A jelenben múló önmagam
A trauma tanulmányozása kedvelt kutatási terület napjaink kultúratudományi diskurzusában, az egyéni és kollektív traumákat és azok feldolgozási lehetőségeit vizsgálva számtalan elemző mű születik. Ezen művek közé sorolható Pintér Judit Nóra A nem múló jelen – Trauma és nosztalgia című kötete is, amely 2014-ben jelent meg a L’Harmattan kiadó gondozásában. A szerző gyakorló pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem tanára, pszichológiai tanulmányai mellett esztétikát is hallgatott, doktori fokozatát pedig az ELTE Filozófiai Intézetében szerezte. Mindezen körülmények azért is fontosak, mert magyarázatul szolgálhatnak a könyv interdiszciplináris voltára, hiszen a szerző doktori disszertációján alapuló szöveg az esztétika és a filozófia területeit is érinti; különösen a husserli fenomenológia és a freudi pszichoanalízis tézisei meghatározóak a kötetben. A fenomenológia alapjainak ismertetésénél főleg a tapasztalati mező időkezelését helyezi középpontba, azt, ahogyan a múlt és a jelen egymásba fonódik. A szöveg lényegében ezt a szétválaszthatatlanságot határozza meg az egyik legfontosabb összekötő elemként a pszichoanalízis tanaival. A szubjektív tapasztalat és a tudattalan folyamatok lesznek a szöveg azon kiindulópontjai, melyekhez a trauma és a nosztalgia jelenségeinek „jelen-karakterűsége” kapcsolódik. Az interdiszciplinaritás mellett a trauma és a nosztalgia fenoménjének együttes vizsgálata adja a kötet relevanciáját, hiszen Pintér Judit Nóra szerint a szakirodalom külön-külön kimerítően vizsgálja mindkét fogalmat, de összefüggéseiket már kevésbé emelik ki. Pintér ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a két fenomén együttes vizsgálata, összefonódása esetleges, egyáltalán nem szükségszerű.
A szöveg először meghatározza azt az elméleti keretet, amire támaszkodva a nosztalgia és a trauma fogalmait vizsgálja és értelmezi, ezt követően pedig jól áttekinthetően, rendszerezve mutatja be elsőként a trauma, majd a nosztalgia működésmódját, megannyi irodalmi példával illusztrálva és támasztva alá érveit. Ezek a példák egyrészt jól válogatottak, másrészt olvasmányossá teszik a szöveget, amely egyébként végig törekszik a közérthetőségre, az alapos, világos gondolatmenetre. A híres prousti emlékezés-mechanizmust leszámítva a talán a legkézenfekvőbb irodalmi példának, Kertész Imre munkásságának egy külön fejezetet is szentel, amelyben a Pintér által kiemelt problémakör, vagyis a szubjektum és az idő kapcsolata a trauma relációjában kiválóan elemezhető. A Kertész kapcsán sokat emlegetett kifejezést, „a koncentrációs táborok boldogságát” a trauma és a nosztalgia közti különbségtevés is fontossá teszi: a traumatikus nosztalgia kényszeres cselekvéshez, emlékezéshez vezet, ahogy azt a Kaddisban is látjuk, míg a nosztalgiának a szubjektum által uralt módja az irányított nosztalgia, amit Pintér a prousti példával magyaráz. A traumából táplálkozó nosztalgia bemutatása mellett jó érzékkel választja ki azokat a szöveghelyeket, amelyek alátámasztják érveit, ugyanakkor a Kertész-recepció általánossá vált megállapításain ritkán jut tovább; amikor viszont a kertészi leírást a traumafejezetben tárgyalt tézisekkel és eredményekkel kapcsolja össze (pl. a fenséges esztétikai-etikai problémakörén keresztül), új perspektívából is képes megjeleníteni az addig leírtakat.
A kötet legnagyobb egysége a trauma fogalmát helyezi középpontba. Itt különösen a trauma személyessé tétele és tapasztalattá válása lesz hangsúlyos, miközben megmarad a pszichoanalitikus keret. A freudi tanok történeti változásain keresztül eljutunk a pszichoanalízis időfelfogásáig, amit utólagosság, halasztott cselekvés jellemez. Ezt összefüggésbe hozza a husserli retroaktív konstrukcióval, így mutatva rá újra a jelen és a múlt szétszálazhatatlan összefonódására. Pintér szerint: „A »múlt, ami sohasem volt jelen« mintájára úgy is fogalmazhatunk, hogy a trauma fordított időszerkezetre épül: a trauma olyan jelen, ami sohasem lesz múlt.” (39.) A traumatapasztalat kettős voltát később a téziséhez jobban illeszkedő gadameri tapasztalatfelfogás keretébe helyezi, kiemelve a traumatikus élménynek az ismétlésben megvalósuló folyamatos jelenidejűségét, a változásra is kitérve: „A tapasztalat változtat, a trauma pedig megmarad az elidegenítés fázisában anélkül, hogy megváltoztatna.” (52.) A szerző ugyanakkor a traumatapasztalatnak a „pozitív oldalát” is felmutatja, méghozzá az esztétikai tapasztalatban, aminek fő hívószavai a fenséges és a katarzis fogalmai lesznek. A fejezet egyik legizgalmasabb részében Orwell 1984 című regényén mutatja be azt, amit a trauma kapcsán elméleti keretbe foglalt, míg a holokauszt traumájával összefüggésben tárgyalt megbocsátás, jóvátétel, bemocskolódás, szégyen kérdéskörei már a kertészi életművel való számvetést jelzik előre.
A kötet a nosztalgia tárgykörét a traumához képest kevésbé bontja ki, viszont több példával operál, mint a traumát illetően. A történeti háttér áttekintése után az otthonosságot emeli ki a szerző, illetve éppen annak hiányát. Fontossá válik, hogyan alakult a nosztalgia térbeliséghez kötődő fogalomból időbeliséget jelölővé. A térbeliség ugyanakkor nem tűnik el a fogalom jelentésköréből: „a nosztalgia szempontjából örökösen távol vagyunk egy mindig eredetibb, autentikusabb, visszahozhatatlan otthontól, amely az időben születik meg, és tesz szert jelentőségre.” (93.) A szerző kitér a nosztalgia vágyban, érzésben és hangulatban megnyilvánuló jellegzetességeire, és érzékletesen írja le utólagosságát is.
Ami a legfontosabb és egyben a legérdekesebb is, az a nosztalgia időbelisége, ami kapcsán Pintér kiemeli annak múltdeformáló jellegét: ez a koholt múlt, mely sosem létezett, a jelen tapasztalatában átíródik egykor létező jelenné, mely felülírja a valós múlt élményét és átértékeli történéseit. A nosztalgia kapcsán tehát nem másról beszél, mint a múlt utópiájáról: a nem létező múlt erős jelenléte veszteségélményként fogalmazódik meg, és a fiktív múlt iránti vágyakozáshoz vezet.
Az utolsó, kissé kifejtetlenül maradt fejezet középpontjában az identitás kérdése áll. Az identitás kérdését tárgyalva Pintér Ricœur narratív identitás-elméletét állítja középpontba, ezzel érzékeltetve, milyen kettős hatást gyakorol az identitásra, a személyiségre a trauma és a nosztalgia. Ez a téma lehetővé teszi az eddigiek összefoglalását: a fejezet elején ki is rajzolódik, mi az, ami kulcsfontosságú a trauma és a nosztalgia kapcsán. Ez pedig az elbeszélés időszerűségére gyakorolt hatás: „A trauma és a nosztalgia […] éppen azt az időszámítást bontják meg, amelynek egy elbeszélés a felállítására törekszik, sőt, amelyben az elbeszélés maga létrejöhet.” (141.)
Pintér Judit Nóra kötete ott pótol hiányt, ahol ígéri: a trauma és a nosztalgia együttes fellépésének és az identitásra gyakorolt hatásának vizsgálata kapcsán. Teszi ezt úgy, hogy a pszichológia és az esztétika területét egyaránt mozgósítja, szemléletes és közismert példákat használ, ami lehetővé teszi, hogy a traumairodalomban kevésbé jártas olvasó számára is érthető maradjon. A nem múló jelen így mindazok számára remek olvasmány lehet, akiknek felkeltik érdeklődését a címben olvasható kulcsszavak.
Pintér Judit Nóra: A nem múló jelen. Trauma és nosztalgia. Budapest, L’Harmattan, 2014. 144 oldal.
Facebook-hozzászólások