív tulajdonságai mellett a szerző azt sem hallgatja el, hogy Turczi gyakorta dicséri önmagát, hovatovább henceg, „hogy milyen ügyes, elismert, s hogy milyen szép dolgokat hozott létre” (211.), szintén a protokolláris sallang háttérbe szorulását mutatja a legjobb értelemben vett sokszínűség mögött.)

A szerkesztők a tanulmánygyűjteményt megalapozó konferencián kirajzolódott kérdésirányokra koncentrálva az életmű folyamatszerűsége helyett a recepció súlypontjait kívánták érzékeltetni, így alakult ki a könyv négy nagyobb egysége: az első a fordulatot hozó Áthalásokat, a valamelyest széttartó második a művek történelmi-kulturális távlatait és az erotikus verseket, a harmadik a prózaírói munkásságot (különösen a Deodatus című regényt) tematizálja, míg a negyedik a teljes életművet átfogó tanulmányokat tartalmazza. Az anyag változatossága azonban szükségszerűen széttartóvá teszi az olvasói tájékozódást segítő egységeket, így az egymásmellettiséget kihasználó intenzív párbeszéd csak néhány ponton (pl. Turczi erotiko-lírájának tárgyalásánál) alakul ki.

Mindazonáltal könnyű belátni, hogy ez kellemes terhe a kötetnek. Az irodalom és a kultúra legkülönfélébb ágaiban járatos szerzők mind a műfaj (esszé, recenziószerű szöveg és a legszigorúbb tudományos kritériumoknak megfelelő tanulmány egyaránt helyet kapott a gyűjteményben), mind a megközelítésmód tekintetében rendkívül heterogén szövegegyüttest hoztak létre (találkozunk verstani és antropológiai szempontú elemzéssel éppúgy, mint a posztmodern történelemelmélet bevonásával). Az eredmény ennek megfelelően – ha nem is beszélhetünk egységes színvonalú írásokról, és a kevésbé ökonomikus megformálástól a funkciótlan szellemességekig sok minden nehezítheti a befogadást – különösebben szigorú kötetszerkezet nélkül is sikeresen kontextualizálja az életművet, és jelöli ki helyét a magyar irodalom hagyományában, miközben az alapvetőnek tekintett szövegek sok szempontú vizsgálata is megtörténik.

Minthogy a kötet elsősorban tett, – beszédes gesztus: lépés egy gazdag, de kellően nem értékelt szerzői teljesítmény felé – a forma (a szó minden értelmében) ez esetben legalább akkora fontossággal bír, mint a tartalom, lehetetlen tehát figyelmen kívül hagyni. Mint már utaltam rá, jó megjelenésű, mérsékelten sérülékeny, igényesen szedett, mondhatni elegáns könyvről van szó, magas nyelvi színvonalú szövegekkel – olyan könyvről, amely három évtizedes aktív jelenlét után Turczi István beérkezéséről tanúskodik. Vilcsek Béla félreérthetetlen szavaival: „kétségtelen kanonizációjá”-ról.

Tények melankóliája: Tanulmányok Turczi István műveiről, szerkesztette Radvánszky Anikó – Sütő Csaba András, Budapest, Ráció Kiadó, 2012.