Christian Henking: Figaro¿

Armel Opera Fesztivál Budapest 2014.

Az Armel Opera Fesztivál keretében a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválhoz is kapcsolódóan volt látható Christian Henking Figaro¿ című kortárs operája a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. Az előadás nem csak azért volt kivételes, mert az operaverseny döntős darabjaként a közönség egy versenyszereplővel is megismerkedhetett, hanem mert Christian Henking svájci zeneszerző darabjának magyarországi ősbemutatója is volt egyben. Így az esemény mind a darab újdonsága, mind pedig Marion Grange (Suzanne) alakításának szempontjából is érdemes lehet az említésre.

 

 

Hátrébb lépve azonban az operaverseny kontextusától, jelen írás inkább magával a darabbal és a rendezéssel foglalkozik, ami már önmagában is elegendő témát adhat. Christian Henking ugyanis izgalmas módon, a darab saját keletkezésére való reflektálással mintegy keretes szerkezetbe ágyazta operáját. A kerettörténet szerint Beaumarchais (aki magának a Figaro című vígjátéknak a szerzője, amelynek alapján írta Lorenzo Da Ponte Mozart felkérésére az azonos című opera szövegkönyvét), saját darabját szeretné megrendezni. Ebben azonban konfliktusba kerül a színházigazgatóval és az éjjeli őrrel, akik mind Mozart operájának alakjaival állíthatók párhuzamba: az éjjeli őr egy adott ponton a látott darabon belül a rendezés alatt álló opera szereplőjévé válik Bartholo szerepében, a színházigazgató pedig a Gróf szerepét ölti magára. Ezáltal a mű központi kérdésévé valóság és fikció kapcsolata kerül, hiszen nem csak a Henking-mű szereplőinek az átváltozásai teremtik meg a belső feszültséget, hanem maga az a tény is, hogy a darab témájában is hordozza a Figaro korabeli fogadtatásával kapcsolatos ellenérzéseket, mind a mozarti rendezés esetében, mind pedig az eredeti műnek a témáját (a nászéjszaka kegyúri joga) illetően. A balett-jelenet különösen emlékeztet az 1786-ban bemutatott mozarti opera előzményeire, amelyben szintén kérdésessé vált a balett jelenet. Így tulajdonképpen Henking operája megidézi a mű keletkezéstörténetét is, a Mozart operájára való zenei- és szcenikai utalásokat pedig (például a nyitányban felfedezhetőek voltak a Figaro házasságának hegedűfutamai, valamint a kezdő jelenetben Suzannának a tükör előtti jelenete is megidézte a korábbi opera kezdőjelenetét, illetve Suzanne és Figaro duettjét) egy új keret létrehozásába illeszti. Ennek köszönhetően a Figaro házasságának fő témája, a házasság létrejötte átalakul az előadás létrehozásának, vagy létrehozhatóságának történetévé, amelyben így a kezdő jelenet is, Suzanne tükör előtti készülődése is a darabra, és nem elsődlegesen a házasságra való készülődéssé változik.

Henking tehát új jelentést ad a jeleneteknek és a zenei anyagnak is, megidézve egyébként nem csak Mozart, hanem Rossini művét is. A legizgalmasabb azonban a zenének az az önreflexívnek nevezhető beállítottsága, amellyel sajátosan teremti meg a már említett keretes szerkezetet. Tehát nem csak a történetek közötti átjárás, valamint az opera szereplőinek a cselekményen belüli átöltözései hordozzák és alakítják ki valóság és fikció művön belüli tematizációját, hanem az énekesek szólamaiba írt hang-játékok is erősítik azt. Ennek alapja azonban Mozart operájában is felfedezhető, aki szintén a komédia nyelvezetét erősíti az egyes szólamok hangutánzásaival. Kettős játék alakul ki tehát, amennyiben Henking nem csak a hang hangzására reflektál, ezzel hozva létre sajátos jelentést, hanem ugyanígy szem előtt tartja a mozarti muzsika belső működési elveit.

Andreas Zimmermann rendezése a commedia dell’arte hagyományát is felidézi (utalhatunk itt az előadás elején megjelenő vándorszínész és rendező Beaumarchais alakjára, aki a sorok mellett utazóbőröndökkel és kalapdobozokkal közelíti meg a színpadot, hogy ott létrehozhassa előadását), a korabeli jelmezek és maszkok használatával érzékeltetve a színház éppen adott pillanatban való létrejövésének folyamatát. Ugyanakkor rendezői gesztusai le is leplezik a színház „színház” voltát, hiszen nem csak a többször cserélt maszkok és jelmezek reflektálnak erre a darabon belül, hanem már a kezdő jelenet is bár a színpad világán kívül, mégis már az előadás keretein belül valósul meg. A voltaképpeni színpad terében megjelenő óriási doboz-színház is ezt a „színház a színházban” gondolatot erősíti. Ily módon a rendezés a zenével szerves egészet alkot.

 

 

A zenei anyag széles skálán mozog, hiszen a műben elhangzanak rap-betétek is, mintegy külső perspektívát teremtve (hiszen idegen elemként ékelődnek a zeneműbe). Ehhez mindenképpen meg kell említeni a Biel Solothurn Színház énekeseinek teljesítményét is, akik mind énekes, mind pedig színészi minőségükben kiválóan teljesítettek, így a már említett Marion Grange Suzanne szerepében nagyon szépen illeszkedett a már összeszokott társulathoz.

Christian Henking tehát a zenei hagyományok átgondolásának segítségével olyan meta-kontextusokat teremtett, amelyek nyugtalanságban tartják a nézőt a színházhoz, és magához a komédiához való viszonyát illetően (ezt példázhatja a darab végi temetés-jelenet), amely nem csak a műfaj legitimitásának kérdését érinti (noha ez is megjelent az operában), hanem egyértelműen kérdeznek rá a körülöttünk lévő világhoz való kapcsolódásunkra és annak értelmezésére is. Nem utolsó sorban a szerelemhez való viszonyunkra, hiszen az eredeti művet is szerelmi intrikák és játszmák szövik át, amelyet Henking műve erőteljesen a hatalommal való kapcsolatrendszer hálójába ágyaz. A Figaro¿ tehát tükröt tartott, mindezt azonban művészi eleganciával és játékkal.

 

Christian Henking: FIGARO¿ - Opera két felvonásban

Rendező: Andreas Zimmermann

Szövegét Raphael URWEIDER írta. Rapszövegek: Grégoire VUILLEUMIER (Greis) és Manuel LINIGER (Manillio).

Vezényelt: Jürg HENNEBERGER

BIEL SOLOTHURN SZÍNHÁZ ÉS ZENEKAR

BIEL, SVÁJC

 

Versenyszereplő: Marion Grange (Franciaország)

Közreműködtek a Pannon Filharmonikusok

Díszlet és jelmez - Cornelia BRUNN

Dramaturg -Julia EBERWEIN

 

 

Facebook-hozzászólások