A józan ész és a dogmák nevében

G. K. Chesterton azzal lépett bele hatalmas lábával az angol közélet nagy tócsájába az 1905-ös londoni könyvvásáron, hogy lakonikus tömörséggel Eretnekek címmel ellátott kötetében Kiplinggel, Shaw-val, H. G. Wellsszel és hasonló szerzőkkel szállt éles vitába. Amikor kérdőre vonták, milyen alapon is eretnekezi le az angol gondolkodók akkori színe-javát, Igazságot! (Orthodoxy) című kötetével válaszolt. Röviden: mivel Chesterton keresztény volt (ekkoriban még anglikán, 1922-től pedig katolikus), ezért – felfogása szerint – akik nem azok, eretnekek. Egyszerű a képlet. Habár problémás is, hiszen eredetileg az eretnek az a megkeresztelt katolikus volt, aki tagadott egyes hitigazságokat, válogatott a tanításban; aztán persze a protestánsokra is kiterjedt a címke, ahogy megtörtént a reformáció… Ebből a megjegyzéséből tehát ki is derül Chesterton vérmérséklete. Szerzőnk éppenséggel nem volt egy klasszikus, „egyrészt-másrésztező”, habozó értelmiségi. Művei nem a céhes filozófia nyelvén és nem a céhes filozófusoknak íródtak, mivel ő maga sem volt céhes filozófus (a University College London művészeti iskolájába járt). Sokkal inkább egy műkedvelő filozófus-teológus gondolkodó, aki abból az egyszerű, hétköznapi, sok értelmiségi számára idegen képletből indul ki, amiből maga Szent Tamás is:

„Szent Tamás filozófiája azon az egyetemes közmeggyőződésen alapszik, hogy a tojás tojás. A hegeliánus azt mondja, hogy a tojás tulajdonképpen tyúk, minthogy része a végtelen fejlődési folyamatnak; a Berkeley-követő azt tarthatja, hogy a tükörtojás csak annyira létezik, mint az álom, minthogy éppen olyan könnyű az álmot a tükörtojás okának, mint a tükörtojást az álom okának fölfogni; a pragmatista nyugodtan hiheti, hogy a rántotta akkor esik a legjobban, ha elfelejtjük, hogy valaha is tojás volt, és csak arra gondolunk, amikor feltörték és meghabarták. […] A tomista az emberek testvériségének fényes napsugarában áll, azt vallja, amit az egész világ józan emberei: hogy a tojás tojás és nem tyúk, nem álom vagy nem merő gyakorlati közmegegyezés, hanem való dolog, amelyet érzéseink tekintélye bizonyít, ez pedig Istentől való.”¹

Az itt bemutatott frappáns című könyv, a Hagyományok és hazugságok szövegei is ilyen hozzáállással íródtak, amely nem éppen modern (sem nem posztmodern) szemléletű esszék gyűjteménye. Chesterton tehát nem akadémiai értekezéseket írt, hanem szellemesen polemizáló, könnyen emészthető pamfleteket, esszéket, a józan észre hagyatkozva, a mindennapi logika fundamentumán. Továbbá nem arisztokratikus, hanem plebejus szemléletű szerző, rendszeresen előfordulnak kiszólásai az elitklubok mit sem tudó, elpuhult népéről. A kézre álló könyvecskéből sajnálatos módon számos könyvészeti adat hiányzik, például az is, hogy már a harmadik kiadást tartjuk kezünkben, az elsőt Révai adta ki; így csak azok számára derül ki, hogy nem egy eredeti Chesterton-kiadvány fordításával van dolguk, hanem esszéválogatással (többek közt az Eretnekekből és az Igazságot!-ból), akik már korábban találkoztak a termetes angol apologéta írásaival. A válogatás ugyanakkor szépen, tematikusan épül fel, s három nagy egységre oszlik: ember és irodalom; ember és társadalom; ember és vallás. Az első szekció az Eretnekekből tartalmaz hat írást.  A második négy alegységre oszlik, az imperializmus, a feminizmus, a nevelés és az ember otthona körüli tévedések tárgyalására (a legtöbb írás, azaz tizenegy a nevelés témakörébe tartozik), a harmadik nagy egység pedig zárásként három esszét fog egybe.

Chesterton magától értetődő természetességgel teszi le voksát a józan ész és az igazság megismerhetősége mellett. Mint Hevesi Sándor írja a kötet bevezető tanulmányában, Chesterton szerint „a középkor racionalista kor volt, a doktrínák kora. A mi korunk legjobb esetben is poétikus kor, az előítélet kora. A doktrína mindig határozott kijelölés, az előítélet mindig csak irány.” (10.) Chesterton tehát főleg azt kifogásolja, hogy a mai embernek nincs filozófiája, határozott álláspontja, dogmája. Ebből is kitűnik, hogy ő nem a szkeptikus angolszász hagyományelvűség gondolkodóinak irányába illik: keményen kritizálja is Burke-öt, akit ateistának tart, és felrója neki, hogy Robespierre-t nem „a középkori jus divinum elvével támadta meg”, hanem „a tudományos relativitás modern érvével, szóval a fejlődés érvével” (226.), kiegészítve azzal a burke-i elvvel, hogy az embert mindenütt a környezet és az intézmények alakítják, tehát mindehhez alkalmazkodnia is kell. Kétségtelen, hogy Chesterton jól látta az angolszász konzervativizmus atyjának olyasfajta kétértelműségét, amit a romantikának is fel szoktak róni a konzervatívok. E kritika szerint egyrészt a középkor és a hősiesség felmagasztalásával a konzervativizmust erősítette, másrészt viszont a zsenikultusszal, az egyéniség kibontakozásának pártolásával az atomizálódást, liberalizmust. Burke-öt és követőit is tarthatjuk a régi dolgok pártfogójának, az is volt, csakhogy védekezésének módszertana ellenfelei malmára hajtotta a vizet.

Mindez nem jelenti azt, hogy Chesterton kidobná a tradíciót az ablakon, sőt híres, e kötetben is szereplő gondolatmenetében a halottak demokráciájáról ő maga is leteszi a voksát mellette. Szerinte a tradíció a demokrácia kiterjesztése az időben a múltra, a halottak szavazatának befogadásával, azaz szüleink és a régi tekintélyek véleményének meghallgatása. A haladást sem vetette el, habár erről is, mint minden másról, sajátos véleménye volt: „senki sem haladó, aki nem doktríner, majdnem azt mondanám, hogy senki sem lehet haladó, aki nem csalhatatlan – vagy legalábbis aki nem hisz bizonyos fokig a csalhatatlanságban.” (31.) Szerinte „éppen az a kor nevezi magát haladó korszaknak, amely legkevésbé tudta megállapítani, mi az a haladás” (32.). A haladásnak úgy lenne értelme, ha „van egy előre meghatározott erkölcsi elvünk, s hogy csakis olyan embercsoportokra alkalmazható, amelyek közösen ragaszkodnak ehhez az elvhez”. (33.)

A huszadik század eleji angol íróról a Hagyományok és hazugságok alapján megállapítható: megtestesíti a mai feministák rémálmát, ugyanis ő tényleg szó szerint visszaküldené a nőket a konyhába. Szerinte három dolog van, amit az asszonyok nem értenek: a Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség. Mint írja: „az ember folyton a nőre gondol és sohasem a nőkre”; „minden nő egy fogoly királynő. De egy tömeg nő mindig egy megugrott hárem.” (155.) Chesterton úgy vélte, a közélettől való elzárás nem más, mint a nők védelme a nekik nem való piszkos dolgokkal szemben, otthontartásuk pedig tevékenységük kiterjesztése: nem egy képességüket vetik latba, nem specializálódnak, hanem mindenben otthonosan kell mozogjanak valamilyen szinten („az asszony főzzön, de ne legyen hivatásos szakács; tanítson, de ne legyen tanítónő” – 143). Az angol író – mondanák a feministák – a nőt morálisan felsőbbrendű angyalnak tételező, viktoriánus felfogás híve, amikor leszögezi: „a nő azért van, hogy a férfi ne tékozolhasson, márpedig a korcsma és a parlament valóságos palotái a tékozlásnak”. Hozzáteszi: „ahogy a női takarékosság szemben áll a férfi pazarlásával, úgy áll szemben a női méltóság a férfi nyersességével”. (154.) Chesterton feminizmus-kritikáját a maga teljességében valószínűleg kevesen osztják ma, talán inkább a történelmi érdekességek közé tartozik.

A kötet Chesterton neveléssel kapcsolatos írásaiból is tartalmaz néhányat, s ezekben is „dogmapártisága” mutatkozik meg, minthogy rámutat: dogmák (azaz elvek) nélkül nincs nevelés: „a tanító, aki nem dogmatikus, egész egyszerűen olyan tanító, aki nem tanít.” (188.) S persze elmaradhatatlan, hogy szóba kerüljön a vallás. A kereszténységhez bevallása szerint Chesterton az alapján jutott el, miután kezdetben utálta a teológiát, hogy felfigyelt rá: ugyanazok az emberek ellentétes dolgok miatt támadják, például hogy a kereszténység túl jámbor és férfiatlan, aztán meg rögtön felróják neki a keresztes háborúkat. Szerinte a pogányság a mérték etikáját hirdette, a kereszténység a konfliktus etikáját hirdeti: „a pogányság olyan volt, mint egy márványoszlop, egyenesen állt helyes arányainál fogva. A kereszténység olyan volt, mint egy óriási, csipkés szélű, romantikus szikla”, amelynek „kinövései pontosan ellensúlyozzák egymást”. (348.) (Nehéz itt nem gondolni Carl Schmitt műveire, különösen A római katolicizmus és politikai forma című írására, amelyben az egyházat complexio oppositorumnak mutatja be.)²

Chestertont olvasva óhatatlanul az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy minden olyan közéleti probléma, amellyel a 20. század végétől a 21. század elejéig találkozott, már pontosan a mai formájában létezett száz évvel korábban is. Hogy az a modernizmus nagy korszaka volt, most meg a posztmodernben vagyunk? Hát, úgy tűnik, a kettő nem is annyira különbözik egymástól. Mindenesetre Chesterton műve aha-élmények sorát kínálja; ha száz éve is ugyanazokról a dolgokról vitatkoztak, többé-kevésbé ugyanazokat az álláspontokat elfoglalva, mint ma, akkor lehet, hogy felesleges újratermelni az érveket, s elég csak elővenni például Chestertont.

G. K. Chesterton: Hagyományok és hazugságok. Budapest, Kairosz, 2014. 3. kiadás.

¹ G. K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás. Budapest, Szent István Társulat, 1986. 141.

² Carl Schmitt: Römischer Katholizismus und politische Form. Hellerau, Jakob Hegner Verlag, 1923. Magyarul: In Mezei Balázs (szerk.): Istenhit és politika. Kézirat, megjelenés előtt.