A realista abszurd
Mintha az egész előadás Nádas Péter Temetésének egyik kezdőmondatát fejtené ki: „nagyon sokáig tökéletes csend és mozdulatlanság uralkodik a színpadon; ennek a csendnek az időtartamát természetesen a közönség tűrőképességéhez kell igazítanunk, de úgy, hogy az a tűrési határon mindenképpen jóval túl legyen.”
Ilyen csendről, az ürességről – voltaképpen semmiről sem, azaz éppen hogy a semmiről szól Fekete Ádám Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című drámája, bő két és fél órában. Habár eszközeiben is (ismétlések, töredezettség, a kauzális rend és az időrend felbontása) nagyon erősen kötődik az abszurd színház hagyományaihoz az előadás, és a tematikai rokonság is nyilvánvaló (a semmi mint központi téma); itt ez utóbbi nem az abszurd időn kívüli és hely nélküli figuráinak egzisztenciális magárahagyatottságát jelenti, az idő kizökkenése itt nem filozófiai értelemben tematizálódik[1]. A Csoportképben éppen ellenkezőleg: a semmi és az üresség a leghétköznapibb helyzetekben és értelemben értendő (ami által akár realistának is címkézhetnénk), konkrét, mindennapi, real-time szituációkban, amikor úgy tűnik, hogy „az életem most áll” – ahogy a drámabeli hivatalnok főnöke mondja a tárgyalóterem eltűnt kulcsa miatti kétségbeesésében. (Érzékeltetve a darab humorát, a megszólalást folytatásával együtt idézzük: „Az életem most áll. (Szünet) Jó, akkor én leülök.”)
Ennek megfelelően nem rendkívüli figurákat vagy időtlen csavargókat, hanem egyszerű embereket látunk: a vendég nélküli vendéglőben ücsörgő tulajt és alkalmazottját, a vacsoráját fáradtan melegítő, laptopját bámuló zenészt, a rá egy randevún hiába váró lányt, a nyaktól lefele lebénult nőt vagy nagy gyászában ugyanazt a kolumbiai nótát hallgató fiút: megannyi állóképet, amelyek a fenti semmit, azaz a hétköznapi magányosságot, tehetetlenséget, a rendkívüliség teljes hiányát tematizálják.
A képek során az előadás nem dolgozik nagyon bonyolult eszközökkel, alapja a csend kíméletlen betartása – ám a játék eközben a legkevésbé sem üres vagy egyszerű: megdöbbentő, hogy mennyi minden van ebben a semmiben. Benne van az egyes képek nagyon pontos ritmusa, a színészek nagyon pontos alakítása, és az ezekből egyenesen következő tragikum, valamint az apró kellékek és mozdulatok, amelyek mind egyenként is magukba foglalják az egészet (tehát körbeértünk: a semmi a mindent tartalmazza, és minden a semmit) – amely egész az egyes részek hálószerű kapcsolódásából, a szereplők szépen lassan kialakuló viszonyrendszereiből jön létre: az állóképekből csoportkép lesz. Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy a jelentéktelennek tűnő képek milyen összetetté, és azok viszonya milyen bonyolulttá tud válni. Példaként – amely persze egy mondatban összegezve nem mondhat el sokat az előadásról, hiszen itt mindennek az alapja a színpadi megvalósulás (ami a sorozatokon nevelkedett, spoilerektől rettegő művészetbefogadásunkon is finomíthat) – : a kolumbiai zenét hallgató srác testvére a kulcsát kereső ügyvezető igazgató, anyjuk pedig a vendéglő tulajdonosa, és így tovább.
A formai részekre visszatérve (hiszen ahogy az előbb is láttuk, itt ez végképp leválaszthatatlan a tematikáról): a dialógusok mindennek megfelelően leginkább szünetekből állnak és paradox módon ezeket a szüneteket megszakító megszólalásokból. A monológok – napjaink egyik, ha nem a legjobb színházi kollektíváját, a Közmunka Színházat (egykori Hólyagcirkuszt) idézve – szintén töredezettek és repetitívek, az elhangzó banalitások azonban a Közmunkával ellentétben – nem a nonszensz irányába, hanem a kisszerűség felé hajlanak, amely kisszerűségek kimondása mégis heroikus, meglehet kudarcra ítélt, tragikus küzdelemnek tűnik.
Mindez gyökeresen szembemegy a színházról alkotott általános elképzeléssel, ahol a szünet szakítja meg a dialógust, ahol a jelenetek az (olykor „búvópatak-szerű”) cselekmény szempontjából lényeges elemeket tartalmaznak (ha mást nem, a cselekmény hiányára hívják fel a figyelmet, mint az abszurd hagyományában). Rendszerint ennek a cselekménynek a kibontakozását technikai szempontból (jelenetek egymásra épülése, díszlet- és kellékhasználat) igyekszik gördülékennyé tenni a dráma szerkezete, és a rendezés is – mint akár a Csoportkép kétségtelenül fontos, távoli elődje, a csehovi színház is, amely hasonlóan az üresség ábrázolására tört.[2]
Az előadásban megvalósuló dramaturgia ezekkel az elképzelésekkel szakít. És ez nem csupán egy kísérlet vagy egy sajátos szabály, amit vagy elfogad a néző, vagy nem – ahogyan az eddigi kritikai visszhang állítja. Fekete Ádám mintha azt mondaná, hogy a színház ilyen, ha számot akar adni egy illúzióját (transzcendenciáját, fejlődésbe vetett hitét, központi értelmét és megismerhetőségét) vesztett világról, ahol ennek az illúziónak a hiánya is közhellyé kövült tény[3], akkor maga a színház sem lehet illúzió.[4] Lényegét sokkal alapvetőbb jellemzőben kell keresni: hogy mindez láthatóvá, egy reflexív pozícióból nézhetővé válik, egy – éppen ezért – kitüntetett helyen: a színházban.
Kitűnő metaforája ennek az egyik szereplő, a láthatatlan, akit senki sem vesz észre, hiába kiabál pincér után a vendéglőben, sőt neki még a mozgásérzékelő csap, vagy az infrás WC-öblítő sem indul el: mintha egyszerűen nem lenne jelen – előttünk viszont ott van a reflektorfényben, és végigkövethetjük igazán szórakoztató alakítását.
Vannak, akik unalmasnak találták, hogy a figurák leginkább csak ülnek és néznek maguk elé, és részben természetesen igazuk is van, hiszen az egész egy, a fenti nádasi poétika jegyében létrejövő provokáció. Ám a provokáció szellemi izgalmán túl a semmi gazdagsága és humora elkerülik a figyelmüket. Ahogy azoknak is, akik előadás közben hazamentek x négyzetméteres lakásuk nappalijába, és ott – mit csinálnak?
Fellengzősen és elnagyoltan hangzik, hogy (olykor, sokszor) mi is ilyenek, ilyen lassúak, ügyetlenek és magányosak vagyunk, és ilyen a színház is. De mindkét állítás könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy velünk se történt más: az egész előadás során ültünk és néztünk magunk elé. Ám korántsem mindegy, hogy mit láttunk, és a Csoportkép legnagyobb érdeme, hogy ezeket az amúgy láthatatlan jelentéktelenségeket (fellengzősen: életünket) láthatóvá tette, megmutatta, és ahogyan megmutatta: hogy hangosan nevethettünk a tragédiákon két és fél órán át, szünet nélkül.
Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben)
[1] Bár filozófiai okfejtéssel találkozunk a darabban egy hivatalnok lételméleti monológjának formájában, ám az mindenekelőtt paródiának, sőt még az egyes közhelyekhez képest is „üres beszédnek” tűnik.
[2]Fontos különbség azonban, hogy Csehov drámáival szemben a Csoportkép elképzelhetetlen az előadástól független irodalmi alkotásként.
[3] Ebben különbözik leginkább az abszurd hagyománytól, ahol az ilyen magárahagyatottságra és ürességre való reflexió még egy élénk diskurzushoz kapcsolódott, vagy akár megteremtette azt. Mára az üresség ily módon történő tematizálása is kiüresedett – sugallja maga az előadás is.
[4] Persze a színház nem „csak” ilyen, erre mutat rá a szerző egyéb munkássága is. Ilyen a TÁP Színházban betöltött szerepe, ahol hasonló tapasztalatokból kiindulva, a dilettantizmust és a profizmust keverő, burleszk-szerű, fergeteges komédiák és travesztiák jönnek létre.
Facebook-hozzászólások