Akit Erósz megérintett...
Jean-Luc Marion, napjaink egyik legismertebb francia fenomenológusa 2011-ben Budapesten tartott előadást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktori kitüntetésének alkalmából, ahol többek között arról beszélt, hogy tulajdonképpen milyen szerepe van a szeretet fogalmának a filozófiatörténetben, hogyan kellene helyesen megközelíteni, és megfoghatóvá tenni az ész számára. Marion gondolkodását már kezdetektől fogva izgatta az erotikus fenomén fogalmának magyarázata, ezért egy egész könyvet szentelt a jelenség vizsgálatának, amely 2012-ben magyar nyelven is megjelent, Az erotikus fenomén – Hat meditáció címmel, Szabó Zsigmond fordításában. A francia gondolkodó ebben a műben a szeretet-fogalom legfontosabb kérdéseit járja körül az erotikum jelenségeinek tárgyalásán keresztül.
A szerző a könyvhöz írt meglehetősen heves – néhol igazságtalan – bevezetőjében alapvetően a filozófiát támadja, amiért szinte teljesen száműzte ezeket a meghatározó jelenségeket az ész birodalmából, miközben az ember létmódjában tagadhatatlanul meghatározó szerepet töltenek be: „Ami pedig a szerelmet illeti, melynek feledésbe merülése – úgy látszik – döntő mozzanat volt, a filozófia teljesen megfeledkezett róla, sőt, egyenesen megtagadta. Olykor már azt lehetne hinni, hogy gyűlöli.” (11.) Feltétlenül túlzásnak tartom Marion vádját a filozófia ellen, hiszen ennek a fenomenológiai testfilozófiának is megvannak az előzményei, többek között Hannah Arendt kiemelkedő doktori értkezése Augustinus szeretetfogalmáról is hasonló törekvés. Nem is említve a 20. századi francia filozófia egyik legmeghatározóbb alakját, Roland Barthes-ot, aki egészen zseniális művében, a Beszédtöredékek a szerelemről címűben igyekszik rekonstruálni a szerelem tapasztalatát Platóntól Goethéig.
Marion ebben a könyvében tulajdonképpen véges, testi létezése felől értelmezi újra az embert, valamint próbál választ találni a saját emberi létünkre vonatkozó kérdésekre is. A kötet tagolása nagyon világos és áttekinthető, ahogy az alcímben is benne van, hat – Marion által meditációnak nevezett – nagyobb szerkezeti egységből áll, amiben a szerző különböző jellegű, az erotikumhoz köthető témákat tárgyal. Marion vizsgálódásában központi szerepet tölt be, hogy miképpen határozza meg a szeretet tapasztalata az ember (itt: ego) létmódját, amiről meglehetősen radikális gondolatai vannak: „Van azonban egy még alapvetőbb oka annak, hogy miért nem vagyok igazolható aktualitás, verifikálható tény. Semmiféle létmódra nem vagyok ugyanis redukálható, még a lehetőség létmódjára sem. Valóban, nem elégséges pusztán léteznem ahhoz, hogy az lehessek, aki vagyok: ehhez még arra van elsősorban és mindenekfelett szükség, hogy valaki szeressen. Az erotika lehetőségére.” (35.) Annyiban tartom radikálisnak Marion gondolatmenetét, hogy úgy tűnik, a szerző számára a szeretet tapasztalata, sőt leegyszerűsítve a „szeretve levés” tapasztalata szervesen hozzátartozik az emberként való létezéshez, látszólag az emberi élet egyik feltételeként kerül bemutatásra.
A szerző alapvető kérdései végső soron a szeretet fogalmának és mindennapi tapasztalatának alapjaira irányulnak, mindarra, ahogyan a szeretet jelen van az ember életében és gondolkodásában. Marion szerint egy külső tartományból is (ami lehet a szerelem vagy a szeretet megtapasztalása egy másik félben) tudomást kell szereznünk a saját létezésünkről, arról, ahogyan vagyunk, és hogy érdemes-e léteznünk, különben nem biztos, hogy szembe tudunk nézni a ténnyel, hogy létezésünknek nincs semmiféle végső célja.
A szerző értelmezésében az emberi létezőt éppen a szeretetre és a gyűlöletre való készség különbözteti meg az összes többi létezőtől, például az állatoktól vagy a számítógépektől, akik a maguk módján képesek a gondolkodásra, azonban az igazi szeretetre csak az ember, vagy természeténél fogva, az Isten képes. A szerző számára leginkább annak belátása válik problematikussá, hogy miféle végső cél lehet az emberi létben, ami az ő értelmezésében akár a szeretet is lehet, ami leküzdi a hiábavalóság érzését. A szerző érdek nélküli szeretetről beszél, ami a szerelem tapasztalatának kvázi alapfeltétele, ugyanis Marion meghatározása szerint a szerelem mentes bármiféle önző érdektől, először önmagunkból indul ki, nem pedig kívülről tör ránk. A szerető és a szeretett lény viszonya már Platónnál is központi szerephez jut, Marionnál azonban teljesen más megvilágításba kerül az erósz, ami Platónnal ellentétben itt nem egy valamitől való megfosztottságon alapul, hanem arra a lehetőségre épül, amiben a szerető a szeretett lényt kiragadja a mindennapi tárgyak közül, láthatóvá és helyettesíthetetlenné teszi önmaga számára, amiben benne van az elvesztés és a viszonzatlanság lehetősége is. A szeretőnek tehát először önmagának kell szeretnie, először benne kell megszületnie a szerelemnek, ami független a szeretett lénytől, ezért gyakran előfordul, hogy a szerető lény számára az érzés viszonzatlan marad, ami maga után vonja a féltékenység, a gyűlölet és az öngyűlölet tapasztalatát is, amelyeket Marion alaposan körüljár.
Marion számára meghatározó a bizonyosság jelensége, a szerető félben kifejeződő kétségbeesett kétely, a hiábavalóság mindenkori kérdése („Minek?”). A szerző szerint alapvetően le kellene számolni mindenféle önmagamról önmagam által szerzett hiányos bizonyossággal, amihez a biztos létezés bizonyossága is kevés. Ebből az ontológiai alapproblémából fakad a szerető lény állandó önmagához intézett kérdése is, hogy „Vajon szeretnek engem?” (34.), amelyhez szervesen hozzátartoznak az ember létmódjára vonatkozó kérdések, és az a rejtély, hogy tulajdonképpen mit is jelent létezni.
Marion, hatalmas tudásanyagot mozgatva, a szeretet és szerelem jelenségének valamennyi alapvető komponensét alaposan megvizsgálja, úgy is, mint a kétely, az egoizmus, a perverzió, az öngyűlölet és önszeretet, a vágy, az élvezet, a hazugság, a féltékenység, a hűség, a gyűlölet és a szabadság alapvető, mindenki által ismert jelenségeit, amelyeket szerinte kizárólag a szeretet mindenkori tapasztalatából lehet levezetni és megérteni.
Egyetértek Marionnal abban, hogy a szerelemről ilyen formában is beszélni kell, és a szerelmi tapasztalat nemcsak a költészet vagy a pszichoanalízis tárgya lehet, hanem ugyanúgy a filozófiáé is. Ebből az alapvető igényből született Barthes már említett műve is, ami bár egyéni tapasztalatból indul ki, de a jelenség mindenkori megértésére és megértetésére törekszik. Talán élhetünk azzal a kifejezéssel, hogy Marion könyve hiánypótló, hiszen, ahogy a szerző egyértelműen megfogalmazta a kötet előszavában, szerinte egyre kevesebbet beszélünk az erotikus jelenségről, akár a szeretetről vagy a szerelemről, miközben méltó helyén kéne kezelnünk a gondolkodás történetében. Viszont azt legalábbis nem gondolom, hogy a filozófia hátat fordított a szeretet vizsgálatának, vagy nem szentel elég figyelmet neki; ezt a kötetet ennek ellenére azért tartom figyelemreméltó vállalkozásnak, mert a szerző kivételes érzékenységgel tárgyal olyan alapvető jelenségeket és fogalmakat, amelyek időről időre szinte megkövetelik, hogy újra elővegyék őket.
Jean-Luc Marion: Az erotikus fenomén – Hat meditáció. Fordította Szabó Zsigmond. L’Harmattan, Budapest, 2012. 290 oldal, 2900 Ft
Ajánlott cikkeink:
Paár Tamás: „Melyek tehát a helyes kérdések?” Beszélgetés Jean-Luc Marionnal
Facebook-hozzászólások