„Megcsörren a cserje kontya”

Frank Kermode, a neves angol irodalomkritikus The Sense of an Ending című könyvében a következőképpen fogalmaz: „A kritikusoktól – a költőkkel szemben – nem várjuk el, hogy segítsenek értelmet találni életünkben; csupán arra a kisebb feladatra kell vállalkozniuk, hogy azokban a módokban találjanak értelmet, ahogy életünknek próbálunk értelmet adni.”[1]Amikor olyan elemző írást olvasunk, amelyben az irodalmi alkotás interpretátora – magának prófétai szerepet vindikálva – hatásköre fölé emelkedik, s személyes világlátását igyekszik közvetíteni felénk, Kermode szavai különösen megfontolandónak tűnnek: még akkor is, ha tudjuk, hogy azok a mű világa és az olvasó világa közötti meglehetősen vékony határterületre vonatkoznak. Milyen mértékben lehet szubjektív a kritika? Mennyiben hozakodhat elő a kritikus saját élettapasztalatával? Hol húzódik az a határvonal, amelyet átlépve már a szöveg szándéka melletti elsiklásról beszélhetünk? Csupa nyugtalanító kérdés… Különösen, ha elfogadjuk azt a tételt – s nem tehetünk mást –, mely szerint az irodalmi mű életünk értelmének kifürkészésében meghatározó szerepet játszik. A következőkben szándékosan fogom átlépni a fent említett határvonalat, s erre csak egy igazán alapos indokom lehet: rá kívánok világítani, miért (is) lettem az irodalommal hivatásszerűen foglakozó, annak történetét egyetemen oktató olvasó.

Weöres Sándor Valse triste című versét egy barátom nyomta a kezembe a ’90-es évek elején, azzal a megjegyzéssel, hogy ő még nem olvasott a körkörösséget szerkezeti szinten ennyire pontosan megjelenítő szöveget. Különös, mennyire tisztán emlékezem a lépcsőház előtt „veszekedő” galambokra, az idős házmester papucsának csoszogására és a tőlünk nem messze lassító busz fékcsikorgására. Csak három megállót kellett utaznom, eközben hajtogattam ki a gyűrött papírt: sietve futottam át a szöveget, s „Szép!” felkiáltással dugtam vissza a kabátom valamelyik zsebébe. Ez a fecni nem került elő többé. Évekkel később, egy módszertanórán, tehát már egyetemista koromban, a Valse triste újra előbukkant – minden felesleges pátoszt mellőzve mondhatom – teljes pompájában: „Megcsörren a cserje kontya. / Kolompol az ősz kolompja. / A dér a kökényt megeste. / Hűvös és öreg az este.” Az előadás után eszembe jutott barátom egykori megjegyzése is. Furdalni kezdett a kíváncsiság, vajon igaza volt-e? Megállhat-e egy olyan értelmezés, amely a körkörösség prekoncepciójából indul ki, s azt feltételezi, hogy Weöres a halál elkerülhetetlenségének tragikumát egyrészt az átesztétizált forma segítségével, másrészt a mitikus világmagyarázat lehetőségével tompította?

„Ahhoz, hogy a szöveg újraalkotója akár csak egyetlen mondatot is kifejezhessen – írja R. E. Palmer –, meg kell ragadnia a szavak jelentését. Hogyan történik a jelentésnek ez a titokzatos megragadása? Ez a folyamat egy rejtélyes paradoxon: ahhoz, hogy felolvashassak, már előre értenem kell, amit mondani fogok, de ennek a megértésnek egyben az olvasásból kell fakadnia. Azt az összetett, dialektikus folyamatot látjuk itt kibontakozni, amely mindenfajta megértéssel kapcsolatban felmerül. Ez a megértés a mondatok jelentését ragadja meg, ugyanakkor, ezzel bizonyos értelemben ellentétes irányban, rendelkezésünkre bocsátja azt a beállítódást és hangsúlyt is, amely nélkül az írott szót jelentéssel felruházni képtelenség. A szóbeli értelmezésnek két oldala van tehát: ahhoz, hogy valamit kifejezhessünk, előbb azt meg kell értenünk, ugyanakkor maga a megértés egy értelmező olvasásból, magából az olvasott szó kimondásából, kifejezéséből származik.”[2] Mint az idézetből kiderül, Palmer meglehetősen éles szemmel világított rá a szöveg és olvasója között zajló dialógusra, s annak előfeltevéseken nyugvó természetére. Származzon akárhonnan is, minden interpretáció másoktól eredő hipotézisekből indul ki: esetemben ez az említett körkörösség készen kapott tézise volt. Ugyanakkor az is világos, hogy a két fél között valódi párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha az olvasó a szöveg igazságát, s nem a magáét vagy a barátjáét fogadja el.

Ha egy vers megszólít, egyszerűen megtanulom, pontosabban addig mondogatom magamban sorait, amíg a textus össze nem áll a fejemben. A Valse triste esetében is így történt: a szavak ezzel a módszerrel elveszítik szótári jelentésüket, s egy idő után felbukkan versbéli értelmük. Nagy esély van rá, hogy így akadunk olyan szövegelemre is, amely másképpen belesimulna az elsődleges referenciahálóba. Vajon a kedves olvasónak eszébe jutott, mit jelent a megeste szóalak? Meg még este? Elesett vagy megesett (’elvesztette ártatlanságát’) valaki? Mégis te? Azt üzeni a Valse triste, hogy belebotlasz a halálba, ember, el fogsz esni benne, de aggódni nincs miért, ez mindig is így történt, s ezután is így fog? Ezért kapta a vers a ’szomorú keringő’ címet?

A szó szemantikájának költői újraképzése csak a hagyományhoz való alkotó viszony kialakítása mentén lehetséges, s nincs ez másként a mi szakmánkban sem. A kritikai diskurzus ismerete, kutatása egyszerűen megkerülhetetlen. Ekképpen akad(hat)tam rá Weöres két alábbi megnyilatkozására:

„Elsősorban a zene kompozíciós formái, amiket szívesen használok. A szonátaforma, a rondóforma, mármint a zenei rondó. Ennek semmi köze, vagy csak nagyon kevés köze van a rondó nevű versformához. Szóval a zenei értelemben vett rondó, a kiszélesedett dalforma, a szonátaforma olyan, amit állandóan használok, ugyanígy ezeknek a tágabb alakját, a szimfónia-formát is.”[3]

„A Valse triste[-ben] […] az »A« elem […] három, három, kettő tagolású ritmus. Hűvös és öreg az este, remeg a venyige teste. A »B« elem egy szótaggal rövidebb. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja. Vagyis három, kettő, kettő metszés. Az »A« elemben megírt dolgok aztán mindig visszatérnek a három, kettő, kettőben némileg más szöveggel. Például ahol az »A«-ban az van: az ember szive kivásik, egyik nyár akár a másik – ez a »B«-ben így jelenik meg: az ember szive vásik, egyik nyár mint a másik.”[4]

A fentieket megfontolva két dolog vált azonnal egyértelművé számomra: egyrészt az, hogy Weörest határozottan foglalkoztatta a zenei forma költészetbeli megvalósíthatósága, másrészt, hogy a tárgyalt vers szerkezetét nem a keringőből, hanem a zenei rondóból lehet levezetni. Utóbbi egyik legjellemzőbb tulajdonsága „a főtéma utolsó visszatérésének módosítása, kibővítése nyomatékos lezárássá”.[5] Hát nem éppen ott, hangsúlyos pozícióban van a megeste szóalak is? Ezen a ponton hadd idézzek a kész tanulmányból: „Weöres textusát szinte át- meg átszövik azok a sornyi terjedelmű kijelentő modalitású szemantikai egységek, amelyekben valamilyen remegés, rezgés, megcsörrenés, kolompolás tematizálódik (»Remeg a venyige teste.«; »[…] csörög a cserje teste.«).[6] Feltűnő azonban, hogy ezek a hanghatások éppen ott fordulnak elő a legnagyobb számban, ahol az este szó státusváltása nyomán felborulnak a szintaktikai-grammatikai, illetve szemantikai viszonyok, s az említett szó – kilépve állítmányi szerepéből (ritmikailag hangsúlyos pozícióban) – a cselekvés ágensévé válik:

Megcsörren ║ a cserje ║ kontya.

Kolompol ║ az ősz ko║ lompja. (3║2║3)

A dér a ║ kökényt meg ║ este. (3║2║3)

Hűvös és ║ öreg az ║ este.[7]

Talán nem túlzás, ha az eddigiek fényében a remegés és megcsörrenés hanghatásait a költői nyelv működésbe lendülésével azonosítom, a kökényt, azaz a cselekvés tárgyát pedig az olvasó metaforájaként értelmezem. Az állításnak a Valse triste esetében csak indirekt bizonyítékai vannak, ám az számomra mégis valószínűnek tűnik, hogy az esés és a hullás folyamatos textusbeli jelenléte a magyar nyelvi tudattal rendelkező olvasóban a lomb (vö. »Kolompol az ősz kolompja.«) és a levél szavakat idézi fel, s ezek Aranytól Pilinszkyn át Petriig és tovább az írásaktus metaforái. Weöres versében mindezen túl maximálisan kihasznált a kökény megérésének processzusát hangsúlyozó jelentésréteg: ez a bogyó akkor érik meg, amikor a fagy megcsípi. Ha parafrazeálni akarjuk a tárgyalt lírai megnyilatkozás szemantikumát, akkor azt mondhatjuk, hogy az olvasó akkor érik vagy termékenyül meg, ha megérti, hogy az esés, a hullás, a fagy és indirekt módon az ősz nem a halál és az elmúlás metaforasorát képezi meg, hanem a szöveg másodlagos referenciáját, azaz a költői nyelv értelmezőjére visszaható működésmódját.”[8]

A bevezetőben azt ígértem, rávilágítok arra, miért (is) lettem az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó, annak történetét egyetemen tanító olvasó. Talán nyilvánvalóvá vált, ennek több oka is van. Mindamellett, hogy nagyon szeretek a diákokkal együtt gondolkodni, hogy a vers értelmezése olyan, mint egy nyomozás, és eme nyomozás tulajdonképpen önmagam, önmagunk után zajlik, van még egy indokom. Ezt azonban már Önöknek kell kideríteni Szent Ágoston Vallomásai segítségével:

„Ha példának okáért valamely költeményt akarok betéve elmondani, mielőtt belekezdenék, várakozásom az egészre kiterjed; a belekezdés után pedig mindazt, amit már elmondtam belőle, mint múltat az emlékezet vonja szárnyai alá. E cselekvésem folyamat, tehát két irányhoz tartozik: az emlékezéshez, mert egy részt már elmondottam, és a várakozásoz, mert a többit még ezután mondom; – figyelmem ellenben állandóan ott őrködik; őrajta halad át a múltba az, ami jövő volt. Minél előbbre halad a cselekvés, annál inkább rövidül a várakozás, növekedik az emlékezés, míg végre a várakozás teljesen megszűnik, mert az egész cselekvés befejeződik és átmegy az emlékezetbe. Itt egész költeményről volt szó, de ugyanez érvényes a költemény bármelyik részére és szótagjára, sőt akár hosszabb tartalmú cselekvésre is, amelynek ez a költemény csak kicsi része lehetne. – Sőt érvényes az egész emberi életre is, amely számtalan rész szerint való cselekedetből tevődik össze […].”[9]