Kolnai az undorról, a gőgről és a gyűlöletről

Kolnai Aurél sok tekintetben különös pályát futott be: galileistából katolikus gondolkodó; a pszichoanalízis teoretikusából fenomenológus; újságíróból filozófus lett. Mindezt anélkül, hogy egyetlen pillanatra is félreismerhetnénk igen korán határozott körvonalakat fölvevő gondolkodásmódjának jellegzetességeit. Munkásságának legnagyobb része német és angol nyelven keletkezett, jelentős része még publikálás előtt áll, de legfontosabb művei már hozzáférhetőek. Magyar nyelven a harmincas években megjelent néhány tanulmánya után az Új Mandátum kiadó Magyar Panteon-sorozatában olvasható tőle számos fontos tanulmány, emlékiratait az Európa Kiadó adta ki, Carl Schmittel vitázó politikai filozófiai alapművét pedig a Századvég folyóirat. Ezekhez csatlakozik a tavaly megjelent, de könyvesbolti forgalomba sajnos nem kerülő, de az internetről letölthető (http://www.eltereader.hu/media/2015/06/szeretet_gyulolet_beliv.pdf) Szeretet és gyűlölet, undor és gőg. Érzelemfilozófia a realista fenomenológiában című kötet, amelyet Boros Gábor szerkesztett. Kolnai három írása mellett Max Scheler egy rövid tanulmánya, továbbá Bacsó Béla és a szerkesztő egy-egy szintén rövid tanulmánya alkotja a könyvet. A fordítást Mesterházi Miklós végezte, ami külön is említést – és dicséretet – érdemel, mert Kolnai nyelve meglehetősen nehéz. Nem a szakterminológia miatt, hanem filozófiai módszeréből adódóan: sok-sok visszatérés, közbevetés, árnyalás, metafora, pontosítás, a tárgy afféle letapogatása, aprólékos leírása adja a lényegét, egyúttal pedig az ízét is.

A kötet szerkesztésének logikája érthető, bár szerintem eléggé vitatható. Kolnaitól három, eredetileg a Suhrkampnál 2007-ben megjelent (eredetileg is németül íródott) tanulmány szerepel benne, amelyek az undor, a gyűlölet és a gőg minőségeit, állapotait, reakcióit elemzik. A szerkesztő Schelertől az Ordo amoris című tanulmányt illesztette a három szöveghez, azaz a szeretet elemzésével egészítette ki a válogatást. Ez így a tartalmi egésszé formálás szándékát jelzi, főleg, hogy a kötet alcíme kifejezetten tartalmi tágítást ígér. Ez a szándék többféleképpen (lenne) konceptualizálható: akár filozófiatörténetileg (erre utal Scheler szerepeltetése, s itt fölvethető, hogy további korabeli filozófusok, mondjuk, az egyébként emlegetett von Hildebrand miért nincs képviselve); akár úgy, hogy a Kolnai által tárgyalt jelenségekről szóló újabb keletű írásokat is hoz a szerkesztő; akár úgy, hogy a szeretet mellett más fogalmi ellentétek elemzését illeszti be (pl. alázat, bizalom). Ezek a megoldások bizonyára jóval nagyobb kötetet eredményeztek volna, ami talán nem volt vállalható, így viszont az olvasónak tartalmi hiányérzete marad. Talán az lett volna a legegyszerűbb, ha eleve csak Kolnai írásaira koncentrál, esetleg az Axel Honneth-féle német utószót, vagy Carolyn Korsmeyer valamelyik undorról szóló írását illeszti még hozzá (Korsmeyer volt Barry Smith-szel együtt Az undor 2004-es angol nyelvű kiadásának szerkesztője). A két magyar nyelvű tanulmány döntő mértékben amúgy is Kolnairól szól, Schelerről érdemben alig esik szó.

Mindezek azonban mellékes problémák ahhoz képest, hogy magyar nyelven tudomásom szerint alig olvasható ezekről a témákról hosszabb elemzés, ráadásul Kolnai tanulmányai valóban fontos filozófiai kérdésekre világítanak rá. A két kísérőtanulmány utal is ezekre, bár a kelleténél talán kevésbé részletesen szólnak arról, hogy mi is a „realista fenomenológia”, miben különbözik a husserli, s főleg a heideggeri egzisztencialista változattól, s hogy miként találkozik a brit, ma pedig már az amerikai analitikus morálfilozófiai áramlatokkal.

Az érzelmek (erkölcsi) elmélete köztudottan régi témája elsősorban, de persze nem kizárólag a brit filozófiának. Innen nézve Kolnai érdeklődése és megközelítésmódja nagyon is tradicionális. Ő azonban a klasszikusoktól eltérően nem egy univerzális antropológia megalkotásán dolgozik, hanem az emberi lélek minél mélyebb föltérképezésén. Ez lélektani érdeklődésnek tűnik. Kolnaira valóban mély hatást gyakorolt a korai pszichoanalízis, ám annak magyarázó sémáit igen korán el is vetette, mégpedig leginkább éppen sémaszerűségük miatt. Jó példája ennek az ambivalenciának, hogy Kolnai a gyűlöletről szóló írásban erőteljesen bírálja a pszichoanalízis konklúzióját, amely szerint minden gyűlölet végső soron szeretet, s minden szeretet végső soron gyűlölet.  Azt azonban ő sem tagadja, hogy gyűlölet és szeretet sokféleképpen megfér egymással, akár egyetlen kapcsolaton belül is. A pszichoanalízis, sőt, általában a lélektan a korai fenomenológia számára egyébként is probléma (Brentano, Husserl), helyesebben egy másik tudásterület. Ezzel így Kolnai is  egyetértett, így nyugodtan sorolhatjuk azok közé, akik a lélektan mint természettudományos diszciplína (morál)filozófiai következményeit (naturalizmus) korán átlátták, s elsöprőnek látszó hatása alól éppen a fenomenológiában látták a szükséges ellenáramlatot.

A fenomenológia Kolnai felfogásában abból indul ki, hogy az ember érzelmi és értékreakciói mindig valamilyen mély kapcsolatban állnak a valósággal (realizmus), nélküle egyszerűen érthetetlenek. Ezt a kapcsolatot fejezi ki az intencionalitás eszméje, amelyet Kolnai Brentanóhoz, rajta keresztül pedig a középkori skolasztikához kapcsol, s több írásában is nagyjából azt az álláspontot képviseli, hogy Husserl hívebb a középkor realizmusához mint módszerhez, mint akárhány neotomista. Az ember érzelmei tehát mindig valamire vonatkoznak, ami lehet persze önmaga is, de még ebben az esetben is kell lennie valamilyen megosztható, objektív valóságelemnek. A félelemben nagyon közel járunk ehhez az önreferenciához: az ember mindenekelőtt önmagát félti, noha természetesen mindig van valami, amitől fél; de a félelem oka, leszámítva a triviális eseteket (nyilvánvaló életveszélyt), erősebben kötődik ahhoz a személyiséghez, aki éppen fél. A gyűlölettel megfordítva áll a helyzet: ott éppen a külső oldal, a tárgy – gyakran egy másik személy – válik a viszony domináns elemévé. Az undor ezért annak a paradigmatikus esete, ahol a tárgy(referencia) vagy intencionális tartalom (amitől undorodunk) és a kondicionalitás, a szubjektív válaszának tartalma (az undorodás, az undor mint érzet) egészen egyensúlyban van, mondhatni, harmonikus egységet alkot. Kolnai maga is megjegyzi, hogy szokatlan lehet éppen az undorral kapcsolatban emlegetni a harmóniát, de itt a tapasztalat, helyesebben a tapasztalás fenomenológiai struktúrájának harmóniájáról van szó, azaz annak bemutatásáról, hogy a tapasztalás olyan viszony, amelyből sem a tapasztaló, sem a tapasztalt nem tüntethető el.

Ez a megállapítás nem hangzik túl izgalmasnak, de Kolnai egész filozófiai pályafutása annak demonstrálásaként is felfogható, hogy erről az egyszerű igazságról hányféleképpen lehet elfelejtkezni vagy azt megtagadni. Szellemi alapját tekintve minden totalitarizmus valamelyik oldal abszolutizálása: a kommunizmus az anyagvilág abszolútumát állító materializmusból nő ki, a nácizmus pedig a szubjektumot abszolutizáló filozófiai irányzatokból táplálkozik. S minden totalitarizmus ellen az egyedül célravezető védekezés „a tárgy szuverenitásának” (Kolnai kifejezése) védelme, egyúttal a megismerés folyamatának a megismételhetetlensége és befejezetlensége: a szubjektum védelme. Kolnai elemzései azért is lebilincselőek, mert az olvasó, mihelyst hozzászokott a sokszor valóban bonyolult stílushoz, rájön arra, hogy úton halad, egy olyan filozófus társaságában, aki számára egy érték vagy érzés elemzése pontosan olyan élvezet, mint egy bor analízise, vagy egy festmény fokozatos, lassú befogadása, mondhatni, ízlelgetése. Ezért aztán Kolnai egy kicsit olyan a filozófiában, mint Krúdy – akit egyébként nagyra becsült – az irodalomban.

Ez a megközelítés Kolnait sajnos elég nehezen eladhatóvá tette az analitikus filozófia piacán. A morálfilozófiának ez az ága jobbára helyzetek és elvek elemzésére koncentrál, a helyesség kérdése körül forog. A hetvenes években kezdődő erényetikai konjunktúra, valamint a „jó” fogalmának újra előtérbe kerülése azonban az erények és értékek elemzése iránti érdeklődést is megnövelte (régóta létezik Journal of Value Inquiry – sajnos, még mindig kevés fenomenológiai hangsúllyal). Kolnainak a méltóságról és a megbocsátásról szóló kiváló esszéi ebben a körben például mára klasszikussá értek: a legtöbb komoly elemzés alapszövegként idézi őket. Ebben fontos szerepet játszottak fiatalabb, később a brit filozófia legnagyobb tekintélyeivé váló kollégái, David Wiggins és Bernard Williams. Wiggins fölkérésére Kolnai e korai német nyelvű tanulmányait egy előadás keretében összefoglalta, ami később önálló tanulmányként is elkészült, s magyarul is olvasható a már említett Új Mandátum-kötetben[1].

Van még egy nagyon érdekes kérdés, amely a kötetben közölt tanulmányokkal kapcsolatban adódik, s bár mindkét kísérőtanulmány utal rá imitt-amott, mégsem kerül egyikük fókuszába sem. Ez a szóban forgó témák kiválasztásával függ össze: miért érdekelte Kolnait éppen az undor? Elég nehezen hihető, hogy már kezdettől fogva az imént elemzett filozófiai használhatósága lett volna az indok. Talán közelebb járunk a magyarázathoz, ha a korra és benne Kolnai helyére hivatkozunk. Egyfelől a húszas évek végének közép-európai világában a huszonkilenc éves filozófus nyilvánvalóan pontosan ismerte azt az érvet, hogy a dekadencia, a bomlás, a túlérett civilizáció valamiképpen a halálba torkollik. A halál e részletes átélése szükségképpen magával hozza az undorodás már-már társadalmi élményét, beleértve az etikai aspektust is. A világháború egyik meghatározó kezdeti alapélménye a halálkultuszba merülő élettől való megundorodás: elég A varázshegyre s vele együtt a tüdővészre mint lassú, elhúzódó, szellemi víziókban kiteljesedő, de a rothadás jelét viselő társadalmi jelenségre utalnunk. Másfelől – s ez a fontosabb – a hihetetlenül érzékeny fülű és szemű Kolnai pontosan érzékelte, hogy a háború utáni életkultusz, amely például a náci ideológia centrális témájává válik, hogyan örökli meg akarata és hite ellenére a dekadenciát (hogy ebben akár Lukácsnak is igazat adjunk); nem a halál, hanem a túlburjánzó, irracionális, televényszerű élet formájában és ünneplésében, amely pontosan ugyanolyan módon taszító, viszolyogtató, undorító, mint a bomlás, amellyel hivatalosan hadban áll. Az életkultusz ugyanolyan émelygést idézett elő Kolnaiban, mint a halálkultusz. Sajátos viszont, hogy a politikum ilyen direktben kimarad Az undorból: ezt a fejezetet talán meg is lehetne írni (a szerző egyetlen utalást tesz, amikor a jelenség szociológiájának hely hiányában való elhagyását említi, lásd 66. oldal). De hogy adjunk egy pofont a bolsevizmusnak is: Kolnainak azok a fejtegetései, amelyek az undornak a tolakodással, a közelséggel, a törleszkedéssel, a bizalmaskodással való összefüggéseit taglalják, minden bizonnyal részben azokból a tapasztalatokból származnak, amelyeket a szerző az 1919-es Tanácsköztársaság testvériségkultuszával, a társadalmi közelség és közvetlenség egyfajta kötelezővé tételével kapcsolatban szerzett.

A gyűlölet és a félelem elemzésének hátterét még egyértelműbben a fölemelkedő nemzetiszocializmus adja, de ezek mögött és a gőg elemzése mögött is jól érzékelhető Kolnai katolicizmusa. Nem ő az egyetlen a korban, aki számára a bal- és a jobboldali diktatúrák, valamint az erőtlennek bizonyuló, vagy inkább elerőtlenedő liberalizmus után a katolicizmus az egyedül járható útnak bizonyult egy olyan világ és társadalom felé, amely nem ringatja magát illúziókba a rosszal, a gonosszal kapcsolatban, ugyanakkor tudomása van a jó rendről, a teremtés szuverenitásáról, s a gondviselés valóságosságáról is. Kolnai számára ez a filozófiai, erkölcsi, majd politikai alkotmányosság – mondhatni jogállamiság – jelentette az egyedüli reményt, s ez ad magyarázatot arra, amit Boros Gábor érthetetlennek talál: hogy miért érezte magát viszonylag jól Kolnai Franco Spanyolországában. Mindenekelőtt: elsősorban is Angliában érezte magát jól. A spanyol viszonyokkal kapcsolatban talán voltak illúziói, de leszámítva azt az egyszerű (ugyanakkor persze komplikált) tényt, hogy Kolnai egyszerűen rajongott az országért, bizonyos fokig gyermekkora Magyarországát is látva benne; a spanyolok antikommunizmusa és Franco ügyes Hitler- és Mussolini-ellenessége nagy hatást gyakorolt rá. Végül pedig abban reménykedett, hogy a diktatúra szép lassan átadja majd a helyét egy brit típusú alkotmányos monarchiának, amely határozottan jobboldali lesz karakterét tekintve, kiegészítve egy kellőképpen megszelídített, spanyolosan konzervatív baloldallal. Mai tudásunkkal még csak azt sem állíthatjuk, hogy Kolnai várakozásai teljesen naivak lettek volna.

Boros Gábor (szerk.): Szeretet és gyűlölet, undor és gőg. Érzelemfilozófia a realista fenomenológiában. Kolnai Aurél és Max Scheler írásai. Budapest, ELTE BTK, 2014.