A sokszínű géniusz

Dokumentumfilm Mozartról az Urániában

2014. május 12-én az Uránia Filmszínházban a Nagy zeneszerzők nyomában sorozatból a Mozart életéről szóló legújabb dokumentumfilmet (Mozart nyomában) vetítették, amelyet a brit Phil Grabsky rendezett. A film rendkívül sokszínű. Nemcsak a zeneszerző életének történetét, s ennek függvényében a darabok keletkezését „meséli el”, hanem – többek között – a korabeli naturalista humor fordulatait is megismerhetjük belőle.

Wolfgang Amadeus Mozart életét sokan, sokféleképpen feldolgozták. A legnépszerűbb talán az Amadeus című film, Miloš Forman rendezése. Nem véletlen, hogy a dokumentumfilmben is utalnak rá. Mozart életével kapcsolatban rengeteg legenda kering, és sok az elvarratlan szál, amelyet Forman bőséggel felhasznál az említett életrajzi ihletésű filmben. Jó ötlet, hogy Phil Grabsky erre is reflektál.

A film nemcsak a zeneszerzőt, hanem az embert is bemutatja. Rengeteg idézet hangzik el Mozart és szülei levelezéséből. Ebből nemcsak a géniusz karakterét ismerjük meg, hanem a részletekből fény derül édesapja, Leopold vasszigorára is, s érdekes, hogy erre a serdülő, majd a felnőtt Mozart hogyan reagál. A fiatal zeneszerző kezdetben rendkívül nagyra értékelte azt az odaadó szeretetet, amivel édesapja kísérte mindenhová. Később mégis az akarata ellenére házasodott meg Constanze Weberrel, és lázadni kezdett az atyai szigor ellen.

Mivel a narratív részekben neves zenetudósok, hangszeres és vokális előadók reflexióit ismerhetjük meg, furcsának tűnik, hogy olykor-olykor a levelezésekből „bulváros” elemeket is kiemelnek. Miért szükséges ezeket egy dokumentumfilmben közzé tenni? Valóban fontos megtudnunk, hogyan osztja meg Mozart szellentési szokásait szüleivel? Ennek a sekélyes témának ellenpólusa, hogy az előadóművészek saját meglátásaikat, vizuális képzeteiket osztják meg a nézőkkel. Ezt fontos szempontnak tartom, hiszen az igazi művészet asszociációkból, az érzékelések összekapcsolásából áll. Egy-egy zenemű esetében elengedhetetlen, hogy azt hallgatva vagy megszólaltatva mindenkiben egy egyedi vizuális világ bontakozzon ki.

A film összességében populáris, tehát nem csak a szűk szakma számára érdekes, aminek hatására a szélesebb közönség is kedvet kaphat a nagy géniusz műveinek behatóbb megismerésére. Hiányoltam viszont, hogy olyan művek, amelyek kevésbé ismertek, csupán érintőlegesen kerültek elő (például Idomeneo). Főként a legismertebb operákból vagy daljátékokból hangzottak el sokszor hallott részletek (például Figaro házassága – Figaro Se vuol ballare című áriája, Don Giovanni – Zerlina és Don Giovanni La ci darem la mano kettőse, A varázsfuvola – Az Éj királynője Bosszúáriája, Papageno és Papagena kettőse). Az operarészletek legtöbbjét nem tradicionális, hanem modern rendezésben láthattuk. Az autentikusság talán hagyományos színpadképet igényelt volna.

A korabeli hangszerek használata közelebb vitt az időutazáshoz. Miközben egy-egy zenerészlet elhangzott, Mozart korabeli festményeket, portrékat is láthattunk. A hang minőségével, különösen a vonós hangszerekkel kapcsolatban nem voltam teljesen elégedett. A hegedűk sokszor fémes, már-már bántóan érdes hangja miatt a hegedűversenyek, a vonósnégyesek nem okoztak átütő zenei élményt.

A legnagyobb, általános probléma azonban a magyar nyelvű felirattal volt. Az elgépeléseket – amiből nem keveset olvashattunk – a néző szeme egy idő után már automatikusan kijavította. A szakmai pontatlanságok felett viszont nem lehet szemet hunyni. A dúr és moll hangnemek pontos helyesírása szerint az előbbit mindig nagybetűvel (pl. A-dúr klarinétverseny), a mollt pedig kisbetűvel kell jelölni (pl. d-moll zongoraverseny). Nem volt konzekvens a műfajok, illetve szakkifejezések fordítása sem. Vagy csak olasz, vagy csak magyar szavakat kellett volna használni (például vagy concerto, vagy koncert) a vegyes használattal szemben. Véleményem szerint egy ilyen volumenű dokumentumfilm feliratozására sokkal nagyobb figyelmet és időt kellett volna fordítani.

Hiba lenne azonban a film bemutatását nem pozitív érzéssel lezárni. Az utolsó jelenetek megindítóak. Abban a pillanatban, amint felhangzik a Requiem első tétele, majd a Lacrimosa is, és a próza elhallgat, már csak a zene szól. Ennek hatására az ember közelebb érzi magát a csupán harmincöt évet élt zsenihez. Főleg úgy, hogy fekete hátteret látunk, amelyen pontos, tudományosan alátámasztott adatokat olvashatunk Mozart haláláról, s annak körülményeiről, amelyek minden legendát eloszlatnak. A Requiemet egy megrendelő számára készítette, a művet végül tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be, Mozart hátrahagyott vázlatait felhasználva.

„Egyébként nincs többé mitől remegnem. Érzem abból, amit átélek: ütött az óra; készülök a halálra. Vége – be kell fejeznem, mielőtt örülhettem volna tehetségemnek. Pedig az élet mégis oly szép volt; az életpálya oly szép kilátásokkal indult. De senki sem változtathatja meg sorsát. Senki sem mérheti fel napjainak számát; bele kell törődni ebbe. Úgy lesz, ahogy a Gondviselésnek tetszik. Zárom soraimat; halotti énekemet nem hagyhatom befejezetlenül.

Bécs, 1791. szeptember. Mozart”

 

Nagy zeneszerzők: Mozart nyomában

Koncert-dokumentumfilm, 150 perc, 2014

Rendező: Phil Grabsky

Narrátor: Julie Stevenson

video
See video

Facebook-hozzászólások