Az orosz (b)irodalomról másképp

A könyv 2000-ben jelent meg először, angolul Imperial Knowledge. Russian Literature and Colonialism címmel, azóta lefordították lengyel, ukrán, fehérorosz és kínai nyelvre. Ewa M. Thompson, a houstoni Rice Egyetem professzora arra vállalkozik, hogy a nyugat-európai diskurzusban kialakult posztkolonializmus nézőpontjából értelmezze újra az orosz irodalom és a hatalom viszonyát, áttekintse az orosz birodalmi tudat alakulásának történetét. A kiindulópont tehát a 20. század második felében főként Edward Said orientalizmus-fogalmára alapuló posztkolonialista kritika, ezt helyezi át Thompson a ruszisztika és az orosz irodalomtudomány kontextusába. A műveletet nehezíti, hogy hagyományosan a nyugati diskurzusok fogalmait és kategóriáit sokan nem tartják összeegyeztethetőnek az orosz viszonylatokkal. A könyv rámutat arra, hogy a nyugati tudomány bizonyos esetekben „kapitulál” az orosz kulturális jelenségekkel szemben és ezzel a tehetetlenséggel jóváhagyja ugyanazt a kolonializmust, amire a múlt században a nyugati gyarmatosító hatalmak és irodalmuk kontextusában már felfigyelt. „Oroszországnak tehát megengedték, hogy olyan szférában létezzen, amelyet a »felvilágosodott« nyugati diskurzus rejtélyként ír le. […] A legnagyobb európai irodalmakban leleplezték és kritikának vetették alá a gyarmatosításba való csendes beletörődést, újabb lökést adva ezzel a dekolonizációnak és létrehozva az egészséges nyugtalanság állapotát, a nemrég még önhitt kultúrák pedig kétkedve kezdtek önmagukba nézni. Oroszországban ez elmaradt.” (60–61.) Thompson kísérlete során kiderül, érdemes mégis megvizsgálni az orosz gyarmatosító önérvényesítés problémáját szöveg és hatalom kölcsönviszonyában, így az orosz kultúrával és mentalitással kapcsolatban sok egyszerűen „rejtélyesnek, érthetetlennek” meghagyott jelenség válik megközelíthetőbbé. Ugyanakkor fény derül a nyugati és az orosz birodalmi törekvések közötti meghatározó különbségekre is.

Az egyik ilyen lényeges különbség, hogy az orosz birodalmi törekvés magukat az oroszokat is „kolonizálta”: „Mivel nem voltak európai értelemben vett társadalmi szabadságjogok, az orosz értelmiség hajlamos volt arra panaszkodni, hogy semmivel sem jobb a helyzete a birodalomban, mint a leigázott népeké. Ez a panasz a szovjet korszakot is túlélte: bámulatos ékesszólással fogalmazta újra Alekszandr Szolzsenyicin. Ez megszabadítja a gyarmatosító nemzetet attól az érzéstől, hogy méltánytalan volt a perifériákkal.” (55.) Mivel az orosz nemzeti érzésnek már szinte elválaszthatatlanul részévé vált az új területek meghódítása iránti vágy – a nemzeti irodalomnak is sajátosságává vált a gyakran megszólaló, az áldozatvállalást panaszoló, magasztaló hang. Az orosz népnek a birodalom terjeszkedéséért és fenntartásáért hozott áldozata állandó témája az orosz elmélkedésnek. A birodalom trubadúrjai képes olyan nézőpontot kínálni a témához, ahonnan hasonlóságot fedezhetünk fel az ilyenfajta orosz gondolkodásmód és például azok között a brit elmélkedések között, amelyek a tengerentúli rabszolgamunkából származó javak igazságos elköltését problematizálták az anyaországban. Ez a hasonlóság egyben hatalmas ellentétet is magába foglal, mégis hasonlóság – hiszen mindkét gondolkodásmód kikerüli azt a kérdést, hogy szükséges-e fenntartani egy olyan birodalmat, amely csak úgy működhet, ha valakik (egész népek), valahol állandóan súlyos áldozattal fizetnek érte.

Fejezetenként egy-egy korszakhoz vagy a birodalom által megszerzett területekhez kapcsolódóan vizsgálja a szerző az önigazoló és a perifériák hangját elnyomó birodalmi diskurzus alakulását Oroszországon belül, illetve a Nyugat és Oroszország szembeállításában. Ezekhez hozzárendel példaként egy-egy olyan irodalmi művet is, amely az adott korban hozzájárult az orosz birodalmi tudat kialakításához, megszilárdításához. Így kerülnek az érvelésbe többek között Puskin, Lermontov, Tolsztoj, Szolzsenyicin, Valentyin Raszputyin, Anatolij Ribakov és Viktor Asztafjev művei, de ugyanebben az érvelésben méltán elfeledett szovjet költők művei is megférnek Dosztojevszkij regényei mellett. Ebből a nézőpontból szemlélve kiderül többek között, hogy Puskin A bronzlovasának témája „az önmagáért dicsőített hatalom” (149.), Tolsztoj a Háború és békében az új orosz nemzeti identitás megalapozása közben nem ír arról, hogy a nagy honvédő háborúval egy időben mi zajlott a kaukázusi fronton, Szolzsenyicin a Rákosztályban nem ad helyi színezetet a Taskentben játszódó történetnek.

De a kolonializmus kritikájával veszi sorra a könyv a szovjet irodalomtudomány néhány képviselőjét is (Sklovszkij, Lihacsov). A Szovjetunió közvetlenül a birodalmi Oroszország folytatásaként jelenik meg, azzal a különbséggel, hogy itt a kommunizmus jelszavai alatt folytatódott ugyanaz a terjeszkedés. A könyv talán legerősebb részében, Kelet-Európa felosztását 1939–1941 között Oroszország egész történetének legsikeresebb gyarmati terjeszkedéseként értelmezi a szerző. Gazdag kutatási anyagon mutatja ki ezeknek az éveknek a bekebelezett nemzeteket lejárató, egymás ellen uszító sajtóhadjáratában Oroszország kolonialista stratégiáját.

Egy másik meggyőzően kifejtett és igen érdekes része a könyvnek az oroszországi posztszovjet történelemtankönyvek elemzése abból a szempontból, hogyan mutatják be a Szovjetuniót (az orosz birodalom új létformája) és milyen képet igyekeznek kialakítani a gyerekekben a birodalmi terjeszkedésről.

A záró fejezetben ellenpéldaként Ljudmila Petrusevszkaja műveit elemzi a szerző posztkolonialista szemszögből. A birodalmiság dekonstrukciója és a feminizmus az orosz irodalomban is összekapcsolódik: a női létmód semmit nem profitál a birodalom egyre tarthatatlanabb terjeszkedéséből. Petrusevszkaja műveiben „megmutatja, milyen hatással van a társadalmi struktúrákra a túlméretezett birodalmi erőfeszítés” (361.), így lesz belőle a posztkolonializmus első képviselője az orosz irodalomban. A mai kulturális-politikai helyzetet összegezve Thompson megállapítja: „Moszkvának a saját érdekében el kell vetnie az idegen földek meghódításával és megtartásával kapcsolatos terveit. Ezt az orosz nép már nem bírja tovább. Tulajdonképpen már ő maga is kettéhasadt az igazi Oroszország és a „fehér gyarmatok”, Szibéria és a Távol-Kelet lakosságára”. (379.) Ezt csak egy írónő tudja sugallani, de Petrusevszkaja hangja nyilván túl gyenge ahhoz, hogy érvényre jusson.

Összességében elmondható, hogy érdekes és valóban új kísérletről olvashatunk A birodalom trubadúrjaiban. A kutatás a nemzeti identitás történetére irányul, és azok a részek a legsikerültebbek, ahol tényeket, sajtóanyagokat, szakirodalmat, tankönyveket elemez a szerző. Az irodalmi művek ilyen szempontú, közvetlenül politikai olvasata nem egészen meggyőző. Thompson az elején figyelmeztet arra, hogy az irodalomkutatók közül „sokan még nincsenek hozzászokva, hogy az orosz szépirodalmi szövegek a birodalmi területgyarapítást szolgáló eszközökként, erőforrásokként is értelmezhetőek”. (16.) Ő valóban így tekinti át röviden az orosz irodalmat, eközben nem nyílik újfajta értelmezési lehetőség az egyes művekhez, de a politikai nézőpontú vizsgálat nem is ígér ilyet. A Petrusevszkaja-művekről kapjuk a leginkább irodalmi elemzést az utolsó fejezetben: a posztkolonialista látásmód felfedezése ezekben a szövegekben komplex műértelmezésre ad lehetőséget. Az irodalmi elemzés szempontjából kevésbé tűnik termékenynek az a módszer, amikor ezzel szembeállítva bizonyos műveket „kolonialista” irodalomként olvas vissza a szerző. A posztkolonializmus fogalma érthetőbb és termékenyebb, mint a kolonializmusé, hiszen a dekonstrukció önmagában meghatározza, mi az, amit dekonstruál. Ezt „visszakonstruálva” azonban úgy tűnik, nem kapunk működő, más, nem posztkolonialista művekre alkalmazható elemzési módot. Ezzel együtt A birodalom trubadúrjai a kelet-európai, kaukázusi és orosz nemzeti identitással kapcsolatos újfajta problémafelvetés miatt nagyon aktuális és érdekes olvasmány, a kelet-európai olvasó számára valószínűleg különösen. Az orosz irodalomkutatás szempontjából pedig leginkább a Petrusevszkaja-szövegek értelmezése teszi jelentőssé.

Ewa M. Thompson: A birodalom trubadúrjai. Az orosz irodalom és a kolonializmus. Ford. Kovács Lajos, Pálfalvy Lajos. Örökség Kultúrpolitikai Intézet. Budapest, 2015. 406 o.