Az elbeszélő magánya

Szirmai Péter legújabb novelláskötete 2013-ban jelent meg a Hungarovox kiadásában A türelem címmel, 2011-es Mániákus bibliofília című novelláskötete és 2007-es Hunniában valami készül című regénye után. E kötet rövid, sűrített novellák egymásutánja, melyek olyan jelentős kérdéseket boncolgatnak, mint az egyén lelki küzdelme az írás vágyával, irodalomtörténeti játékok, anya, diktatúra – azonban egyik sem válik az egész köteten átívelő, központi tematikai szervezőerővé. Nyelvének sűrűsége felidézi a novellákban szövegszerűen, hivatkozásként is felbukkanó dél-amerikai írók – főleg Borges és Cortázar – stílusát. De nem csak stílusjátékról, vagy azon túlmutató referencialitás-játékról van pusztán szó, Szirmai novelláinak egészen sajátos íze van.

Kötetének megbonthatatlannak tűnő egysége nem a tematikában, hanem a megszólaló hang, és a kivétel nélkül minden egyes elbeszélés központjában helyet követelő én önmagán átszűrt, vagyis múlttá tett élményeinek, a narráció ideje előtt végbemenő reflexióinak elbeszélői eljárásában mutatkozik. Ezen eljárás szerint a megnyilatkozó lezártnak tekinti mindazt, amit el akar mesélni nekünk, és – a kötetre szintén egységesen jellemzően – a lezártságon túl benne és bennünk, olvasókban egyaránt felmerülő kérdésekre már nem akar, vagy nem tud választ adni. (Például, fikciós irodalomtörténeti játékában – Francisco Xavier Garay életrajza, Francisco Xavier Garay kötete, Jorge Luis Tucumán születési dátuma – világossá válik, hogy az elbeszélő én számára mennyire jelentős a fiktív író(k) alakja, életműve, de az nem, hogy az irodalomtörténet számára miért olyan fontos. Vagy a diktatúrát elszenvedők, az elől menekülők történetében – El Castillo alapítása, A türelem – szűkszavúságában nem akarna többet mondani lét- és lelki állapotáról, mint hogy diktatúra van, a diktatúrát nem lehet megváltoztatni, ezért menekülni kell.) Az egyik legerősebb zárlatot idézve: „...tudtam, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. A jelen értéktelen, a múltat nem lehet jövővé tenni. Kommunikációs problémáim lesznek, mert már nem vagyok itt, de még ott sem vagyok...” (64.o.) Határmezsgyén mozog múlt és jelen közt; az élmények, melyeket utólagos reflexióval elbeszélni, múltként strukturálni már képes, olyan – nem ritkán bénító – erővel hatnak jelenére, hogy a narráció idejében önreflexív gesztusokra azonban még képtelen. A határmezsgye-lét az én elbeszélő számára olykor valós, tematizált történeti elemként is definiálódik. Például a diktatúra elől menekülő gyermek és családja történetében (A türelem), akik viszontagságos útjuk végén átléphetik a határt, de a másik, új, biztonságos élet remény-földjének határát már nem, örökös köztes létbe szorulva. Ez a kettős bezártság és lezáratlanság az, ami szétfeszíti az elbeszéléseket, még akkor is, ha a befogadónak nem minden esetben egyértelmű, hogy az elbeszélés gesztusa és az elbeszélt történet milyen téttel bír a megnyilatkozó én számára.

De milyen is ez a megnyilatkozó én? Valójában több énről van szó: önmagát kereső író, lelkes irodalmár, aki Borges, Cortázar, Márquez, Adolfo Bioy Casares, Kafka művein pallérozódott (pl. Francisco Xavier Garay életrajza, Francisco Xavier Garay kötete, A Kafka-hagyaték, Jorge Luis Tucumán születési dátuma, Julio halálára), diktatórikus rendszer(ek) áldozata (El Castillo mítikus alapítása, Az idegen megbízása,  A türelem), vagy éppen gyermek, aki képtelen megmenteni anyját az árvíztől (Anyám és az árvíz, Anyám és az elhagyott ház). De hiába mások, mindannyian egy hangon szólalnak meg. Nem jellemző rájuk sem a pesszimizmus, sem a melankolikus lét, melyben a befelé és kifelé egyaránt irányuló pontos, pattanásig feszített figyelem, és a cselekvésképtelenség válik meghatározó élménnyé. Sőt, maga a cselekvés – írás, olvasás, menekülés, keresés – válik számukra a világban megtalált helyük biztosításának módszerévé, még akkor is, ha nem mindig teszik világossá az elbeszélés aktusának szintjén cselekvéseik miértjét. Tárgyi környezetükre nem fordítanak sok figyelmet – legalábbis, ami történeteik elbeszélését illeti – kommunikációs környezetükre azonban annál többet, melyben ugyanúgy benne foglaltatik a beszéd, mint az egyes szereplők megnyilatkozásai, a beszélgetés, mint az élőbeszéd kommunikációs gesztusa, az olvasás és az írás. A térélmény tehát sokkal kevésbé meghatározó számukra, mint az örökös kontaktusban levés élménye, melynek tétje az én határainak kifeszítése. De vajon sikerül-e Francisco Xavier Garaynak határai kifeszítésével beteljesítenie az elvárást, melyet rejtélyes barátja, S. támaszt felé? (Garay az az elbeszélés fikcionalitásán belül is fikcionalizált író-alak, akivel az elbeszélő én S.-sel folytatott párbeszédében azonosítja magát, s akivel szemben egy még lezáratlan életmű kiteljesítése az elvárás.)

Örökre kérdés marad, ahogyan az is, hogy S. kicsoda. Ebben az elbeszélői fogásban felfedezhető az az elkendőzni vágyás, szégyenlősség, ami nem engedi az énnek, hogy referencialitás-játékot űzzön a befogadóval. Még akkor is, ha máskor nagyon is hajlandó ezt a játékot űzni, akár a fent említett írók, vagy a fiktív F. X. Garay vagy Tucumán esetében.  Számára valószínűleg személyes súllyal bír J. bácsi vagy a diktátor megnevezése –  annyira, hogy hajlandó emiatt örök bizonytalanságban hagyni a befogadót – sokkal nagyobbal, mint Borgesé vagy Dahlmanné. Hozzá kell tenni, hogy az elbeszélésekben maga az én sem neveződik meg sem mások, sem önmaga által. Az önellentmondás a hang egységességéből fakad, melyben a személyes súly a kimondatlanságon, megnevezni nem akaráson túl nem artikulálódik. Máshonnan megközelítve azonban e kettősség, ha nem is indokolttá, de érthetővé válik. Ez pedig a referencialitás-játéka, mely az írói-elbeszélői megfontolás szerint a novella belső fikciójáról külső (fikciós) referenciák felé (is) irányítja a figyelmet. Például, a Dahlmann kérése című novella főszereplője annak a Dahlmannak a gyermeke, aki Borges Dél című novellájának főszereplője. Az sem kétséges, hogy a Julio halálára Cortázarról íródott. E játék csemegévé válik annak, aki jártas a huszadik századi dél-amerikai irodalomban. Az elbeszélő én fiktív irodalomtörténeti játékát inkább az önmaga számára bíró súlya, olykor a (Borgesért rajongó) olvasó lelkesültsége, néhol virtuóz logikája, mitizáló gesztusai motiválják, mint az a legyőzhetetlen igény, hogy igazodjon egy megalapozott (irodalomtörténeti) kijelentés módszertani kereteihez – természetesen mindez nem is feltétlenül elvárás az olvasó részéről.

A novelláskötet egyik szervező tematikai eleme az utazás – azzal együtt, hogy átfogó tematikai ívet ez sem biztosít a kötetnek. Az én számára többnyire nem megnyugtató az úton lét, legyen szó a diktatúra előli menekülés hosszú folyamatáról vagy arról a hétköznapi rutinjáról, míg barátjától haza kerékpározik. Az úton lét tehát sem időtartamban, sem az énre gyakorolt hatásában, súlyában nem ugyanaz, mégis van egy közös tapasztalat, ami minden olyan tapasztalattal közös, melyben az én kérdőjeleződik meg egy, a számára döntő fontossággal bíró (lét)élményből való kiszakadtság, lezáratlanság és a máshová való megérkezés – akár szintén, de már máshogy, vagy egyáltalán nem nyugtalanító – élménye közt. A két végpontot talán valóban a diktatúra elől menekülő gyermek és a barátjával folytatott elméleti vita után haza kerékpározó férfi története jelöli ki. Előbbiben felidéződnek a menekülés konvencionális kellékei – éhezés, harc, halál, elszakadás –, valamint az élet-halál harc végzetességét némileg oldandó maga a megérkezés is. Mintha az lenne az elbeszélő én ön- és világmagyarázó elve, hogy a diktatúra elől menekülni kell. Mindamellett nem szívesen nyilatkozik magáról a diktatúráról, sem útját nem részletezi annyira, amennyire az olvasó kíváncsiságában rejlő megérteni vágyás okot adna. A kerékpározás másfelé fordítja az ő figyelmét, vele együtt a mi gondolkodásunkat is. A rejtélyes S.-től hazafelé ugyanis az úton-levésnek nem azt a mélyen egzisztenciális tapasztalatát éli meg, melyet az élet és halál közt lebegésben való örökös menekülésben, hanem mindazt a téblábolást, mely egy lezárult személyes élményt – jelen esetben egy olyan beszélgetést, melynek az ő sorsa, munkássága a tétje – követ. Az élmény túl erős hatással van az énre, legalábbis hétköznapjaihoz képest, így szükséges a már véget ért (beszélgetésben vagy élményben) benne létet interpretálnia. Ehhez kiváló alkalom a hazaút, az utazás, mely mintha maga is ezt a gondolatiságot sugallná. A novella azonban véget ér anélkül, hogy az elbeszélő én haza érkezne, vagy a gondolati struktúrájának felépítésén – én-vizsgálatán – túlmutató következtetéssel élne.

A kötet azonban minden kettőssége, önellentmondása, néhol akadozó történetvezetése ellenére nem nélkülözi azt a megfontolt komolyságot, kellő sűrítettséget, még nem kiforrott, de következetes elbeszélői nyelvet, mely megadja saját, egyéni ízét, és sötét, olykor egészen embertelen világában gondolkodóba ejti az olvasót.

Szirmai Péter: A türelem, Budapest, Hungarovox, 2013.