Chmurdalia – avagy Napóleon bilijének krónikája

„A történeteknek emberi gondoskodásra van szükségük, akár a páfránynak, táplálni kell őket, fényt kell nekik biztosítani” – mondja Eulalia Barron, Joanna Bator lengyel írónő Homokfelhő című, nemrég magyarul is megjelent könyvének egyik hőse. Bator legújabb regénye a legrangosabb lengyel irodalmi díjjal kitüntetett Homokhegy című kötetben elkezdett családtörténet folytatása. A generációkon átívelő történetben nagymama, anya és lánya távolodási és közeledési kísérleteit követhetjük végig, miközben megelevenedik körülöttük a 20. századi Lengyelország. A szerző mágikus légkört teremt: elbeszéléstechnikája sok esetben Hrabaléhoz hasonlítható. A sűrű, tömör gondolatok, az élet nehezebb pillanatai vagy akár a szörnyű emlékek olyan egyszerűen jutnak kifejezésre és olyan légiesen könnyűnek hatnak a szereplők szájából, hogy a szöveg szinte magával ragadja az olvasót. A regény alakjai nagyon szerethetők. Világuk lakályos, apró mikrokozmosz, ahová a több mint négyszáz oldalas szövegen át érdemes betekintenie az olvasónak.

A történet szerint Dominika Chmura egy súlyos balesetet követően magához tér a kómából, és megkezdődik rehabilitációs kezelése. Harcol múltjáért és jövőjéért, miközben ágya mellett ülő anyja, Jadzia bármit megadna azért, hogy „újjászületett” gyermekével együtt mindent teljesen elölről, teljesen tiszta lappal kezdhessenek. Ahogy Dominika erőre kap, a balesetben szenvedett sérülések miatt a múlt helyett a jövő felé fordul, olthatatlan vágyat érezve a nyugati világ megismerésére, a beszűkült családi és társadalmi lehetőségekből való kitörésre. Megkezdi vándorútját, aminek köszönhetően mi magunk is beléphetünk a komplex családi univerzumba, s azt a szereplőkkel együtt, részletről részletre lakjuk be.

A tizenkét részre osztott családi história origója Kamieńsk városa, ahonnan a Chmura család származik. Egyik történet észrevétlenül, finoman olvad át a másikba. Epizódok követik egymást – itt tulajdonképpen mindenki mellékszereplő, pár tucat oldalnyi szereppel. Az egyes történetek központi szervezőeleme egy különleges ereklye, amely mindig kalandos úton kerül újabb és újabb tulajdonosához. Bonaparte Napóleon bilije ez a bizonyos kultikus tárgy, amely láncszerűen fűzi össze az egymáshoz véletlenszerűen kapcsolódó szereplőket. Az Oroszországból hazafelé tartó Napóleon ugyanis Dominika felmenőinek házában szállt meg, s a francia császár úti bilije a családnál maradt. Ezt követően úgy őrizték a nevezetes éjjeliedényt, mintha a legnagyobb tisztesség érte volna őket. Kifényesítették, és becses kincsként nemzedékről nemzedékre örökítették az illusztris vendég tárgyi emlékét. Az ereklye története napjainkig tart, míg az őseit kutató amerikai diák nyomát nem veszti.

Érdekes belegondolni abba, hogy egy olyan tárgy válik féltve őrzött kinccsé, amelyet mindennapjainkban többnyire jelentéktelennek, alantasnak tartunk. Ez a jelenség most reflektorfénybe kerül, csakúgy mint a szereplők maguk: az epizódszerepükben sziporkázó kisemberek. Fantasztikus helyzetekbe keverednek, elképesztő tudás és tapasztalat birtokába jutnak, vagy épp ellenkezőleg: az élet abszurditásának esnek áldozatul.

A lengyel chmura szó jelentése: felhő. Chmurdalia pedig Dominika gyerekkori, kitalált országa, amelyet felnőttként is igyekszik megtalálni valahol. A kötet főszereplője a tünékeny, sodródó homokfelhő, akinek nyughatatlansága lendíti előre a cselekményt. Nyughatatlansága egyben generációjának sajátossága is, hiszen ő már a modernizálódó világgal tart lépést. Otthonosan mozog a nagyvilágban, New York, London, Görögország csak néhány hely, ahol megfordul. Mindenhol rögtön ráakad valakire, aki pártfogásába veszi. Lányával szemben Jadzia a szocializmusban megszokott állandóság kiszámítható menetrendjét és kelletlen elfogadását hordozza magában, abból kezdetben nem tud kilépni. A sokat emlegetett Homokhegy nemcsak egy család találkozási pontja, egy walbrzychi iparváros panelrengetegje, ahol a szálak összeérnek, de itt olvad egybe a történelem megannyi síkja is: eszmék ütköznek, feszülnek egymásnak a nyugatiasodó Lengyelországban, mindeközben az alkalmi elbeszélők révén megidéződik a szocialista idők utáni átrendeződés korszaka, miként a második világháború is.

Joanna Bator legújabb regénye egy megértési, feldolgozási folyamat újabb állomása, amely szereplőinek és megteremtett atmoszférájának köszönhetően nemcsak a szerző saját, szűkebb értelemben vett pátriájának történetét eleveníti meg, hanem a keleti blokk országaiban élő valamennyi olvasónak is nosztalgikus olvasmányélményt nyújt. A szocializmus emléke ebben a régióban  a legtöbb családban olyan hívószó, amely mindenkit a kanapéra vagy a konyhaasztal köré szegez egy-egy anekdota meghallgatására. A finom, intellektuális humorral átszőtt regény történeteit most az olvasóknak kell kezelésbe venniük: táplálni és gondozni őket, valamennyit a fénybe tartani.

Joanna Bator: Homokfelhő

Fordította: Hermann Péter

Magvető Kiadó, Budapest, 2014