„Miért kell nekem mindig mondani valamit a világról?”

A Kérdő evidenciák című kötet Kardos András és Vajda Mihály beszélgetéseinek a szövegét tartalmazza. Ezekben a 2006-ban rögzített dialógusokban sok különböző téma felmerül – többek közt a Budapesti Iskola és Lukács György személye, a filozófia szerepe, a szocializmus és az ország aktuális állapota. A cím egyrészt egy régebbi Vajda-kötetre, a Változó evidenciákra utal vissza, másrészt Kardos András azon szándékát tükrözi, hogy a beszélgetésekben Vajda Mihály filozófiai attitűdjeinek változását járják körül.

Annak ellenére, hogy ilyen pontosan meghatározták a könyv alapjául szolgáló beszélgetések témáját, magától értetődően többször előfordul, hogy egy-egy gondolat kapcsán másra terelődik a szó. Emellett elég gyakran beszélnek egyes szövegek háttértörténetéről is: Vajda Mihály sok eseményt felidéz, amely hatott rá, formálta a gondolkodását, vélekedéseit. Ezek többnyire Lukács körével kapcsolatos emlékek: Lukács Györggyel és a Budapesti Iskola tagjaival való viszonyáról mesél, a filozófusper körülményeiről, illetve az azt követő nyugati egyetemi tapasztalatairól – amelyek mind szorosan összefüggenek a marxizmussal való szakításával, új filozófiai felfogásának kialakulásával.

Vajda a filozófiában változást lát. Szerinte egy alapvető problémája a mai filozófusoknak, illetve az értelmiségnek, hogy nincs egy olyan személy, egy olyan filozófus, aki „[é]l, csinál valamit és föl tudunk rá nézni” (19). Ez persze szorosan összefügg azzal, hogy már nem akarja senki a nagy Egészet megragadni, a tudomány szaktudományokra esett szét, a kutatók résztémákkal foglalkoznak. „[E]lvesztettük az összes sémánkat, és nem is szeretnénk új sémát, de nem tudjuk, hogy séma nélkül tudunk-e beszélni” – értékeli a fennálló helyzetet Vajda (10).

Személyes filozófiai felfogásának változása az eszkatologikus gondolkodással, a történetfilozófiával való szakítást jelentette. Elvetette azt az elképzelést, hogy valamilyen pozitív végkifejlet felé halad az emberiség, ugyanakkor nem hisz abban sem, hogy a történelem az emberiség hanyatlásának történetét jelentené. Egyszerűen úgy gondolja, hogy nem tudjuk, merre is tartunk. Eltávolodott tehát a marxizmustól, Lukács György gondolkodásmódjától, mert ami korábban evidencia volt számára, azt többé már nem látta annak. Vajda tagadja mind az általánosítások, mind a rendszerezett tudás lehetőségét: a gondolkodásra már nem úgy tekint mint „a létnek tekintett létező egészének szisztematikus elrendezés[ére]” (51). Kierkegaard-ra hivatkozva arról beszél, hogy a filozófia pusztán egy eszköz, ami lehetővé teszi, hogy élettapasztalatainkat interpretáljuk, és valahogy rendszerezzük. Az individuális sorsok interpretációja azonban sosem lehet univerzális leírás. Éppen ezért Vajda szerint inkább a művészet – elsősorban a regény – felé kell fordulnia annak, aki meg akarja érteni a létet: „Cervantestől kezdve a regény az, ami felmutatja nekünk a létet, a filozófia nem tudja felmutatni, mert nincs univerzális lét” (27).

Az emberi lényeg tagadásával függ össze Vajdának a magyar társadalom állapotával kapcsolatos elemzése is. Ennek kifejtésekor először is visszautal a '80-as években tett megállapítására, miszerint Magyarországon az emberek „demokráciára való készsége” hiányzott. Ezt azonban szerinte nem lehet egyszerűen azzal magyarázni, hogy előtte évtizedekig diktatúrában éltek a polgárok. Az a szomorú tapasztalata, hogy Magyarország „a »kapard ki, neked is jut« országa, mindenki magával törődik, senkit sem izgat, az egész hogyan néz ki” (12.), és úgy véli, ez nem írható kizárólag a szocializmus számlájára. Ennek a felfogásnak a berögződése mögött ott húzódik az ország sok évszázados történelme. Ezzel kapcsolatban Vajda külön hangsúlyozza azt is, hogy nem szabad szovjet blokkról és szocialista rendszerről beszélni, mert az egyes szocialista országok különböztek egymástól. Tehát ebben az esetben is az általánosítás ellen tiltakozik a filozófus. Magyarország más volt, mint Lengyelország vagy Románia, mert minden társadalom maga alakította ki sajátos politikai berendezkedését.

A rendszerváltás az intézményrendszerben változást hozott, de Vajda szerint az emberek demokratikus készségeit nem tudta kialakítani. Ez a kétezres évek elejére nyilván változott, megtanultunk élni a demokráciában, ám Vajda úgy látja, hogy többnyire csak abban mutatkozik meg a demokráciára való hajlam, hogy már mernek ellentmondani az emberek. A demokratikus készségeket ugyanis nem lehet az intézményrendszerek szintjén elsajátítani, éppen ezért ennek a kis, helyi közösségekben kellene megtörténnie.

Ahogyan attól tartózkodik Vajda, hogy a történelemnek valamifajta irányát, célját meghatározza, ugyanúgy vonakodik attól is, hogy a társadalmi problémákra megoldást kínáljon. A rendszerváltás hozta negatív változások kapcsán elmondja, hogy neki, mint olyan embernek, aki már korábban is élt kapitalista országban, nem voltak illúziói a rendszerrel kapcsolatban. Ugyanakkor nem tartja meghaladhatónak, és nem is hisz abban, hogy magát a rendszert kéne megváltoztatni. Itt lényegében kifordítja Lukács gondolatát – aki a legrosszabb szocialista rendszert is jobbnak ítélte a kapitalizmusnál. Vajda nem a rendszerben, hanem az emberek felfogásában és viselkedésében látja a problémát: a „legtökéletesebben elképzelt demokratikus intézményrendszer is nagyon problematikusan működik mindaddig, amíg nem történik valami az emberekkel” (13).

Végül minden beszélgetés arra fut ki, hogy tartózkodni kell a megoldás keresésétől. Van egy filozófiánk, aminek nem evidenciákat kell megfogalmaznia, hanem tapasztalataink szervezésében kell segítenie minket. Van egy demokratikus rendszerünk, amely nem tökéletes, de jobbat valószínűleg nem is tudnánk létrehozni – a hibák akkor orvosolhatók valamennyire, ha az emberek változnak, de hogy ez bekövetkezik-e, az kérdéses, hiszen nem tudhatjuk, milyen irányba halad az emberiség történelme. Ha pedig erre az álláspontra helyezkedünk, akkor a regény felértékelődik, hiszen az általánosítások nélkül is tud az emberről, a létről szólni. A regényíró felmutat, és nem megválaszol. Ma igazán a művészet és filozófia szövetségében volna még potenciál. „Ez az egyetlen lehetőség, ahol valahogy meg lehet közelíteni azt, amit nem lehet kimondani” (99). A nyugati filozófia éppen azért nem tud továbbhaladni, mert mára betagozódott a tudományba – ekképpen vélekedik Vajda.

A két filozófus közt lezajló beszélgetések tehát – ahogyan arra a könyv címe is utal – nem ajánlanak megoldásokat. A szövegek alapján érthetővé válik, hogy a lukácsi gondolkodást és az evidenciákhoz való ragaszkodást maga mögött hagyó Vajda Mihály végül egy olyan álláspontra jutott, amelyből mindent csak megkérdőjelez, és nem hajlandó semmit bizonyosságnak tekinteni. Ez ugyanakkor egy olyan szélsőséges hozzáállás, amelyet valószínűleg azoknak a jelentős része sem tud elfogadni, akik egyébként addig még hajlandók követni a filozófust, hogy a régi evidenciákat elfelejtik. Egészen biztosan vannak például olyanok, akik igazat adnak neki abban, amit a magyar társadalom állapotáról elmond, ugyanakkor nem hajlandók elfogadni, hogy ne lehetne – és ne kellene – valamilyen megoldást keresni a problémákra.

Magától értetődően az olvasó személyes meggyőződésén múlik, hogy mit gondol erről a filozófusi hozzáállásról. Felmerülhetnek azonban a kötet kapcsán olyan kérdések, amelyek függetlenek attól, hogy mi magunk is Vajda álláspontjára helyezkedtünk-e. Elgondolkodhatunk például azon, hogy ha elutasítunk mindenféle általánosítást, akkor hogyan akarjuk egyáltalán leírni a társadalmi állapotokat. Jó meglátás, hogy különbséget kell tennünk két ország közt akkor is, ha hasonló a politikai berendezkedésük. De vajon nem ugyanolyan általánosítás a magyar emberekre jellemző viselkedésformákról beszélni, mint azt mondani, hogy minden szocialista ország egyforma? Sőt, eszébe juthat az embernek az is, hogy aktuális-e még ez a szöveg? Ugyanazt mondaná ma is Vajda Mihály Magyarországról, vagy éppen a művészet feladatáról, amit egy évtizeddel ezelőtt? Hiszen annyi minden megváltozott 2006 óta. Ma már talán volna okunk rá, hogy mondjunk valamit a világról.

Vajda Mihály – Kardos András: Kérdő evidenciák. Beszélgetések. Debrecen, Dupress, 2015.