Gondolatok a magyarországi liberalizmusról
A Mi a liberalizmus? című kötetbe Kis János a liberalizmusról írt munkáinak egy részét gyűjtötték egybe. Ezek az írások nagyon különböző jellegűek: vannak köztük egészen hosszú elméleti munkák, a rendszerváltással és az új magyar liberalizmussal foglalkozó szövegek, de rövidebb, más szerzőkkel foglalkozó cikkek is. Tartalmilag szintén elég sokrétűek: egyes részek tisztán politikaelméletiek, míg mások a magyar politikai valósággal, illetve a szerzővel baráti viszonyt ápoló liberális politikusokkal foglalkoznak – de Kis János véleménye, meggyőződése ugyanúgy érződik a személyes hangvételű, mint az elméleti szövegeken. A könyv tudatosan szerkesztett: egy egyértelműen kirajzolódó gondolatmenetre vannak felfűzve az egymást követő írások.
„Vannak-e emberi jogaink?” – teszi fel a kérdést az első szöveg címében Kis János. A nyolcvanas években született, eredetileg 1986-ban, szamizdatkiadásban megjelent írást annak kifejtésével kezdi a szerző, hogy maga az emberi jogok problémája milyen helyzetekben merül(het) fel. Az egyik ilyen szituáció, amikor az állam elemi emberi jogokat nem ismer el, a másik pedig, amikor bizonyos elemi jogviták nem dőlnek el a törtvényben – ilyen például az abortusz vagy az eutanázia esete. Aki a diktatúrában harcol az emberi jogokért, arra van szüksége, hogy valamilyen elmélettel alátámassza az emberi jogok elismertetésére irányuló követelését. Demokratikus környezetben viszont inkább az emberi jogok helyes értelmezéséről folyik a vita. A szovjet típusú államokban ugyanakkor különleges okból volt érdekes az emberi jogi kérdés. Ezek az országok hivatalosan elismerték az emberi jogokat, aláírták az ezeket deklaráló nemzetközi egyezményeket – ugyanakkor a törvényeik szándékosan úgy voltak megírva, hogy a központi hatalom saját igényei szerint értelmezhesse őket, ráadásul a jogorvoslatra sem volt esély. Az emberek nem tudták érvényesíteni a jogaikat. Tehát az akkori kelet-európai államokban azért kellett az emberi jogok elméleti alapjairól beszélni, hogy aztán ki lehessen mondani, hogyan kellene a gyakorlatban érvényre jutniuk.
Az emberi jogok eredetével kapcsolatban kétfajta feltevést ír le a szerző. Az egyik a természetjogi metafizika, a másik a kulturális relativizmus. Míg a természetjogi elméletek szerint az emberi jogok valamilyen embertől és társadalomtól függetlenül létező, de az értelmünkkel megismerhető törvényből vezethetőek le, addig a kulturális relativizmus értelmében emberi jogokról csak a humanista-racionalista kultúrában lehet beszélni. Ő maga viszont egy olyan magyarázatot igyekszik felvázolni, amelynek értelmében az emberi jogok kultúrától függetlenül érvényesek, viszont igazolásukhoz nincs szükség metafizikai magyarázatokra.
Hogy a morális elveket igazoltnak tekintsük – írja Kis – a tudomány leíró törvényeihez hasonlóan a tényekkel való összeegyeztethetőségüket kell vizsgálnunk. Ebben az esetben a tényeket az emberek erkölcsi ítéletei jelentik. Tehát az etikai elvek akkor érvényesek, hogyha összeegyeztethetőek az erkölcsi ítéleteinkkel. Nem az egyes elveket, hanem az egész elvrendszert kell vizsgálni: nem engedhető meg, hogy sok anomália (egy-egy elv és ítélet közti ellentmondás) legyen benne. Felül kell vizsgálni az elveket, hogyha több olyan is van, amelynek ellentmondanak ítéleteink. „A legjobb elvrendszer az, amely a megfontolás után is a fenntartott ítéletek legnagyobb halmazát képes egységesíteni.” (57.) Ezt a morális viták konzisztencia-modelljének nevezi Kis.
Ám ha a morális elvek érvényességét a morális ítéletekkel való összehasonlítás révén ellenőrizhetjük, akkor számítanunk kell rá, hogy az emberek ítéletei nem fognak egyezni. Itt megint csak egy „mennyiségi” megoldást javasol a szerző: a kisebbségnek meg kell hajolnia a többség akarata előtt, és el kell fogadnia az érvényes elvrendszert akkor is, hogyha az ő ítéleteivel ellentmondásban van: az elvek vitáját „nem az dönti el, hogy melyik van összhangban valamilyen »még végsőbb« elvvel, hanem az, hogy melyik egyeztethető össze egy elfogadható kollektív kiválasztási eljárással” (64). Ennek a kollektív kiválasztási eljárásnak pedig olyannak kell lennie, hogy végső elveinktől függetlenül elfogadjuk, magának az eljárásnak pedig bizonyos elvek elfogadását ki kell zárnia. A demokratikus kiválasztási eljárás ilyen. Egyrészt mindenkit enged szavazni – ezt azért fogadhatjuk el, mert a kirekesztés nem igazolható. Másrészt mindenkinek ugyanannyi szavazatot biztosít – ez az egalitárius döntési folyamat kizárja az olyan választásokat, amelyek az emberek morális egyenlőségét sértik. Az erkölcsi elvekről döntő közösség tagjai tehát mind egyenrangúak: kivétel nélkül részt vehetnek az erkölcs megvitatásában. Ugyanakkor egymással szemben kötelességeik is vannak, és ezeket bárkitől számon is kérhetik a többiek. Ahol ezek érvényesülnek, ott az egyenlő méltóság elve alapján működő morális közösségről beszélhetünk.
Amikor a közösség a saját tagjainak jogait határozza meg, akkor megállapíthat instrumentális és morális jogokat: előbbiek valamilyen célt szolgálnak, utóbbiak esetében az a kérdés, milyen alapon illetik meg az embereket. Márpedig az emberi jogok morális jogok: igazolásukkor az alany emberi voltára hivatkozunk. Ennek pedig több következménye is van. Először is az emberi jogokat nem a törvények teremtik meg – azok pusztán elismerhetik a létezésüket. Ezért aztán számon is kérhetjük, sőt kikényszeríthetjük emberi jogainak elismerését és betartását. Ha pedig az állam nem ismer el valamilyen emberi jogot, akkor nem kell engedelmeskedni a törvénynek.
Ha arra gondolunk, hogy a morális elvek meghatározásához is demokratikus döntési folyamatra van szükség, akkor egyértelmű, hogy a diktatúrában az emberi jogok nem tudnak érvényesülni, rendszerváltásra volna szükség. Ráadásul – ahogy a szerző az államszocializmus működésének leírásával rámutat – hazugság a szovjet diktatúrának azon önigazolása is, miszerint a szabadságjogok korlátozásáért a létbiztonsággal és megfelelő életszínvonallal kárpótolja az embereket. Ugyanakkor Kis szerint a klasszikus liberalizmuson is túl kell haladni: a törvény előtti egyenlőség és a negatív szabadság – a mások jogainak korlátozásáig terjedő személyes szabadság – elvének érvényesülése az emberi jogok szempontjából még nem elég. Egy morális közösségben, ahol mindenkit egyenlő méltóság illet meg, nem fogadható el az, hogy míg egyesek nagyon gazdagok, mások a létminimumon vagy az alatt élnek. Hiszen a hátrányos társadalmi helyzet a jogok érvényesítését is nehezíti, és kizárja az embereket a közösségi kérdések megvitatásából. Továbbá sérti ezt az egyenlőséget, hogyha csak (vagy elsősorban) a vállalkozói réteg érdekei érvényesülnek – márpedig az egyéni szabadságnak a szociális igazságosság figyelmen kívül hagyásával való érvényesítése elsősorban az ő javukat szolgálja.
Ezt az első, hosszabb elméleti írást rövidebb, politikatörténeti jellegű szövegek követik. A szerző ezekben leírja, hogy mekkora szerepet játszott az emberi jogi mozgalom a kelet-európai rendszerváltások előkészítésében. Szerinte a Helsinki Záróokmány 1975-ös aláírása kulcsfontosságú momentum volt ebben a történetben: miután a szocialista országok is vállalták, hogy az emberi jogokat érvényesítik, Kelet-Európában is megalakultak a helsinki bizottságok, így mind az itt élők, mind a nyugati országok számon tudták kérni az alapvető jogok tiszteletben tartását. Így lehetett aztán évekkel később többnyire erőszakmentesen kikényszeríteni a politikai változásokat.
Ezután a magyar liberalizmus történetéről, illetve liberális kollégákról és barátokról szóló írások következnek. Bizonyos szempontból mindenképpen előnyére válik a könyvnek, hogy a politikafilozófiai fejtegetések mellett a magyar politikai valósággal foglalkozó elemzéseket is olvashatunk benne. Kis János nem csak filozófusként, de a Szabad Demokraták meghatározó politikusaként, első elnökeként is alakítója volt a hazai liberalizmusnak, így tapasztalatai első kézből származnak. Ugyanakkor a rendszerváltás utáni politikai folyamatok, az egyes pártok és kormányok megítélésekor magától értetődően tesz olyan megjegyzéseket, amelyekkel olvasóinak egy része nem fog egyetérteni. Így ezen írások esetében talán fontosabb a következtetésekre figyelni. Az SZDSZ és a liberális politika háttérbe szorulását a szerző a pártnak a baloldalhoz való közelítésével magyarázza: „[a]zzal a párttal kellett összefogni, mellyel szemben eredeti rendszerváltó identitásunkat meghatároztuk” (530). Ez a szocialistákkal való szövetség azonban elkerülhetetlen volt. A magyar liberális pártok a „horthysta múlt felé gravitáló keresztény-nemzeti jobboldal és a kádárista múlt terheit cipelő szocialista baloldal között” találták magukat (529–530), és mivel a politikai középen nem tudták megfelelően pozícionálni magukat, idővel kénytelenek voltak az egyik oldal mellett elkötelezni magukat. A Fidesz a jobboldalt, az SZDSZ a baloldalt választotta.
A kötetet egy, az elsőhöz hasonlóan hosszú politikafilozófiai írás, a címadó „Mi a liberalizmus?” zárja. A liberális gondolkodás – mint Kis írja – abból a meggyőződésből indult ki, hogy a fennálló társadalmi rend nem feltétlenül helyes és kívánatos – az emberek ugyanis szabadnak és egyenlőnek születnek, és ezért nem kell alávetniük magukat bármilyen hatalomnak. Mivel pedig képesek vagyunk magunk irányítani életünket, erre biztosítani is kell a lehetőséget számunkra. Amellett azonban, hogy saját életünkért vállaljuk a felelősséget, egyúttal másokra is tekintettel kell lennünk: saját jogaink gyakorlása nem csorbíthatja mások jogait.
Míg a korábbi szövegek vagy a politikai elmélettel, vagy a politikai gyakorlattal foglalkoztak, ez az írás egyaránt tárgyalja a liberalizmust mint politikai gondolkodást és mint ideológiát. Visszatérnek korábbi gondolatok – mint az esélyegyenlőség, az egyenlő méltóság hangsúlyozása –, és a szerző újfent leírja, hogy a liberalizmus helyes értelmezésének az egalitárius, a szociálisan érzékeny irányzatot tekinti. Ezért hiába elkötelezett a liberalizmus a kapitalizmus mellett, a méltányosság elve értelmében a piaci torzulásokat a liberális államnak ki kell igazítania – tehát a hatalomhoz hasonlóan a piacot is korlátozza valamennyire.
A szöveg egyik fontos gondolata, hogy demokrácia és liberalizmus összefügg. Míg a demokrácia bevett meghatározása „csupán azt a feltételt írja elő, hogy a politikai döntéseket – közvetlenül vagy közvetve – az állampolgárok közössége hozza meg, s hogy a közösségi döntéshozatalban minden állampolgár egyenlőként vehessen részt” (608.), ezzel szemben a demokrácia liberális meghatározásában szerepelnek az egyéni jogok és a védelmüket szolgáló intézmények is. Kis ugyanakkor rámutat arra, hogy a választóknak autonómnak, személyükben szabadoknak kell lenniük – vagyis a liberalizmus támasztotta feltételek szükségesek a demokrácia megvalósulásához: „illiberális demokrácia nem létezik” (612). Bár természetesen nem lehet nem észrevenni az aktuálpolitikai kiszólást ebben a kijelentésben, a korábbi szövegek ismeretében mégis érthető, hogy miért tartja fontosnak ezt hangsúlyozni a szerző. Ez a gondolat lényegében végig ott volt az egész könyvben, de csak itt, a végén fogalmazódik meg konkrétan: a liberalizmus fontos szerepet játszott a demokratikus átalakulás előkészítésében, magában a rendszerváltásban, és a rendszerváltás utáni politikában. Méghozzá okkal – és éppen ezért nem lehet „meghaladottnak” tekinteni, sem kizárni a mai politikai gondolkodásból.
Az elméleti szövegekben tehát a szerző egyrészt a liberalizmus helyes értelmezését szeretné megadni, másrészt amellett érvel, hogy az igazi demokrácia a liberális elvek érvényesülésével valósítható meg. Kis János saját bevallása szerint is azért igyekszik behozni a szociális érzékenységet a liberális gondolkodásba, mert a társadalmi egyenlőtlenségeket saját baloldali hátteréből kifolyólag nem tudja elfogadni. Ennek ellenére az érvelése nem erőltetett, kielégítően meg tudja magyarázni, miért kell szerinte az egalitárius értelmezést választani a klasszikus liberális felfogással szemben. Az is egyértelmű, hogy felfogásából adódóan a demokrácia liberális értelmezése mellett áll ki – ugyanakkor ebben az esetben is alá tudja támasztani az álláspontját. Természetesen lehet vitatkozni ezekkel az alaptételeivel, különösen más politikafilozófiákból kiindulva, ugyanakkor az érvelés logikája védhető.
Vitatható viszont az emberi jogok megalapozásáról szóló rész. A szerző ebben egyszerre akarja kiiktatni a metafizikai igazolást, és közben bizonyítani, hogy „jóllehet az emberi jogokra vonatkozó kérdések csak meghatározott feltételek közt vethetők föl, a rájuk adott válaszok univerzális igényűek” (30). Érthető az arra vonatkozó igénye, hogy egy mindenki által elfogadható közös alapot próbáljon meghatározni. Ugyanakkor a morális elvek egyenlőkként kezelt emberek közti megvitatása és a többség akaratának érvényesülése egy már létező, az emberi jogokra épülő, demokratikus társadalom létét előfeltételezi – azaz az emberi jogokat megalapozni hivatott közös döntésekre már eleve csak az emberi jogok érvényesülése esetén kerülhet sor. Ezen kívül nem tűnik reálisnak az a feltételezés sem, hogy az emberek képesek (és hajlandóak) lennének feladni a konvencióikat, hiteiket, meggyőződéseiket, és pusztán érvek-ellenérvek megvitatása alapján eldönteni, mi a helyes. Mindezek alapján az olvasó arra a következtetésre juthat, hogy – szemben azzal, amit a szerző sugall – a liberalizmus megalapozásakor a metafizikára való hivatkozás és a kulturális relativizmus egyszerre nem kerülhetők el.
Facebook-hozzászólások