Szent István az operaszínpadon

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Erkel Ferenc István király című operájának színpadra állításával emlékeztek meg államalapító királyunk halálának 975 és szentté avatásának 930 éves évfordulójáról. Az előadás igazi kuriózum volt: a Magyar Állami Operaház az 1930-as évek óta nem tűzte műsorra a darabot (akkor is csak erősen megcsonkítva).

Két népszerű operájában (Hunyadi László,Bánk bán) Erkel a korabeli olasz és francia operák dallam- és formavilágát ötvözte a verbunkossal és a népies műdallal, míg az István király esetében inkább Wagner hatásáról beszélhetünk. A nászéjszaka jelenete és a II. felvonás több dallamfoszlánya is Wagner zenestílusára emlékeztet, ráadásul az operában nem csendülnek fel a hagyományos értelemben vett zártszámok és recitativók sem. Ha a wagneri értelemben vett vezérmotívumok nincsenek is a darabban, visszatérő dallamszövedékekkel azonban találkozhatunk. A kórustablók viszont alapvetően a verbunkosra építenek. Ennek következtében az István király egy eklektikus opera, nagy, drámai sodrású tömegjelenetekkel, az egyes szereplők hatásos és érzelemgazdag magánszámaival nem más, mint színvonalas, romantikus operamuzsika. Mindenképpen számot tarthat tehát érdeklődésünkre ma is.

A történet István király uralkodásának utolsó évében játszódik. Az öreg király alakját állítja elénk, aki még halála előtt biztosítani akarja a békét országának, ezért megkéreti a horvát királylány kezét fia számára, mert ezzel a horvátokkal való békét is megvásárolja. A külső ellenség után a belső ellenséggel is meg kell küzdenie és le kell vernie a pogányok lázadását. Alakja eléggé idealizálva jelenik meg az operában (például Vazult sem ő vakíttatja meg és öntet forró ólmot a fülébe, hanem útonálló lázadók). A rendező, Nagy Viktor elsősorban a történet elmesélésére törekedett, rendezését az eszköztelenség jellemezte. A színpad alapvetően üres volt, ami a forgószínpaddal együtt lehetővé tette a gyors egymásutánban következő színváltozások gördülékeny lebonyolítását. A jelmezek a történet korát idézték, viszont kissé sematikusra és szürkére sikeredtek. A táncok amatőrnek tűntek és valahogy nem illettek bele a rendezés szellemiségébe, mert modern mozdulatokkal operáltak, míg a rendezés kifejezetten hagyományos volt. A pogány szertartás jelenetét kicsit látványosabban szerették volna kivitelezni, ez azonban csak félig-meddig sikerült. Hadúr tüze egy hatalmas fatörzsben égett, amelyet egy égő, fém karikagyűrű vett körbe. Ekörül táncoltak és ugrándoztak a pogányok, meglehetősen hiteltelenül: a táncosok a földön csúsztak-másztak, miközben az énekesek Hadúrnak áldoztak. István halála is elég furcsán volt megjelenítve: hátra sétált és eltávozott egy ajtón az előadás végén. Nem volt benne semmi megrendítő és katartikus. Szimbólumokat hiába kerestünk a rendezésben, ilyenek nem voltak.

A címszerepet éneklő Bretz Gábor még túl fiatal erre a szerepre. Nem volt illúziókeltő a megjelenése: az öreg és elaggott István helyett egy jó megjelenésű, életerős fiatalembert láttunk a színpadon. Hangja túlságosan is ércesen és dörgedelmesen szólt ahhoz, hogy képes legyen egy megfáradt öregembert megformálni vele. Öreg és megfáradt király helyett egy tettre kész, erős Istvánt láthattunk, holott az operában egy megtört, ősz király jelenik meg eredetileg, aki az utolsó felvonásban meghal. Gizella szerepében Wiedemann Bernadett a magyarok első királynéjának alakját határozott és kemény személyiségnek mutatta, aki feleségként és anyaként egy törékeny, gyengéd asszony. Erőteljes szopránját a mikroport túlságosan felerősítette, így aztán nem lehetett érzékelni, hogy éneklését olyan finoman árnyalta dinamikailag, mint máskor.

Balczó Péter Imreként jól bírta a magasságokat és mikroport nélkül bizonyára szép pianókat is énekelt volna. Teljes mértékben azonosult szerepével: Imrét egy már-már a Szűz Mária iránt fanatikusan rajongó, kissé ábrándos ifjúnak ábrázolta. Keszi Bori Crescimirája viszont hiteltelen volt. Éneklése a mikroport ellenére is gyengén és erőtlenül szólt. Érződött rajta, hogy nem képes maradéktalanul azonosulni szerepével, és a hangja se volt elég hajlékony ahhoz, hogy énekszólamát maradéktalan profizmussal adhassa elő. László Boldizsár beleélte magát Sebős szerepébe és hitelesen alakította az intrikust, aki fellázította a pogányokat István ellen, majd Péter segítségével Crescimirát is igyekezett Imre ellen fordítani, miután a herceg és a királyné elszakította őt kedvesétől. Nem túl erőteljes tenorját a mikroport felerősítette, de ez inkább hátrányára, mint előnyére vált, mert így majdhogynem teljesen elveszett hangjának finom lágysága és érzelemgazdagsága. A Szegedi Csaba által alakított Orseolo Péter meglehetősen negatív, hataloméhes figuraként jelenik meg az operában, aki magának akarja a trónt és Imre herceg feleségét is. Céljai elérése érdekében pedig a trónörökös megmérgezésétől sem riad vissza. Szegedinek nagyon jól állt az intrikus szerepe: alakításában Péter egy igazi, gátlástalan gazember volt, aki kéjesen élvezi a rombolást, amit véghezvisz maga körül. Énekesi teljesítménye a tőle megszokott magas színvonalt képviselte, bár a mikroport neki is inkább ártott, mint használt, mert éneklésének nagy, indulatos feszültsége csak halványan érződött. Meg kell még említenünk a Zolnát, Sebős kedvesét éneklő Szakács Ildikót, akinek két szép áriája volt a negyedik felvonásban: mindkettőt remekbe szabott könnyedséggel és játékossággal adta elő.

Az énekkarra nagy feladat hárult, ám szépen teljesítette azt: a kórustablók magával ragadó sodrását sikeresen adta vissza. A Vajda Gergely vezette zenekar egyenletesen muzsikált, megmutatva Erkel zenéjének minden sokszínűségét, szépen kidomborítva a csúcspontokat. A hangszeres kíséret ennek következtében finoman árnyalt és magával ragadó volt. Vajda letisztult és jól végiggondolt koncepcióval rendelkezett az operáról, amelyet hatásosan tudott interpretálni.

Minden hibája ellenére az István király egy jól sikerült, tisztességes ünnepi produkció volt, amelyet igazán műsorra tűzhetnének az Erkel Színházban ­– ha csak néhány alkalom erejéig is.

Erkel Ferenc: István király
rendező: Nagy Viktor
zeneszerző: Erkel Ferenc
díszlettervező: Kentaur
jelmeztervező: Kentaur
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

szereplők: 
Bretz Gábor - István király
Wiedemann Bernadett - Gizella királyné
Balczó Péter - Imre herceg
Szegedi Csaba - Péter, a velencei herceg fia, István unokaöccse
Sárkány Kázmér - Vazul, Árpád-házi herceg
László Boldizsár - Sebős
Keszei Borbála - Crescimira
Balatoni Éva - Jóva
Szakács Ildikó - Zolna
Pataki Bence - Csanád vezér
Bátki Fazekas Zoltán - Barang
Gábor Géza - Gellért
Kiss András - Asztrik püspök
Geiger Lajos - Vencelin
Kiss Péter - Pázmán
Horváth István - Hunt

Előadás időpontja: 2013. augusztus 20.

Képek forrása:http://www.szabadter.hu/margitszigeti-szabadteri-szinpad/item/1351-erkel-ferenc-istvan-kiraly-opera-2013-augusztus-20.html