Kockázatok és mellékhatások

A Mohácsi testvérek átirataiban az a jó, hogy bár mindig az eredeti darab kérdésfeltevéseit őrzik, új, aktuális válaszutakat is bemutatnak. Mindezt elképesztően szórakoztató módon. A 2008-ban Pécsett már előadott A képzelt beteg tavaly decembertől látható az Örkény Színházban is. Ahogy a darab alcíme jelzi, ismét egy sajátos átirattal van dolgunk: „Molière úr után, helyett és valahol neki is.”

Az eredeti cselekményből leginkább a szereplők és a klasszikus szituációk (szerelmi félreértések, molière-i jellemkomikum) maradtak meg, illetve az alaptéma: a betegség, az áltudomány és még hangsúlyosabban a halálfélelem. Mohácsi János rendezésében mégis mintha hiába jelenne meg a Halál (Debreczeny Csaba) jéghideg kesztyűvel a kezén, mintha hiába fenyegetne, hogy újra, hamar eljön, Argan, a képzelt beteg (Gálffi László) félelme és gyötrődése súlytalan, sőt, inkább nevetséges. A címszereplő nem válik olyan központi figurává, mint várnánk. Gálffi (amúgy remek) frusztrált, kapkodó, totyorgó karakterétől nem kapunk mélyenszántó gondolatokat, se megindító érzelmeket (helyettük inkább kifejezetten erőtlennek, viszont erőltetettnek ható mondatokat – gondolok például Argan második felvonásbeli búcsúmonológjára).

Az előadásból csupán annyit tudunk meg, hogy a Halál diszlexiás: bár van valami rendszer, lista, hogy kit mikor visz el, egyszerűen nem tud olvasni, vakon válogat. El is ámul, hogy „maguknak eddig ez még nem tűnt fel?!” Inkább csak nevetünk a közönséghez intézett fenyegetésén is, miszerint mi sem vagyunk kivételek, ötven éven belül hozzánk is ellátogat. Ha úgy is tűnik, a produkció alkotói belebuknak vállalkozásukba, hiszen a játék látszólag mélységét veszti,mégis: „borzasztó jó” előadást látunk. Hamar észre kell vennünk, hogynem a halálról, sokkal inkább az életről szól a darab.

Maga Argan is hajlamos elfeledkezni a közeli végről. A körülötte lévők (családtagok, kuruzslók, távgyógyítók, „hobbiböllér” orvosok) sem nagyon törődnek vele, csak saját magukkal – illetve, ha érdekük vagy szenvedélyük úgy kívánja: másokkal is. Szerelem, szex, hazugság, pénz, játék: ez tölti be a színpadot, azaz a tomboló életerő. Minden rend felborul, a megoldások problémákat szülnek; egy olyan világ bontakozik ki, ahol a legmegnyugtatóbb tanulság, hogy „minden gyógyszerre van orvosság”. Hiába mondja dr. Boursin (Epres Attila): „akárhogy csűröm-csavarom: ez azért tragédia”, még ezt a mondatot is harsány kacaj fogadja. Akárhogy csűröm-csavarom: ez azért komédia, mégpedig a legjobb, azaz abból a kicsit keserű, kicsit abszurd fajtából… A halál mégiscsak halál, de nagyon jó rajta nevetni – nevetés közben él az ember igazán.

Az előadás meglehetősen zsúfolt: nemcsak az események és a poénok, hanem a szereplők tekintetében is. Nagyon sokszor szinte mindenki jelen van a – még az Örkényhez képest is – szűk térben, melyet pillangókkal teli terráriumok tagolnak. A törékeny lepkelét, amely egyszerre jelképezi az elmúlást és a bábból való újjászületést, kitűnő szimbóluma az előadásban megjelenő élet-halál kettősségnek – de az apró állatok nemcsak szimbolikus funkcióval bírnak, hiszen Argan bogaras (lepkés?) karakteréhez és a cselekmény menetéhez is sokat hozzátesznek. Hiszen a mű végén, (rendes Molière-darabhoz illően!) deus ex machina, érkezik a király. Azaz csak azt tudjuk, hogy közeledik kommandósaival az elrabolt óriásbábért; ám ezúttal nem fel- és megoldást hoz magával, hanem a társaság teljes pusztulását. Az ilyen finom kiszólások a szöveg eredeti szerzőjére is utalnak. Mohácsiék egy kínálkozó poént sem hagynak ki: mint ismeretes, Molière A képzelt beteg előadása közben a színpadon lett rosszul, majd pár óra múlva otthonában meghalt – így a Halál a mostani előadásban is – miután kiderül, hogy nem Argant kellene elvinnie – hozzá siet. A többi szereplő reakciója Molière és társulatának halálára lehetőséget ad arra, hogy a darab a színházról és a színjátszásról is önironikus módon beszéljen, ami egy átirat esetében külön érdem. Mohácsi István szövege egyébként is nagyon erős. A nyelvi játékok, viccek (talán az este legerősebbje: „Andersen meghalt – mese nincs”) és a közhelyek parádés kifordításai szervesen épülnek bele a(z általában) gondosan megszerkesztett jelenetekbe. Az egyes szereplők szóhasználata és mondatszerkesztése is izgalmas karaktereket teremt.

Az erős alakítások közül talán Trokán Nóra együgyű, de bájos, saját kérdéseit megválaszoló, szórakoztató játéka emelhető ki. Mellette Szandtner Annáé, az általa alakított szolgálólány most is, mint minden Molière-darabban, a legokosabb. Ő az egyetlen, akinek szomorúságát, sőt tragédiáját át tudjuk érezni. Többre hivatott, mint hogy a család folyton a konyhába küldözgesse és sértegesse, szerepéből adódóan lehetne rezonőr, mivel ő az, aki úgy-ahogy átlát a különböző érdekek hálóján – ám mindig közbejön valami, ami megakadályozza, hogy kitörhessen kényszerű helyzetéből, a hierarchia aljáról, és boldog legyen: először Argan zsarolása, majd Béralde, a friss vőlegény halála akadályozza meg vágyai beteljesedését. Mégis Toinette, a szolgálólány karaktere gyakran az egyetlen, aki súlyt képes adni a jeleneteknek, s ezáltal fontos ellenpontként is funkcionál.

Az élet és a halál keveredése jelenik meg az előadást folyamatosan kísérő zenében is. A Halálhoz hasonlóan kimaszkírozott zenészek szintén a darab résztvevői, ám játékuk mégis vidámsággal teli. Életigenlő dallamok töltik be a teret, amire talán a legjobb példa Cléante és Mimolette zenés-táncos magánszáma: a jelenet már-már (persze erős iróniával) az operettek világát idézi.

Amíg az első felvonás szépen lekerekített, a figyelmet végig fenntartó egész (amit egy közepes vicc, a Halál újbóli, de ezúttal csak egy lepkéért való eljövetele zár), addig a második felvonás túlnyújtottnak hat: talán egy feszesebb koncepció nagyobb hatást ért volna el. Mégis ebben kapott helyet a darab egyik csúcspontja, amikor a zene végeztével egymást ajánlgatják a szereplők a Halálnak; férjet, feleséget, szerelmet, barátot, bárkit – csak önmagukat ne kelljen.

A fanyar kritika ezúttal is inkább jó vicc. Az előadásban nincsenek nagy életbölcsességek, de még „halálbölcsességek” sem – nem egy egzisztencialista tanmesét nézünk, hanem egy kicsit sötét színekkel átitatott, mindannyiunkat kifigurázó, az eredetivel nagyon eredeti módon párbeszédbe lépő, parádés komédiát.

A képzelt beteg

Molière úr után, helyett és valahol neki is

Az Örkény István Színház előadása

Szerző: Mohácsi János, Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők:

Argan, képzelt beteg – Gálffi László

Béline, Argan második felesége – Für Anikó

Mimolette, Argan leánya, Cléante szerelmese – Trokán Nóra

Rouelle, Argan kislánya, Mimolette húga – Bíró Krisztina

Béralde, Argan öccse – Znamenák István

Cléante Coulommiers, Mimolette imádója – Polgár Csaba

D’Auveregne, orvos – Vajda Milán

Dr. Thomas D’Auveregne, a fia – Gyabronka József

Dr. Boursin – Epres Attila

Dr. Livarot, orvos – Máthé Zsolt

Toinette, szolgáló Arganéknál – Szandtner Anna

Re Noire – Debreczeny Csaba

Zenészek: Kovács Márton, Rozs Tamás, Benkő Róbert

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Kovács Márton