„Miből lesz a cserebogár?” – avagy hogyan születtek a természettudományok

A tanulmánykötet, melyet górcső alá veszek ez alkalommal, a szarvasi Pedagógiai Intézet által szervezett tudománytörténeti konferenciasorozathoz tartozik. Célja a 18-19. századi filozófia, irodalom és szaktudományok egymásra hatásának bemutatása. A sorozat első kötete, a Formációk és metamorfózisok című geológiatörténeti tanulmánygyűjtemény után ez a második már más területre vezet el minket: a filozófia, az orvoslás és az antropológia tájain barangolunk. A felvilágosodás és a romantika időszakáról van szó, mikor az egyes tudományok, tudományágak még nem különültek el egymástól, képletesen szólva, egy nagy, forrongó, bugyogó üstben formálódtak, alakultak ki, vagy váltak szét. Mi most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy e tanulmányok révén belekukkanthatunk ebbe az üstbe, megfigyelhetjük a benne zajló folyamatokat.

„Az itt közzétett írások a különféle kulturális és tudományos területek […] emberi testről alkotott felfogását vizsgálják, elsődlegesen azon történeti folyamat rekonstruálásának igényével, amelynek során a linneánus tipológiai módszert a morfogenetikus felfogás váltotta fel. E megközelítési mód kialakulásának legfontosabb […] példája pedig a jelenségeket egymásba tükröztető goethei metódus”– olvashatjuk a Gurka Dezső által írt fülszövegben.

Ennek megfelelően a kötet első, fejezetcím alá be nem sorolt tanulmánya – mely az alaphangot kívánja megadni – Olaf Breidbach Goethe metamorfózistanáról szóló munkája, melyet a szerkesztő maga fordított. A metamorfózis Goethe esetében az önmagából kifejlő természetet jelenti. Goethe lemond a teológiai magyarázatokról, de nem ad természeti kinyilatkoztatást sem. A természet egészében véve egyetlen folyamat, amely során a strukturálatlan anyag organikus formává válik. Rendszerezett, de nem statikus, olyan differenciálódó spirálként képzelhető el, mely önmagába visszatér. E rendet a metamorfózis folyamata tárja fel előttünk, mivel a természet rejtve marad, csak a sokféleségben jelenik meg. A természet fejlődése tulajdonképpen a benne meglévő lehetőségek kifejlődésével azonos. Ehhez a természethez tartozik az emberi szemlélet is. De a szemlélő tapasztalata nem csupán a megismerendőre, hanem a megismerőre is visszautal, a szubjektum az objektumban találja meg önmagát, annak szeretetteljes szemlélése által. Kant megkérdőjelezi a tapasztalati tudás megbízhatóságát, mivel a szubjektum befolyásolja. Viszont Goethe szerint, mivel a szubjektum a természet részét képezi, a természeti tapasztalat bizonyos. Valójában a természet szemléli önmagát, így „nincs ellentmondás a természet fogalma és a természetről alkotott szemlélet realitása között.” (32.)

Goethe metamorfózistanának megismerése segített minket abban, hogy belehelyezkedjünk a kor tudományos világába. Ezek után a további tanulmányok már témakörök szerint, fejezetcímek alá sorolva jelennek meg. Ezek mindegyikéről nem kívánok részletesebb képet adni, csupán kiragadnék minden témából egyet-kettőt, hogy közelebbről is megismerkedhessünk velük.

Test és lélek a 18-19. századi filozófiában fejezetcím alatt többek között Gyenge Zoltán Kantról szóló írásával találkozunk. A lényegtelen ember – elmélkedések a kanti antropológiáról – meglehetősen provokatív cím: vajon az ember tényleg lényegtelen tényező? A kanti felfogás szerint a szubjektivitás, az emberi tévedések indifferensek, csak a racionalitás az, ami számít. Hegel szerint is a Szellemhez képest az ember elhanyagolható. De Kantot foglalkoztatják az ember érzelmei és vágyai: külön művet szentel az elme megbomlásának. Gyenge szerint Kant filozófiája mögött hipochondriája, testiséggel kapcsolatos undora és rettegése áll, ezért is foglalkoztatja az abnormális működés. Szerzőnk Pszeudo Kierkegaard példáját hozza fel: a királyságban mindenki iszik a mérgezett kútból, és elvesztik az eszüket. Egyedül a király marad normális. Erre a nép lázongani kezd, hogy a király „megbolondult”, de végül ő is iszik a vízből, és tényleg megbolondul, így megnyugszik a nép is. A bolondság példájaként Kant Nero császárról ír, akit Gyenge Zoltán korunk politikusaival állít párhuzamba: a bolond imperator nevetségessé teszi magát, de ezt csak azok látják, akik nem ittak a kút mérgezett vizéből. De akik ittak, azok „a csörgősipkát koronának, magát a bohócot pedig földre szállt félistennek látják” (48).

Békés Vera „Test és lélek: paripa járomba fogva egy ökör mellé.”Georg Christoph Lichtenberg a testről és lélekről című tanulmánya szintén megérdemli, hogy kiemeljük ebből a fejezetből. A 18. századi német gondolkodó Georg Christoph Lichtenberg tudományos munkássága csupán aforizmákra korlátozódik, azonban „»tréfálkozásai« valójában nemegyszer olyan problémák frappáns megoldásának bizonyultak, amely problémákat őelőtte korábban még csak észre sem vettek.” (50.) Test és lélek dilemmája gyakran megjelenik írásaiban. Kritizálja a Lavater-féle fiziognómiai felfogást, mely szerint az ember arcberendezése utal az illető jellemére. Lichtenberg a pathognómiát támogatja: eszerint a hangokban, arckifejezésekben, gesztusokban megmutatkozó szenvedélyek és érzelmek a lélek megnyilatkozásai. Ugyanakkor szerinte a lélek elkülönítése lehetetlen, ez csak egy kép. A tanulmány címében idézett aforizmája megmutatja Lichtenberg viszonyát a témához, ám nem tudjuk meg, hogy melyik a paripa, melyik az ökör. Leleplezi tudatlanságunkat: nem tudjuk, hogyan működik a lélek, mire képes a test: ha valaminek nem ismerjük a magyarázatát, egyből a lelket nevezzük meg okozónak.

A korabeli medicina és antropológia szemléleti alapjai címet viselő fejezetben Magyar László András A test mint gép – a metaforától a valóságig című tanulmánya olvasható először. A test mint gépezet felfogása a 18. században már bevett nézet, de addig hosszú volt az útja. Szerzőnk ezt a folyamatot mutatja be írásában. A 17. századra már egyértelművé válik, hogy az antik nedvelmélet nem tud mindenre választ adni, ezért új elméletek jelennek meg. Az események központja Padova. Az élettan területén Prosper Alpinus az, aki először „szilárdkórtanról” beszél. Santorio Santorio kísérletei pedig bebizonyították, hogy a test mérhető anyagi halmaz. Az anatómia is egyre közelebb került az embergép elmélethez Vesalius által, és William Harvey is ezt a fejlődést szolgálta a vérkeringés leírásával. A testgép-elmélet első megfogalmazója Descartes (1644): minden a természeti törvényeknek van alávetve, determinált, tehát gépelvű. Egyedül a primum movens az, aki determinált léten kívüli. Henricus Regius (1646) volt az, aki már a primum movens létét is kétségbe vonta. De akkor mi mozgatja a gépezetet? Alfonso Borelli (1680) szerint az idegnedv és a vér által a rostok automatikusan összehúzódnak, ez okozza a mozgást. Giorgio Baglivi (1700) viszont már azt állítja, hogy szó sincsen nedvekről, az embergép csupán rostokból áll. Ekkor történik meg a végleges szakítás a nedvkórtannal. A 18. század első felében Hermann Boerhaave és Friedrich Hoffmann munkássága nyomán letisztult az elmélet: „1. a szervezet tisztán fizikai mechanizmus, 2. a mechanizmust a nedvek hidraulikája és a rostok automatikus tágulása-összehúzódása mozgatja.” (104–105.) Boerhaave-nál még szerepel Isten mint alkotó, de Hoffmann már a lelket sem említi meg, mint tényezőt. La Mettrie Az embergépben már nem mond sok újat: olyan elveket fogalmazott meg, melyek már fél évszázada elfogadottak voltak az orvostudományban.

Következő fejezetünk A 18-19. századi medicina intézményi kereteit ismerteti. Ebből Molnár László Az egyetemi szintű orvosképzés Magyarországon a 18-19. században című tanulmányát mutatnám be. Magyarországon már a középkorban alapítottak egyetemeket, bár ezek rövid életűek voltak. Az első állandó egyetemünk a 16. századtól kezdve működik, az első orvosi kar pedig 1769-től létezik. Azonban sem kórház, sem klinika nem volt még ekkor. Latin nyelven tanulhattak az orvosok, míg a sebészek, szülésznők nemzeti nyelven. A hallgatók nemzetiségi tömbökbe tömörültek. Mária Terézia később engedélyezte egy egyetemi orvosi intézmény alapítását Erdélyben, de csak erdélyi hatókörben érvényes képesítést adhatott. A nagyszombati egyetem 1777-ben Budára, majd később Pestre költözött. A 19. században jelentősen megnőtt a hallgatók létszáma, viszont a kórház, mely a városban működött, nem fogadta be az egyetemi klinikát. A nemzeti ébredés során új problémákkal kellett megküzdeniük: a magyar lett az államnyelv, viszont nem volt orvosi szaknyelv, ami szükséges lett volna az oktatáshoz. Az abszolutizmus idején visszatért a német nyelv, fejlesztések, korszerűsítés kezdődött. 1872-ben a sebészmesteri képzést integrálták az orvosi képzésbe, ugyanebben az évben az erdélyi egyetem tudományegyetemmé alakult. A budapesti vált Európa egyik legszínvonalasabb orvoskarává, a „budapesti orvosi iskola” a műtéti fertőzések tudatos prevenciójára törekedett. A folyamatosan növekvő hallgatói létszám növekvő igényeket is jelentett egyúttal, így a 20. századra az egyetemi hálózat bővítése lett a fő cél.

A romantika korának medicinája című fejezetből lássuk bővebben Bartha Judit tanulmányát: Magnetikus kúrák: a mesmerizmus művészi ábrázolása E. T. A. Hoffmann orvosi vonatkozású elbeszéléseiben. Hoffmann műveiben többféle orvosi irányzat is szerephez jut: humorálpatológia, brownizmus, ingerléselmélet, valamint a mesmerizmus. Mesmer az emberi szervezetben olyan mágneses fluidumot feltételezett, mely szuggesztiós módszerrel mozgatható. Hoffmann megismerkedett a mesmerizmus orvosi gyakorlatával, ám viszonyulása hozzá ambivalens. Bartha Judit Hoffmann négy novelláját tanulmányozza ebből a szempontból. A delejező, Az elhagyott ház, A titokzatos vendég és A gyógyulás mind az orvosi magnetizőrök tevékenységét helyezi a középpontba. Ezekben a novellákban megjelennek a mesmerizmus alapvető elemei: a másik pszichéjének szemkontaktussal történő uralása, a felsőbbrendűségi tudat, ami a kivételes képességgel együtt jár, valamint a felsőbbrendű lénynek való alávetettség. A hoffmanni mesmerizmus kiegészíti a képet: a költői delejezés feltárja a tudattalanba vezető utat is.

A biológiai antropológia kezdetei és kibontakozásafejezetcím alatt Farkas L. Gyula részletezi a tudományág fejlődését tanulmányában. A biológiai antropológia az ember és az emberfélék biológiai jellegeinek variációit vizsgálja. A régi időkbe nyúlunk vissza, hogy megtaláljuk a tudományág kezdeteit. Hérodotosznál, Hippokratésznél és Arisztotelésznél is olvashatunk biológiai antropológiai jellegű részleteket. Az első anatómiai rajzokkal indult el a lassú változás, Leonardo da Vincivel, Albrecht Dürerrel és Elsholtz-cal. A 18. században Karl Linné már az ember különböző fajairól beszélt, és csak Buffon lesz az, aki kijelenti, hogy az ember, mint faj, egységes. Blumenbach már a mai értelemben vett antropológiai kérdésekkel foglalkozott. Ő már a fajon belül rasszokat különböztetett meg, melyeknek egységes eredetet feltételezett. A középkorban tilos volt az emberi testek boncolása, csak a 14. században kapott egyre több egyetem engedélyt erre. Szükség volt a minél pontosabb anatómiai ismeretekre, amelyhez von Sömmering is hozzájárult azzal, hogy elsőként boncolt négereket is. Így lett ő az összehasonlító rasszmorfológia atyja. A 19. századra az antropológia önálló tudománnyá vált. Az őslénytani kutatások a 18. század végén egyértelműen bizonyították, hogy a fajok nem változatlanok. Cuvier kataklizma-elméletét, miszerint az egyes kipusztulásokat új fajok megjelenése követi, hamarosan a Lamarck-féle származástan, az evolúciótan előfutára váltotta le. Létrehozták a Párizsi Embertani Társaságot 1859-ben, és ugyanebben az évben megjelent Charles Darwin korszakalkotó műve, A fajok eredete. Az antropológiai módszerek ezt követő forradalma, és az emberi paleopatológia kibonatkozása pedig elvezetnek a tudomány 20. századi virágzásához.

Így hát el is érkeztünk a 20. századhoz, mikor is a cikk elején említett bugyogó, forrongó üstben a folyamatok lelassultak, vagy leálltak, és kialakult a manapság is ismeretes családfája az egyes tudományágaknak. E tanulmánykötet rádöbbent bennünket arra, hogy mai tudományos ismereteink egyáltalán nem magától értetődőek. Mai – jelzem, még mindig hiányos, de egyre gyarapodó – tudásunk egy szerteágazó folyamat eredménye. Ennek a fejlődésnek számos vadhajtása volt, melyekről később bebizonyosodott, hogy nem működőképes, viszont egyértelműen kijelenthető, hogy nélkülük ma biztosan nem itt tartanánk.

Gurka Dezső (szerk.): Egymásba tükröződő emberképek. Az emberi test a 18-19. századi filozófiában, medicinában és antropológiában. Budapest, Gondolat, 2014.