Értelmező instrukciók

Henrik Ibsen 1879-ben tartotta Nóra című drámájának koppenhágai bemutatóját. Ebben az időben indultak el Európában a meiningeni színház hatására azok a „művészszínházi” törekvések, amelyek olyan kortárs szerzők műveit igyekeztek műsorra tűzni, akik az aktuális társadalmi problémákat mutatták be. Ennek egyik jeles képviselője volt Ibsen, akinek a kanonikus felosztás szerinti társadalmi drámái szolgálták ezt a célt. Még Freud előtt olyan lélektani folyamatokat mutatott be a szereplői által, amelyek miatt a későbbi lélektani realista írók a példaképükként tekintettek rá. Az ilyen folyamatok feltárásában különösen fontos szerepet játszanak a szerzői instrukciók, azon belül is a mozgást, a reakciókat megjelenítő szövegegységek. Ezek az instrukciók önmagukban is képesek leírni a Nórában megfigyelhető viszonyváltozásokat és bemutatni azt a folyamatot, ami a kezdeti konfliktustól Nórát a „babaszoba” elhagyására ösztönzi: az utazás mint tevékenység olyan módon áll a dráma középpontjában, hogy jelentősége a lélektani folyamatok megrajzolásának pontossága közben szövegszinten mégis rejtve marad. Az út mint kiinduló ok és mint a dráma rejtett célja, végkifejlete a szöveg által folyamatként bontakozik ki a jelenetek előrehaladtával, ám megértését igazán a szobából való kilépést megelőző mozgásformák segítik, melyek a szerzői utasításokban érhetők tetten.   

Helmer lakása, amelyben bármelyik egykori középosztálybeli polgár a sajátjára ismerhetne, jelentheti a „babaszobát” (a mű eredeti címe Et dukkehjem, ami babaszobát jelent) amelyben Nóra Torvald „babafelesége”, valamint a „kalitkát”, amelyben az ő „énekes pacsirtája” – utalva itt a Torvald által Nórának adott madár-becenevekre. A nő bezártságból való kiszakadásának folyamatát láthatjuk, melyet mind az instrukciókban szereplő mozgás, mind az egyéb cselekvések, mind pedig a szavak szintjén folyamatosan bont ki, erősít meg a mű. A szoba ajtajai gyakorlatilag végig zárva vannak, csak új szereplő érkezésekor és távozásakor nyílnak ki, majd azonnal kulcsra zárják őket az instrukciók szerint. Nóra a dráma alatt egyszer sem hagyja el a szobát titka kiderüléséig, ekkor azonban kilép a biztos „otthonból” a bizonytalanság felé – a dráma egésze efelé a „kimozdulás” felé tart, az álló helyzetből, a szoba nyílt színen való elhagyása felé.

Fontos dramaturgiai pontja a drámának Lindéné megjelenése, akit, bár a klasszikus dramaturgia szerint mint bizalmast azonosíthatunk, fontosabb, hogy egyrészt lássuk benne a dráma szituációjának elindítóját (ő a távolról érkező idegen), másrészt Nóra ellenpontját. Kettejük feltáró jellegű dialógusa végén érkezünk el ahhoz a ponthoz, melyben a szerzői utasítás ismét meghatározó szerepet kap: Lindéné „Gyermek vagy, Nóra” kijelentésére ugyanis az instrukció szerint a címszereplő „fölveti fejét, s föl – le jár a szobában”. Ez a típusú mozgás nem volt jellemző Nórára eddig, mozdulatai mindaddig a szertelenséget, csapongást, tudatosságának hiányát jelezték. A későbbiekben tulajdonképpen ez a mozgástípus bontakozik ki a „babaszoba” terében: a gesztusok (pl. kényszercselekvések), amelyek Nóra megmozdulásait kísérik, folyamatos gyorsulásban vannak, egyre kiismerhetetlenebbek és vadabbak. A tarantella próbája már mint utolsó, elkeseredett mozdulatsor, talán egyfajta haláltánc jelenik meg, a vesztét érző nő utolsó tombolása, ösztönös reakciója, amikor levetheti magáról a társadalmi konvenciók béklyóit. Nóra olyan hevesen táncolja az instrukciók szerint, mintha ez lenne az utolsó tánca. Ebben csúcsosodik ki a kalitkába zárt madár vergődésének képe, tehát Nóra izgatott járkálása egy teljesen felgyorsult és művészibb kifejezési módban éri el a csúcspontot. Egyre gyorsuló cselekvései a környezetében levő szereplők nyugodt és lassú mozgásának ellenpontozásában fejezik ki az „otthon” idegenné válását. Az egyre inkább uralkodóvá váló mozgásforma, a fel-le való járkálás erősíti a bezártság érzését, amely a darab utolsó felvonásában törik csak meg, elhozva ezzel a zárlat csattanóját.

A második felvonás egy nappal később folytatódik, de az instrukciókból kiderül, hogy Nóra ugyanabban a lelkiállapotban van, mint az első felvonás végén. A felvonás első jelenetében Nóra távozni készül. A Dajka „Már megint el?” kérdéséből kiderül, hogy Nóra a megszokottnál kevesebb időt tölt otthon, elkezdett távolodni. Már az ezt megelőző dialógusban elhangzik, hogy „egészen el talál menni Nóra”, tehát ez a gondolat már itt megfordult a fejében. A levél kézhez kapását követően Nóra, bár ez gyakran marad ki a színpadi változatokból, szökni próbál a férjével való beszélgetést megelőzően. Krogstad távozása után a nyitva maradt ajtóban indulásra készen áll. Mivel Helmer visszarántja és bezárja előtte az ajtót, szökése sikertelen – mégis előkészíti ez a momentum a későbbi, végleges elindulást.

Helmer számonkérését követően Nóra „hideg nyugalommal” és röviden válaszol a férje terjedelmes kérdéseire. Szerepcsere alakul ki kettejük között: ettől a ponttól Torvald járkál idegesen fel-alá, amíg Nóra mozdulatlanul ül. Nóra a dialógus közben a szerzői utasítások szerint az ajtóra néz, ami szintén előrevetíti a távozását. Bár Torvaldban Nóra távozása után az instrukció szerint „egy remény rezdül meg”, és emiatt a következő szavakkal zárja a drámát: „A legnagyobb csoda”. Az instrukcióban megjelölt ajtócsapódás egyértelműen kijelöli, hogy ez a „csoda” nem történhet meg, még ha a szövegdramaturgia ezt a kérdést nyitva is hagyja. Nóra végleg elhagyta a „babaszobát”.

Nemcsak implicit kijelentések révén lehet a mozgás hangsúlyos voltát követni, hiszen tényleges utazások is jelentős helyen szerepelnek a dramaturgiában. Az eredeti konfliktust is egy utazás generálta. Ha nem kell utazást tenni Helmer betegsége miatt, akkor Nóra sosem kényszerül kölcsön felvételére. A Krisztinával folytatott dialógusából kiderül, hogy Nóra szerint a házassága a következőkre épül: „[Torvaldnak] milyen kínos és megalázó lenne tudnia, hogy tartozik valamivel nekem. Ez egészen megváltoztatná a viszonyunkat; a mi szép, boldog otthonunk nem az lenne többé, ami most.” Nóra a vallomása után a boldog jövőről kezd el ábrándozni, ahol szintén az utazás lehetősége merül fel, a „babaszobából” való ideiglenes távozás.

Az utazás mint megoldás valamilyen ellehetetlenült vagy változó helyzetre újra és újra felmerül a darab során: Lindéné utazása, Nóráék utazása, majd legvégül Nóra elutazása is egy megoldási kísérlet egy megoldhatatlannak tűnő problémára. Érdemes megfigyelni, hogy a két nő utazása ellenétes irányú, akárcsak az utazás által kialakuló társadalmi megítélésük iránya. Míg Lindéné vélhetően egy polgári magcsaládban mint feleség és anya társadalmi elismerésre tesz szert, addig Nóra kiszolgáltatottan,egy patriarchális társadalomban keresi önmagát. Elfriede Jelinek Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai című művében – melyben a folytatás egyik lehetséges alternatíváját írja meg – prositúció vár a családját elhagyó nőre, tehát a teljes kirekesztés és kiszolgáltatottság.

Ibsen drámáját kettős dramaturgia szerint is lehet olvasni, ha csak a szöveghelyeket vesszük figyelembe. Ha azonban nem hagyjuk figyelmen kívül a szerzői instrukciókat és pontosan követjük az általuk leírt mozgást, akkor csak egy, a fentiekben leírt olvasat létezik: Nóra ösztönös távozása egy természetellenes, mozdulatlan világból.

Felhasznált irodaalom:

Bécsy Tamás: A drámamodellek és a mai dráma, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974, 279–284.

Robert Brustein: A lázadás színháza I., Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982, 48–105.

Lukács György: Henrik Ibsen; Kísérlet a polgári tragédia megteremtésére = Uő, A modern dráma fejlődésének története, Budapest, Magvető Kiadó, 1911, 269–304.