A „hangot öltött” filozófia
Ismét világsztár lépett fel Budapesten a Művészetek Palotájában Jakobi László koncertrendező jóvoltából, A Zongora sorozat keretein belül. Mitsuko Uchida neve garancia volt arra, hogy rendkívüli élményben legyen része a közönségnek. A Londonban élő zongoraművésznő 1948-ban született Japánban, majd diplomata szüleivel Bécsbe költözött, ahol zenei tehetségét korán felfedezték és gondozták. Néhány első és második helyezés nagy nemzetközi versenyeken egyenes pályára állította a világhír felé.
Nagyon örültem, hogy a sok felvétel után végre élőben is hallhattam. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem túl nagy a zongoraszóló műfajához, művész legyen a talpán, akinek játéka az utolsó sorokban is érvényesül. Én kivételesen nagyon hátul ültem, így tesztelhettem, mi látszik-hallatszik a távolból. Emlékszem egy Pollini-élményemre Londonban a Queen Elizabeth Hallban, ahol a zongora gyufaskatulyának tűnt, de a hangokat olyan intenzitással lehetett hallani és élvezni, mintha az első sorban ültem volna. A művészi kvalitás itt is meg lett volna ehhez a teljesítményhez, de a terem akusztikája valahogy mégis összemosta a fortén pedállal játszott részeket. Érdekes módon azonban a halk részeknél minden egyes kis finomságot kristálytisztán lehetett hallani, márpedig ilyen leheletfinom megoldásokban „tobzódó” előadás részesei lehettünk.
A művésznő két „gigászi” művet tűzött műsorra. Különösen tetszett, hogy taps nem szakította meg a zenei blokkokat, csak a szünet. Így olyan íve volt a koncertnek, mintha két hatalmas hídon át egy távoli kontinensre jutottunk volna. Először Franz Schubert 1826-os G-dúr szonátája csendült fel, mely a műfajon belül a romantikus zeneszerző viszonylag ismertebb alkotásai közé tartozik. A „felcsendül” kifejezés ezúttal valóban szó szerint értendő, hiszen úgy csengtek a schuberti hangok a művésznő kezei alatt, mintha egy eddig ismeretlen, ezerszínű akusztikai világba csöppentünk volna. A négy tétel karakterei is olyan változatosan voltak megformálva, hogy az is hihetővé vált, hogy a darabot eredetileg külön, önálló tételekre bontva is előadták.
Uchida nem magának játszott, hanem a közönség minden egyes tagjának, személyre szólóan. Bárki úgy érezhette, az este élményét hazaviheti, és a lehető legteljesebb nyugalomban merülhet el a zenében. Semmiféle izgalom nem érződött a művésznő játékán, egy pillanatig nem támadt fel bennem a „vajon hogy fog sikerülni?” aggodalma, és ezt nem az esetleges hibákra értem, hanem az emberi mivoltában megkérdőjelezhetetlen magától értetődőségre. Mitsuko Uchida olyan, mint egy virágszirom a cseresznyefáról, gyengéd és leheletfinom, de a leghatározottabb erőt kívánó részeknél kiderül, hogy ez a virágszirom, ha kell, gyémánttá szilárdul. Játéka olyan megnyugtató volt, hogy néha elkalandoztak a gondolataim, de a lehető legjobb értelemben. Megnyitotta az utat az értelem szabad áramlásának, mint egy jól sikerült meditáció vagy ima. Maga volt a „hangot öltött” filozófia.
A művésznő a zongoraest második részében Ludwig van Beethoven Diabelli-variációinak (Op. 120) előadására lendületesen lépett a színpadra, kimonószerű áttetsző köntösét határozott mozdulattal maga mögé dobva. Ez a mozdulat azonban semmiképpen sem tűnt hatásvadásznak, Uchida annyira alárendeli magát a zenének, hogy ez fel sem merül, minden bizonnyal azért tette, hogy Beethovent játszva semmi ne korlátozza karjainak szabad mozgását. (Őszintén szólva, már a koncert első felében sem értettem, hogy tud ebben a köntösben ilyen remekül és szabadon mozogni.) Koncentrált jelenlétével már az első akkordokban bebizonyította, hogy az energia nem pusztán fizikai erő kérdése. Az előadott mű Diabelli felkérésére született, aki az általa kiválasztott témát elküldte ötven híres zeneszerzőnek, köztük Beethovennek is. Ő 1819–23 között alkotta meg harminchárom variációból álló monstre sorozatát, ezzel is bizonyítva, hogy az őt ért vádak ellenére még mindig alkotóereje teljében van. Ez a mű előadótól, közönségtől egyaránt nagy koncentrációt igényel. Első hallásra semmiképpen sem fülbemászó. A jellegzetes beethoveni fúgák igazi szellemi kihívást jelentenek, hiszen gyakran csupán az utolsó akkordban állnak össze. A hatalmas mű előadása során általában legalább egyszer nagyobb levegőt vesznek a művészek. Uchida a nyolcadik variáció után tartott egy szusszanásnyi szünetet, homlokát megtörölve, de ezt leszámítva olyan tökéletes gördülékenységgel – szinte attacca – követték egymást a téma változatai, mintha az is meg lett volna komponálva, lekottázva, beethoveni jelöléssel. A művésznő mintha teljesen megfiatalodott volna, a menüett staccatói olyan játékosan futottak kezei alatt, hogy titkon még a mogorva, süket Beethoven is elmosolyodott volna.
Rendkívül színes játékával, a hangulati és karakterváltások bámulatos kezelésével Mitsuko Uchida markáns és hibátlan Beethoven-szobrot állított. A közönség kétszer tapsolta vissza, nem volt hangos bravózás, sem ráadás, ami megtörte volna az áhítatot. Remélem, ez a visszafogott fogadtatás valóban abból fakadt, hogy ezen az estén sokaknak sikerült kicsit közelebb kerülniük önmagukhoz, az élethez, a művészethez, az igazsághoz, vagy Istenhez.
Mitsuko Uchida zongoraestje
MVM Koncertek – A Zongora – 1.
Művészetek Palotája, 2014. február 26.
Műsor:
Schubert: G-dúr szonáta, D. 894
Beethoven: Diabelli-variációk, op. 120
Facebook-hozzászólások