Miről álmodik az újszülött

2015. április 25. délután fél három. Ezer ember toporog a Vígszínház előterében Robert Wilson előadására várva. A jól ismert ajtónálló nyugdíjas nénik megértő mosollyal próbálják enyhíteni a várakozók feszültségét, de az ajtó fél óra elteltével sem nyílik. Jöhet a találgatás. Lehet, hogy elmarad az előadás? Vajon Wilson ördögi terve az, hogy megvárakoztat minket, ő pedig egy rejtekhelyről figyeli a reakciónkat? Végül kettéválik a vörös függöny, az érdeklődők pedig fellélegezve átkelhetnek a nézőtérre. Wilsonnak csak a vonata késett, de a feltételezés, hogy képes lenne már a nulladik percben a határainkat feszegetni, sokat mond el személyéről.

Eszenyi Enikő jelenik meg először a színpadon, aki bejelenti, hogy Wilson elfogadta a felkérést, és rendezni fog a Vígszínházban. A magyar közönség tavaly ősszel is hallhatta a rendező nevét, aki ugyanezen a színpadon mutatta be 1914 című darabját a Vígszínház, a Cseh Nemzeti Színház és a Szlovák Nemzeti Színház közös produkciójaként. Az előadást idén tavasszal újra műsorra tűzték három este erejéig. Mielőtt összefoglalnám, hogy mik hangzottak el Wilson önálló előadásán, fontosnak tartom, hogy szóljak pár szót az 1914 című darabról. A szövegkönyv Karl Kraus Az emberiség végnapjai és Jaroslav Hašek Švejk című műveinek összefonódásából keletkezett. Azonban ahogy azt Wilsontól megszokhattuk, az 1914-ben sem a dikción van a hangsúly. A kontrasztos színek, azaz a fekete, a fehér és a piros jelenléte megragadja tekintetünket, és a darab végéig el sem engedi. Wilson-darabot nézni olyan, mintha egy szokványos időkezelésű filmet néznénk, de folyamatosan játszanánk a távkapcsoló gyorsító, lassító, kimerevítő és előre- hátra tekerő gombjaival. A szereplők porondmesterként, revütáncosnőként, démoni angyalként, vagy egyszerű katonaként jelennek meg, de egyikőjük sem kiemelt hős. Soňa Červená hangtalan jelenléte, halotti maszkká alakított arca és végtelenül lassú mozgása Sheryl Shutton alakját idézi A süket pillantása című előadásból. Fekete ruhájának hosszú uszályát olyan erőfeszítéssel vonszolja maga után a színpad leghátsóbb pontján, hogy teljesen elhalványul az előtte zajló esemény, egyedül az ő fájdalmas léptei válnak fontossá.

A díszlet hiánya, a színészek decens megjelenése és a komor hangulat megköveteli, hogy méltóságteljesen és rezzenéstelenül figyeljük a történetet, de a darab valójában nem veszi teljesen komolyan magát. A szünet nélküli két órás darab alatt legalább háromszor teljes bizonyossággal nyugtázzuk, hogy na, itt a vége, szép zárás patinás kerettel, kezdhetünk tapsolni. De nem. És még mindig nem. Wilson jól ismeri, hogy milyen színházélményekhez vagyunk hozzászokva, kiélesíti azokat a pillanatokat, amiket tipikus zárásként ismer fel a szervezetünk és tudatosan töri apró darabokra a sztereotípiákat és automatizmusokat. Eszenyi Enikő mint az egyetlen magyar szereplő a darabban, elszavalja József Attila Íme, hát megleltem hazámat című versét, de a televíziókban felmondott patetikus és iskolás felmondás helyett úgy válik ironikussá a verselés, hogy megtartja súlyát és jelentéstartalma érintetlen marad. A vers úgy hangzik el, hogy közben egy operett dalt hallunk, és Eszenyi eltúlzott gesztikulációjával még groteszkebbé válik a produkció. Wilson sokat foglalkozott a fénnyel az 1914 rendezése során. „Light creates space” – hangzik el később az önálló Wilson előadásban. Az a kijelentés, hogy „a fény teret alkot” önmagában nem mond sok újat, ha nem láttunk egyetlen előadást sem a rendező szemével. Az 1914 az Osztrák—Magyar Monarchia szétesése utáni zavaros időszakról szól, de semmiképp sem nevezhető egy átfogó történelmi szemlének. Wilson úgy mesél történetet, hogy a szemünk elé táruló képsorok hatására hamarabb érezzük át az időszak hangulatát, mint hogy megértenénk mi is zajlik pontosan a színpadon. Amikor elemezni próbáljuk, hogy miről is szól a darab, rájövünk, hogy csak a felszínt kapargatjuk. Nincs mélyebb tartalom, tanulság, vagy gyönyörű metafora. Gyávaság lenne nem elhinni, hogy Wilson azt akarta láttatni velünk, amit láttatott. Szó szerint feketén, fehéren.

A Robert Wilson a Vígszínházban című koradélutáni előadás meglepően sok embernek keltette fel az érdeklődését, annak ellenére, hogy a rendező által képviselt színházelmélet a legkevésbé sem illeszkedik a „mimikri–színház” sokak által kedvelt eszközeihez. Wilson tekintete élesen szegeződik a Vígszínház közönségére, amikor először színpadra lép. Hosszú percekig egy szót sem szól. Egyedül áll a színpadon, a díszlet pedig egy rajztáblából, egy vetítővászonból, egy pulpitusból és egy székből áll. Teret ad a köhögés, mocorgás, értetlenkedve nézés feszült pillanatainak. Nem akkor szólal meg, amikor kezd kényelmetlenné válni a hallgatás, annál sokkal tovább marad néma. Puszta megjelenésével szoktat minket a csendhez.

Aztán csak úgy mesélni kezd a semmiből. Történetei nagyrészt megegyeznek az Absolute Wilson című biográfiai kötetével, de mégsem egy élettörténet egyszerű felmondásáról van szó. Annak ellenére, hogy a kezdetektől fogva idegenkedett az opera és a színház mesterséges közegétől, pályájának szinte minden mozzanata a színpad felé mutat. Három személyt emel ki, akik nagy hatással voltak rá élete során. Az első Raymond Andrews, aki még kisfiú volt, mikor megismerte. A fiúra akkor akadt rá, amikor épp verte egy rendőr. Wilson 27 évesen örökbe fogadta a siket és árva kisfiút. Több volt ez puszta megszánásnál vagy apai ösztönnél, meg akarta tanítani a fiút arra, hogy nem csak füllel lehet hallani. Különféle mozgásgyakorlatok és a rezgésekre való koncentrálás segítségével Rayből kiszabadulhatott végre a hang, ami már több mint tíz éve benne raboskodott. Wilson úgy tudta megszólaltatni Rayt, hogy az ő nyelvén szólt hozzá. Csak pár szót ismert, mégis rengeteg dolgot ki tudott fejezni. Az álmai alapján készült, A süket pillantása előadás kapcsán például az volt a javaslata, hogy az utolsó jelenetben hatvan meztelen és terhes nő jelenjen meg. A fiút egyáltalán nem érdekelte a színház és épp ezért nagyon jól kijönnek Wilsonnal a mai napig. Ray gyermekkori rajzait és álmait beépítette darabjaiba és gyakran kikérte fia véleményét.

A második jelentős személy Wilson életében Christopher Knowles. Az agysérült 13 éves fiút felkérte, hogy szerepeljen egy darabjában a szülők beleegyezésével. Chris soha nem szólalt meg addig, főleg nem nyilvánosan, de a színpadon elkezdett „hat hap hath” szerű hangokat kiadni. A intézetben folyamatosan beleszóltak abba, hogy mit hogyan csinál, így esélye sem volt fejlődni, de Wilson felajánlotta, hogy tanítja.  Chris agya egy különleges matematikai rendszer szerint működött, csak valakinek fel kellett ismernie ezt. A fiúnak voltak emlékei nyolc hónapos korából, és meg tudta mondani, hogy pontosan 4001 órája látott egy nőt. Együttműködésük egyik kiemelkedő alkotása a Sztálin élete és kora című tizenkét órás előadás. A cím és a szokatlanul hosszú játékidő azt sugallja, hogy teljes és átfogó képet kaphatunk a diktátorról és koráról, de persze nem erről van szó. Sztálin életének csak egyetlen momentuma az, amely az előadás egyik legsúlyosabb pillanataként jelenik meg a színpadon, ez pedig a diktátor első feleségének halála. Wilson színpadra emelte ezt a tűhegynyi mozaikot és egy félnapos előadást csinált belőle.

A harmadik meghatározó személyiség Jessye Norman operaénekes. A hölgy a Chatelet-ben énekelt, amikor hirtelen elsírta magát a színpadon. Percekig bénultan és némán állt több száz ember előtt, mire az egész közönség könnyezni kezdett. Mélyebb hatást váltott ki a puszta jelenléte és emberi mivolta, mint az ária. Többek között ennek hatására született Wilson Silent Opera című műve, ami nevéhez hűen egy több napig tartó néma opera.

Robert Wilson nem akarta megváltoztatni Raymond Andrewst vagy Christopher Knowlest, ahogy a világot sem akarja a saját képére formálni. Tanítani akar, semmi mást. Nem tesz politikai nyilatkozatokat. Szerinte a vallásnak nincs helye a színházban, ellenben a zenét vallásosnak gondolja. Munkája nem prédikáció, nem akar igét hirdetni. Egyszerűen csak megosztja tapasztalatait. Ábrákat rajzol, képeket mutat, hangokat utánoz, megijeszt és elképeszt. Kitűnő előadó és jó ember. A közönség soraiból elhangzik egy kérdés, hogy vajon Ray és Chris képesek lettek-e az önálló életre, mire Wilson is kérdéssel felel: „Mit is értünk önálló életen?” Wilson édesanyja utolsó szavai azok voltak, hogy nem félti fiát, mert tudja, hogyan kell egyedül lenni és szereti a magányt. Wilson utolsó szavai a magyar közönséghez pedig a következő gondolat összegzése volt: „Az anyaméhben a gyermek szeme zárva van, ám mozog. A magzat tehát belső szemével lát. Vakon jövünk a világra, bezárt szemmel. Álmodva születünk. Amikor felnövünk, egyfolytában pislogunk. Miközben szemünk lecsukódik, a napfény eltűnik. Mit látunk ilyenkor? Az egész olyan gyorsan történik, hogy nem is vagyunk tudatában, valamit viszont látunk abban a pillanatban, amikor a szemhéjunk lezárul. Szemhéjunk lecsapódása közben, a másodperc töredéke alatt a világ feloldódik, és álmodunk. Erről szól az én színházam. Meg kell tanulnunk bezárt szemmel látni. Csak a vak lát igazán. Csak a süket hall igazán.”

Vígszínház

Jaroslav Hašek, Karl Kraus :1914           
Rendező, díszlet, világítás : Robert Wilson
Szereplők : Soňa Červená, Pavla Beretová, Eszenyi Enikő,  Taťjana Medvecká, Eva Salzmannová, Jan Bidlas, Vladimír Javorský, Ján Koleník, Radúz Mácha, Václav Postránecký, Filip Rajmont, Milan Stehlík
Alapötlet: Aleš Březina, Soňa Červená

Fordító:Hanuš Karlach

Zene:Aleš Březina

Jelmez:Yashi
Bemutató: 2014. október 15.

video