„Isten reménytelen szerelmeit / Számolja”

Előfordult már életemben, hogy kommentárokat fűztem önmagamhoz, ennek köszönhetően néhány év verseinek keletkezéstörténete megmaradt. De ez hiúság. Vagy múzeumi tevékenység, hagyjuk másra. Majdnem negyven évvel Roland Barthes után, aki nevezetes írásában rögzítette a szerző halálának tényét, ezeket a följegyzéseket csakis a magam számára készítettem, egyszerű emlékeztetőként. Semmi nem fontos, csak az, ami a kommentárok előtt áll. Esemény maga a vers. És nem a költő villásreggelije, e-mail fiókja vagy érzelmi élete. És bár óva int Szabó Lőrinc példája, akit a Vers és valóság önelvű, fontoskodva mindennek túl nagy feneket kerítő és olykor igen laposnak tetsző (máskor fantasztikusan izgalmas) „verselemzései” alapján alighanem kiutasítanának a korszerű irodalomtudomány berkeiből, néhány éven át nem tudtam megállni, hogy legalább a keletkezés körülményeit le ne jegyezzem, az önigazoló magyarázkodás ingoványára lehetőleg nem tévedve.

            Magánmúzeum, zárva. Most mégis rákérdezett valaki. Hát jó.

            Fagy című versemet 2003. jan. 26-án fejeztem be a Vág utcai lakásban, és később azUltra nyitóverse lett. Szeretem ezt a tónust, ezt a nyelvet, ha nem is beszélek már így, mert ez a gondolkodás konzervatívabb nálam. Isten és a birtoka, spenceri stanzákban. Márton László által „példátlanul hidegnek” mondott költészetem jellemző darabja, egyben nyitánya a könyvnek, amely némi fölmelegedés tényét jelenti be. És most jön a profán leleplezés, a szpojler. Eredetileg nem egy képzeletbeli katedrálisról, hanem az új lakásunk erkélyéről kezdtem írni, amelyikre gyakran fölpillantottam, ködben és hóesésben is: akkoriban, amikor épült a ház, jó darabig nem volt bejárásunk.

            Réz Pál körbeadta a Holmi szerkesztőségében, Byrontól Rilkén és Baudelaire-en át Rába Györgyig (!) sok mindenkire gondoltak a találgatók, legalább félórába került, mire Várady Szabolcs rájött, kicsoda a szerző. Aznap délután, mikor befejeztem, az akkoriban velem élő nő órákra eltűnt, sétálni indult (ipari tájat fotózott Angyalföldön), a telefonját is otthon felejtette, aggódtam kicsit, de minden megoldódott szerencsésen. Meglett a vers, és lementem őelé a rakpartra.

            Kivételesen megmaradt a vázlat a munka félidejéből, így fest:

Téli templom

A hófúvás szívében villogó

Nagyóra új évet mutat: egérút

Cikázik odaátra, és a félmúlt

Partjáról holnap jön csak hírhozó.

…

Narancslila bélyeget üt a hóra

…

A késés, mit jeleznek, nem komoly.

És hó szitál a menny zsákjaiból,

Pereg az égből ontott téli por.

   A hófúvás szívében villogó

Számlapra hold süt: ez a toronyóra,

   Melyen két táncra perdült mutató

Fut boldog versenyt: tétje nincs fogócska

Tegnapból mába, hogy végül ragyogva,

    Éjfélt mutatva egyesüljenek –

A mester művét úgy váltják valóra,

     Ha százszor ismétlik megtervezett

     Körtáncuk, s hintik az ajándék perceket.

Hát Istenem, valahogy el kellett kezdeni, afféle majdnem-vakszöveggel. A kezdeti botladozás után, íme, végül a vers:

Fagy

                        A hófúvás szívében villogó

            Ezüstkorong a régi toronyóra:

                        Számlapján két jogarnyi mutató

            Hajszolja egymást, s minden új fogócska

            Csúcspontja, hogyha körre kört robogva

                        Éjfélt mutatva egyesülnek ők;

            A vaksors vágyát bűvölik valóra,

                        Ha percre bontva a megmérhetőt,

Ízekre szedik az egyöntetű időt.

                        A hófúvás szívébe templomot

            Épít az álmodó agy; díszletet fest,

                        Kőrácsból rak ki rózsaablakot.

            A tél lakói elhagyják a termet,

            S a holdhideg padlóra, mint a permet,

                        Szitál az észrevétlen téli por...

            A fészket hittel bélelték, de nem lett

                        Erős vár: népe megborzong, mikor

Isten a gömbölyű tojásokon tipor.

                        A fészek belsejébe ülteti

            Az Úr minden reménytelen szerelmét;

                        Viszonzatlan jósága fájt neki,

            Míg udvarolva állított kelepcét

            A kedvenceknek – párnás marka gyengéd,

                        De egy pofonja is puhábbra ver,

            Mint száz fortéllyal fertőző betegség. –

                        Az egyszeregy idő a csapda, mely

Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.

                        Levetve vakságának hályogát,

            Olyan tanácstalan mindegyik isten.

                        A hófüggöny mögött nem lát csodát:

            Meglelte oltárát, de népeit nem,

            Hatalma fogytán embert kell veszítsen.

                        Az új nap sarkvidéki fényt terít

            A síkra. Dér ül a templomkilincsen.

                        Isten reménytelen szerelmeit

Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.