Ha énekszárnyon zengenek

A Pannonhalmi Főapátságban immár tizedik alkalommal megrendezett Arcus Temporum Művészeti Fesztivál nemcsak az észak-dunántúli régióban, hanem az egész országban egyedülálló. Nemcsak történeti korokat köt össze ”időívével”, hanem az alkotókat és az előadókat, a művészeket és a befogadó közönséget is közelebb hozza egymáshoz. Mindezen túl pedig az apátsági életbe is bepillantást enged, olyanok számára is, akik nem elsősorban spirituális, sokkal inkább kulturális célból keresik fel a monostort.

A 2012-es fesztiválba éppen csak ”belekóstoltam”, és annyira megtetszett, hogy alig vártam a folytatást. Idén lehetőségem nyílt arra, hogy egy teljes hétvégére az apátság vendége legyek, és tapasztalatot szerezzek a monostori életről, amely nemcsak a fesztivál hátteréül szolgál, hanem valóban otthont ad neki, 2004 óta.

Tíz év hosszú idő, s már a kezdetekben kialakult az Arcus struktúrája: zenei programmal a középpontban, s mellette színházi, képzőművészeti és filmes alkotások a kortárs szcénából. A zenei vonal általában két karakteres zeneszerző köré épült az eddigi években: egy nagy klasszikus és a hozzá szorosan kapcsolódó kortárs hangzásvilágának izgalmas, helyenként harmonikus, máshol feszültségekkel teli találkozása. Hogy csak néhányat emeljünk ki az elmúlt fesztiválok repertoárjából: Szofia Gubajdulina – Joseph Haydn, Salvatore Sciarrino – Wolfgang Amadeus Mozart, Giya Kancheli – Johann Sebastian Bach, Kaija Saariaho és Igor Sztravinszkij. A szervezők –Varga Mátyás o.s.b. fesztiváligazgató vezetésével – megtörve a hagyományt, ezúttal nem választottak kortárs főszereplőt. A fesztivál a nagy klasszikus, Robert Schumann mellett azoknak a fiatal zeneszerzőknek a műveit mutatta be, akiket az előző évek meghatározó komponistái javasoltak mint fiatal tehetségeket, akikre érdemes figyelni, ezért Maksym Kolomiiets, Almássy Zoltán, Jeppe Just Christensen, Anna Kakhidze, Klaus Lang, Sergej Newski és Sampo Haapamäki zeneműveit is hallhattuk.

A pontosan egy évvel ezelőtt megújult Szent Márton Bazilika volt a jubileumi koncert helyszíne. Ugyan az újraszentelés idején még minden kritikát figyelmen kívül hagyva lelkesedtem a John Pawson tervei alapján átalakított bazilika iránt, mára azonban beláttam, hogy releváns pro és kontra érvek szólnak mellette és ellene. Nyilván az angol építész minimalista koncepciójával a középkori templomok hangulatát kívánta megidézni, a nemes törekvéssel azonban eltűntek a szentségi térből olyan értékes elemek, amelyeket a gótikát követő korstílusok raktak rá. Az egyébként eklektikus bazilika még eklektikusabbá vált a ”megtisztítás” ellenére: immár a kortárs építészet is nyomot hagyott az épületen. A barokk baldachinos oltár aranyozását ellenpontozza az ónixból készült ambó, valamint a tökéletesre csiszolt padok. Nem könnyű napirendre térni ez ügyben, de a fények és a falakat alkotó kövek árnyéka méltán szolgálják az áhítatot. (Megfelelő bizonyítékul szolgált számomra a szombati vesperás és a vasárnapi szentmise.)

Erre utalt a koncert első darabja: Gubajdulinától Fény és sötétség címmel, amely Fassang László orgonajátékában kelt életre. A halkuló orgonahangból finom átmenettel Haydn F-moll vonósnégyese csendült fel, az osztrák klasszika fénykorából. Amilyen szépen összekapcsolódott az első két zenemű, olyan disszonáns volt Sciarrino Levél a szélfútta antipódusokra című, fuvolára írt műve. Mintha a hangszer versenyre kelne a széllel: fújja a száraz leveleket, felkavar, elemel, földre sújt, darabokra szaggat. Miközben figyeltem a hangokra, gondolataim Pálinkás Nikolett kiállítására terelődtek, amelyet az apátsági gimnázium tornatermében láttam a koncertet megelőzően. A zöld műpadlóval borított terem sötét erdővé változott: az alkotó azonban nem egyszerűen az imitáció eszközéhez nyúlt, csupán utalt a teremtett környezetre – inkább a hallásra, a szaglásra, a tapintásra építve, s nem a látványra. Egyszerű, fekete színű hálók (megnyújtott krumplis zsákok) helyettesítették a fák szövedékét, középen áttetsző üvegtáblákra nyomott képek sorozata teremtette meg a tökéletes illúziót. Meghatározhatatlan helyről madárhang, a tornaterem nyitott ablakán keresztül a pannonhalmi táj friss levegője került a kiállítás terébe: igen, „meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit” – ahogy olvashatjuk Nemes Nagy Ágnes Fák című versében, amely az installáció kiindulópontja volt.

Valósággal betöltötte a bazilikát a Szent Efrém kórus és a Klangforum Wien közös előadása, amely egyben Helmut Oehring Angelus Novus című, a jubiláló fesztiválnak ajánlott művének ősbemutatója is volt. Paul Klee azonos című képe Walter Benjaminhoz hasonlóan a kortárs német zeneszerzőt is megihlette: az ”új angyal” énekszárnyra kelt.

A legünnepibb koncert (hiszen minden koncert ünnep volt a fesztiválon) két legszebb momentuma számomra az volt, mikor először Milan Pala hegedűvel, majd Rozmán Lajos klarinéttal egészen a templomhajó elejébe állt, az oltárral szembe, a baptisztérium oszlopainak vonalába. Innen játszott Pala Bach H-moll hegedűpartitájából, s innen szólaltatta meg Rozmán Lajos Sztravinszkij szólóklarinétra írt darabjait. Ez a két előadás attól vált különlegessé, hogy nem a közönség, hanem az oltáriszentség került az előadó figyelmének középpontjába: Istennek ajánlott áldozat volt mindkettő.

A hangversenyt követő táncelőadás már a szoros értelemben vett főapátsági kapukon kívül, de még az apátság területén kapott helyet a biomassza fűtőműben kialakított színpadon. A táncművészet egyik kiemelkedő központja, az amszterdami ICKamsterdam és az Emio Greco I PC társulat koprodukciójában láthattuk a Double Pointsegyüttes Verdi című előadását, amelyben három táncosnő – Kelly Hirina, Suzan Tunca és Helena Volkov – jelenítette meg a Verdi-operák heroikus hősnőit: Violettát, Giovannát és Desdemonát, rámutatva a női szerep multidimenzionalitására: az elszánt, mindenre képes harcos asszonyra, a szerelmes, tetszeni vágyó, csábító nő figurájára, és a megkínzott, sebzett nőalakra egyaránt utaltak. Mindezt úgy, hogy az előadói létre is merészen reflektáltak: a test kiemelt szerepe, az azzal való fokozott törődés, vágy a sikerre és az elismerésre. Az előadás zenei anyagába nemcsak Verdi-operák részletei, hanem a mindennapok zaja és a modern könnyűzene elemei is bekerültek. Talán nem esem az erőltetett párhuzamkeresés csapdájába, ha a vasárnapi koncerten elhangzó Frauenliebe und -leben című Schumann-darabbal összekötöm. A Rajk Judit (ének) és Wilheim András (zongora) alkotta páros a darabot rendkívüli összhangban, a hangban és szóban megnyilvánuló lélek rezdüléseire érzékenyen ügyelve adta elő. Az Adelbert von Chamisso verseire komponált ciklus egy nő életének különböző korszakait mutatja be: a fiatal lány álma szerelmeséről, akinek alakja még elérhetetlen távolságba vész el, aztán egyre közelebb kerül a jegyességhez, s végre megkapja a vágyott gyűrűt, közepén gyönggyel, majd a gyűrű ígérete beteljesül, a szeretett férfi oltárhoz vezeti. A fiatal feleség a nászi ágyon már az anyaságot tervezi: „és ha álmom testet ölt és életet, / benne drága képed mása rám nevet.” Az anyaságban kiteljesedő, boldog nő hangja a darab végére elhalkul, gyászi fátylat ölt, elhunyt kedvesét siratja.

Ahogy a női nem ”ontológiája” szerepet kapott táncban és zenében, úgy a filmes szekció középpontjában az apa-gyermek kapcsolat állt. Az elmúlt évekhez hasonlóan a Trieszti Filmfesztivál legjobb rövidfilmes alkotásait láthattuk a fesztivál vetítőtermében. Mickey Nedimovic Ketten című filmje a délszláv háború szomorú mementója: két orvlövész – egy szerb és egy horvát – különös találkozása a frontvonalon. Hamar felismerik, hogy a túlélésre csak úgy lehet esélyük, ha összefognak. Amolyan lövészárok-barátság az övék. A közös és egyben legérzékenyebb pontjuk az apaságuk, amelytől megfosztották őket. Sorsukban és halálukban is osztoznak, – annak ellenére, hogy a front ellentétes oldalán álltak – ugyanaz a háború vette el családjukat, s ugyanannak a háborúnak az aknája oltotta ki életüket is

Az Arcus Temporum bizonyíték arra, hogy érdemes a művészetet megőrizni a maga tisztaságában, és úgy szemlélni, mint Isten ködbe burkolózó arcának váratlan és örömteli felfedezését. Szent Ágoston is arról vall, hogy a dallamba foglalt igéket könnyebben befogadja a lélek, az áhítathoz közelebb kerül az ember: „…több melegséggel és jámbor kegyességgel hajlítják lelkünket az áhítat tüzéhez ezek a szent igék, ha így énekszárnyon zengenek, mint ha ének nélkül.” (Vallomások, XXXIII.49., fordította Városi István) Az isteni igék azonban nemcsak dallamban, hanem szövegben, (mozgó)képben is megjelenhetnek. Ránk pedig az a feladat vár, hogy ne csak a szemünket és a fülünket nyissuk ki, hanem a szívünket is kitárjuk a befogadás élményére.

X. Arcus Temporum Művészeti Fesztivál

Pannonhalmi Főapátság

2013. augusztus 23-25.

Fesztiváligazgató: Varga Mátyás

Fesztiválmenedzser: Papp Emília

Fesztiválasszisztens: Németh Flóra

Művészeti tanácsadók: Bent Sørensen (zene), Veres Bálint (zene), Pintér Judit (film)

Művészeti vezetők: Rozmán Lajos (zene), Hudi László (színház)