Egy baloldali kultúraelmélet jövője

Amennyiben napjainkban valaki nekivág, hogy mélyebben megvizsgálja a kultúra fogalmának egyfajta globális működését, egy igen izgalmas paradoxonba ütközik. Egyrészt rendre fellángol a „tömegkultúrával” kapcsolatos régi pesszimizmus, másrészt ezzel párhuzamosan a kultúra fogalmának virágzása figyelhető meg. A „kulturális” jelző, melyet néhány éve már felváltott a „kreatív”, hasonló hívószóként funkcionál, mint a „fenntartható” vagy a „zöld”. A „kreatív iparágak” (creative industries) jelentős tőkevonzó képességekkel rendelkeznek, a nemzetközi szervezetek pedig milliárdos támogatásokkal igyekeznek fellendíteni a kulturális vagy kreatív ipart szerte a világon. Mindezek fölött persze el lehet siklani a kultúrakutatás vagy az esztétika akadémiai magabiztosságával, mindazonáltal a jelenség megértésében és kritikai vizsgálatában kétségkívül hasznos szerepet tölthet be a történeti esztétikai elméletek ismerete. Kijelenthető, hogy a 2012-ben az ELTE-n megrendezett A művészettől a tömegkultúráig című konferencia valami egészen hasonlóra szeretett volna kísérletet tenni. A rendezvényen előadott szövegek írott változatai pedig annak is teret engednek, hogy alaposabban megvizsgáljuk, pontosan miben is áll ez a kísérlet.

A fenti bevezető megkövetel némi elméleti pontosítást. Egyrészt a kulturális vagy kreatív iparágak a róluk folyó diskurzusokban elsődlegesen gazdasági jelentőséggel bírnak. Ebben az értelemben tehát a kultúra közvetlen vagy közvetett gazdaságélénkítő szerepet tölt be, az úgynevezett „kreatív klaszterektől” (lényegében a kreatív iparágak szereplői között létrehozott, innovációkat elősegítő hálózatok) a kulturális környezetig, amely mint miliő, jelentős vonzerővel bírhat a „kreatív” személyek vagy vállalkozások számára. Jóllehet ez igencsak megfoghatatlannak tűnik egy kultúraelmélettel foglalkozó szakember számára, a jelenség népszerűségét azonban jól mutatja, hogy nemcsak a „kreatív osztály” fogalmát elterjesztő Richard Florida nemzetközi népszerűsége töretlen, de mások mellett az UNESCO és az Európai Unió is már hosszú évek (illetve évtizedek) óta foglalkozik a kultúra szerepével a „kreatív gazdaságban”, és jelentős összegekkel támogat ezzel összefüggő projekteket. Ezen jelenség azért kapcsolódhat szorosan az itt vizsgált kötet témájához, mivel jól mutatja, hogy a kései (posztindusztriális) kapitalizmus egy olyan korát éljük, amelyben a kultúra (részben mint „kreativitás”) különösen fontos jelentőséggel bír, melynek következtében elengedhetetlen a kultúra mint történeti fogalom alaposabb vizsgálata. Itt kapcsolhatjuk be A művészettől a tömegkultúráig  című kötet szövegeit, melyek ezt kísérlik meg végrehajtani.

A kötet és a konferencia címe már önmagában körülhatárol egyfajta elemzési keretet. A művészettől a tömegkultúráig ugyanis irányt, és ezzel egy viszonyt jelöl meg a két fogalom között. E viszonymegjelölés fontosságát az adja, hogy az „Elméletek” és az „Alkalmazások és aspektusok” című részekre tagolt könyv teoretikus része főként a frankfurti iskola – különösen Adorno és Benjamin – és az ahhoz közel állók esztétikai elméleteire támaszkodik. A frankfurti, de legalábbis a német vonal dominanciája – noha meg kell jegyeznünk, számos kitekintés is szerepel a szövegekben – a kötetnek egyszerre előnye és hátránya is. Egyrészt képet kapunk a múlt század egyik legfontosabb elméleti irányzatáról – annak kontextusaival együtt –, mindazonáltal óhatatlanul előfeltételezi a kultúra fogalmának alapvetően esztétikai jellegű megközelítését, amely egyben azt is implikálja, hogy a „tömegkultúra” is esztétikai szempontból válik a vizsgálat tárgyává, mégpedig egy igen specifikus történelmi környezetben kialakult nézőpontból.

Éppen ebből következik, hogy példának okáért a „tömeg” fogalma Adornónál vagy Hannah Arendtnél (Olay Csaba tanulmánya kitűnően veti össze a két nézőpontot) rendkívül problematikusan alkalmazható egy az egyben napjainkban. Ez pedig ugyanígy igaz Adorno kultúripar-fogalmára is. A technológiai változásokkal ugyanis a frankfurti iskola által sokat vizsgált passzív befogadói tömeg szerkezete és jellege alapjaiban alakult át. Amellett, hogy a televíziózásban is megjelenik az interaktivitás, ma már egyre többen nem is néznek hagyományos TV-műsorokat, csupán úgynevezett on-demand szolgáltatásokat (mint a Netflix) vesznek igénybe. Ennél is szembetűnőbb az internet, és kiváltképp a web 2.0 esete, amely már lényegében az interaktivitásra épül. Ráadásul az élményalapú gazdaság (experience economy) legfrissebb változatai pontosan azért lehetnek vonzók, mert a kultúrafogyasztók aktív részvételére építenek. Mindebből természetesen óriási hiba volna azt a következtetést levonni, hogy a 20. század alapvetően baloldali kultúrkritikáinak jelenkori alkalmazásai értelmetlenek vagy helytelenek volnának. Éppen a kultúrafogyasztás jellegének átalakulása miatt van különösen nagy szükség a kapitalizmust és a polgári társadalmat bíráló baloldali kultúraelméletek vizsgálatára és újraértelmezésére.

A kötet írásai számos ponton vázolnak fel olyan elemzési lehetőségeket és fogalmaznak meg olyan következtetéseket, melyek napjaink „kultúriparára” is alkalmazhatók lehetnek. Bacsó Béla egyebek között hangsúlyozza, hogy Adorno és Horkheimer meglátása szerint „itt nem hanyatlásformáról, tehát nem egy egykor magasabban jegyzett művészetnek a lesüllyedéséről – ahogy ők mondják –, a depravációjáról van szó, hanem egy olyan jelenségről, amit a kultúripar maga teremt meg, és teremti meg hozzá az észlelő embert.” (22.) Bagi Zsolt emellett felhívja a figyelmet arra, hogy kultúripar alatt nem a kultúra piacra kerülését kellene értenünk, hanem „a piac logikájának a műalkotás törvényévé válását.” (30.) Szintén az elméleti írások között Weiss János megkísérli újraolvasni Adorno Fétiskarakter-tanulmányát, míg Kulcsár-Szabó Zoltán a tömegmédiumok és az esztétikai befogadás kapcsolatát vizsgálja, elsősorban Benjamin elméletéből kiindulva.

Az alaposan felrajzolt teoretikus eszköztár azonban – és ez különösen a gyakorlati jellegű szövegeken érhető tetten – alig tud kilépni a történeti jellegű elemzések keretei közül. Az „Alkalmazások és aspektusok” című fejezet szövegei között találunk olyat, amely a 20. század baloldali meseelméletével foglalkozik, és olyat is, amelyik a passzív olvasó toposzát vizsgálja a 18-19. század fordulóján, de előkerül Kracauer esztétikája, vagy „az 1920-as évek cirkuszelméletei és -gyakorlatai”, vagy az önéletrajz mint tömegtermék. Egy igen izgalmas írás is helyet kapott ebben a részben, amely a viktoriánus Anglia esetében vizsgálja a magaskultúra és a tömegkultúra viszonyát. Ezen szövegek pedig éppen azt az újraértelmezést nem tudják hatékonyan véghezvinni, amely hatékonyan átlendítené a szövegeket a pusztán történeti aspektusokon.

Még egyszer szükséges hangsúlyozni, hogy az alapvetően történeti megközelítés egyben a kötet egészének előnyét is jelenti, hiszen a szövegek egy kultúraelméleti és esztétikai hagyomány alapos rekonstrukcióját és feltérképezését adják. Mindazonáltal két igen fontos aspektus fájóan hiányzik az írásokból. Egyrészt szinte alig kapunk érdemi kitekintést például az angolszász „kritikai kultúrakutatás” (cultural studies) 20. századi megközelítéseire, de például a francia vonal is csupán elvétve jelenik meg, miközben a kötetnek nem explicit célja, hogy kizárólag egyetlen irányból közelítse a vizsgált témát. Ennek az a negatív következménye, hogy a szélesebb értelemben vett kultúra társadalmi beágyazottsága sok esetben csak egy korlátozott nézőpontból válik a vizsgálat tárgyává. Ez pedig eleve megnehezíti a kortárs jelenségek elemzését, többek között a kulturális vagy kreatív iparágak védelmezőinek nézőpontját, amely az elmúlt évtizedekben a kultúra egyfajta „demokratizálódására” helyezte a hangsúlyt.

A kötet szövegeit olvasva tehát nem az a kérdés, hogy van-e legitimitása a frankfurti iskola „újraolvasásának” (természetesen van), hanem sokkal inkább az, hogy a 20. századi baloldali esztétikai és kultúraelméleti elemzések hogyan alkalmazhatók napjaink társadalmi és technológiai keretei között. A kulturális és a kreatív iparágak kései kapitalista világában éppen ezért égető szükség volna arra, hogy alkalmazható formában maradjanak fenn a baloldali kultúraelméletek, amelyek (esztétikai alapon is) elvégzik a kritikai analíziseket. Amennyiben a konferenciának és a kötetnek lesz folytatása, A művészettől a tömegkultúráig kitűnő alapot biztosíthatna a kortárs jelenségek vizsgálatához.

Olay Csaba – Weiss János (szerk.): A művészettől a tömegkultúráig. L’Harmattan, Budapest, 2014. 214 oldal.